Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Az MDF elnöksége, a választmány és maguk a párthívek láthatóan a párt egységét féltették leginkább. S azt tekintették Csurka legfőbb bűnének, hogy szóba hozta Antall József miniszterelnök egészségi állapotát, összekötve az utódlás kérdésével. Csurka önkritikát gyakorolt, kizárólag ebben a tekintetben. Ugyanakkor elégedetten nyugtázhatta, hogy a „nemzeti liberálisnak” számító Debreczeni József részesült a nagyobb fejmosásban. Debreczeni lenácizta Csurkát, ráadásul a szocialista Népszabadságban. A kínos és feszült helyzetben maga Antall József is megnyilatkozásra kényszerült: (A Csurka-írásról) „Kimondom azt – jelentette ki hétfőn a parlamentben –, hogy azzal nem azonosítom magam, annak vannak olyan részei, amelyek valóban megszólaltatnak aggályokat… és fölébresztik a mi közös felelősségünket.”

Az elhatárolódás tehát, ha sok tekintetben erőtlenül is, de megtörtént. Ezt föltétlenül értékelni kell: a szó – ma még hál’ isten – mindenképpen több a semminél.

Csurka alelnök ugyanis már a második nagy politikai kútmérgezést követte el az új magyar demokrácia történetében. Az elsőnél, az Apák és fiúk című szennyirat közlésekor (a szerző Grezsa Ferenc, tagja az MDF elnökségének), az bizonyosodott be, hogy a rágalmazást, az alig álcázott zsidózást képviselői mandátumokká lehet átváltani. Szükség esetén mocsokból is születhet legitimitás és „kormányzati felelősség” (amire most Göncz Árpáddal szemben oly szívesen hivatkoznak). Akkor elmaradt az elhatárolódás, mert ahhoz fűződött politikai érdek, hogy ne kérdőjeleztessék meg a megválasztottság patolyatfehér tisztasága. Most viszont Csurka alelnök műve kínossá vált. Meg kellett mutatni, hogy esszéi nem – illetve csak részben – jelentik a hivatalos magyar politika alapját.

Csurka marad, Antall marad

Nem derült viszont ki egészen pontosan, mitől határolja el magát a miniszterelnök. Megvédte Csurkától Jaltát, az MDF–SZDSZ-megállapodást és az IMF-et (bár, mint említette, nem nőtt különösen a szívéhez). A csurkai fajvédő elméletet (mert Csurka nemcsak zsidózott, hanem a  Horthy-kor zsidótörvényeinek álláspontjára helyezkedve, „programja” integráns részévé tette a faji alapú kirekesztést) Antall József elbagatellizálta, „tyúk-tojás problémáról”, az „antiszemitizmus vádjáról” beszélt, amelyet a másik oldalon a kommunistákkal való kollaborálás vádja ellentételez. Nem emelte ki a „Néhány gondolat…” gátlástalanságát, azt, hogy Magyarországon újból megjelent egy politikai hang, amely a hatalmi politika szolgálatába kívánja állítani az antiszemitizmust, az „élettér” iránti szükségletet, tehát – bárhogyan is – soviniszta, erőszakos terjeszkedést hirdet. Nem derült ki, hogy a magyar kormánypolitika elítéli-e azt, aki megkérdőjelezi a népek és a társadalmi csoportok közötti békés, félelem nélküli együttélés normáit.

Nem titkolta el, sőt sietett felsorolni a miniszterelnök, amiben viszont osztja a Csurka-dolgozat megállapításait. Hosszan dorgálta a sajtót, felpanaszolta az MDF-fel és a kormánnyal szembeni sajtóbeli diszkriminációt (mintha nem is lenne két napilap, két hetilap, egy TV-híradó és politikai tévémagazin a panaszosok kezében), továbbá szemrehányást tett maga is az „igazságtétel” elmaradása miatt. Külön hosszú mondatokat vesztegetett Zétényi és Takács kiszemelt áldozatára, Hegedűs András exminiszterelnökre, aki a varsói paktum aláírójaként még bírálni merészeli az e paktumot felbontó Antall-kormányt.

Az Antallt Csurkával összekötő szálak egy másik nagy dolgozatíró, Kónya Imre orsójáról peregtek le, épp egy évvel ezelőtt. Kónya is a sajtó kézbevételét, az igazságtételt – Iustitiát – szorgalmazta. A két MDF-es alaptétel hangoztatása nyilvánvalóan az elhatárolódás ára volt, amelyet a miniszterelnök a csurkista párthíveknek fizetett. (Olvassa csak figyelmesen az érdeklődő a két fundamentalista népnemzeti szónoklatát kapcsolódó anyagunkban! E két motívum rituálisan visszatér.)

A politikai életet „a középerők felőrlődésének veszélye” a weimarosodás fenyegeti. Emiatt Antall elsősorban Göncz Árpádot hibáztatta.

„Ez a kormány koalíciós kormány. Éppen ezért a koalíció pártjainak, beleértve saját pártomat, éppen úgy kell tudnia Csurka István képviselő úrral együtt működni, ahogyan a pártok különböző politikai testületeinek a fő irányokban.” Csurka tehát marad. Szegény miniszterelnöknek tűrnie kell őt. Viszont, tette hozzá „olyan felszólításoknak és célzásoknak sem fogok ijedtemben vagy rossz megítélés következtében eleget tenni, amely a hatalom átadását jelentette a történelem során Kun Bélának, Hitlernek vagy másoknak.” Véleményét Csurka Istvánról leginkább a dicsőséges történelmi nevek említésével fejezte ki.

Tardosi üdvözlet, kövéri átok

Tardos Márton az SZDSZ és Kövér László, a Fidesz vezérszónoka eltérően értékelte a miniszterelnöki elhatárolódást. Tardos üdvözölte és köszönettel vette az elhangzottakat. „Különösen indokolt – jelentette ki –, hogy együtt dolgozzunk, akik a rendszerváltás alapkövetelményeinek meghatározásában valaha egy tábort alkottunk.” Az SZDSZ frakcióvezetője nem fogadta el Antall magyarázatát, mely szerint a polarizálódásért, a parlament helyzetének ellehetetlenüléséért a kormányon kívüli erők felelősek. Egyetértett a miniszterelnökkel, hogy az alkotmányos rend, a parlamentarizmus, a többpártrendszer alapján piacgazdaságot akarunk építeni, ám „a vélemények a társadalomban megoszlanak… a másik félnek is vannak meggondolásai, azok sem gonosz emberek.” A parlamentarizmus Tardos szerint a konszenzusra törekvés politikája. A konszenzusnak azonban megvannak a minimális feltételei, és ezeket Csurka tanulmánya négy ponton megkérdőjelezi, az alkotmánynak is ellentmondva. Először is nem partnernek, hanem gonosz erőnek tekinti a politikai ellenfelet, a nemzetközi szervezeteket. Másodszor: rendőri erővel akarja politikai akaratát érvényesíteni. Harmadszor: korlátozná egyes csoportok – például a cigányság és a zsidóság – politikai akaratnyilvánítását.

Negyedszer: élettér-növelési igénnyel az országot katonai konfliktusok felé sodorja.

„Legalább ebben a négy kérdésben gondolják meg álláspontjukat!” – kérte Tardos az MDF politikusait és a miniszterelnököt.

Kövér László szerint „ma már édeskevés”, amit a miniszterelnöktől hallott. Kelet-Európában „agresszív, militáns, fundamentalista csoportocskák veszik át a hatalmat itt is, ott is – mondta. – A kormánypárton belül is diktálni kezdenek ezek az erők..… az ellenzék és a közvélemény nem először háborodik fel ezen, és a kormány, illetve az MDF vezetősége nem először próbálja szőnyeg alá söpörni ennek következményeit.”

Az MDF „Csurka István foglya”. Ha holnap nem az történik, amit Csurka akar, „akkor oda a többség, bukik a kormány”. Majd pedig így folytatta: „Nem szeretnénk, hogy újbóli kiugrási kísérleten kelljen törni a fejünket. Ezúttal jobb lenne fel sem szállni a szakadékba rohanó vonatra… És ehhez képest, amit a miniszterelnök úr elmondott, sajnos nagyon kevés”.

Antall József, ahogy általában sem szokta, ez alkalommal sem fogadta el a „kioktatást”. Majd ha megjárja az életutamat – oktatta most már ő a Fidesz-fiatalt… „Egyelőre Boross-rendőrök vannak, és nem mennek be senkiért – jelentette ki a miniszterelnök –, és meggyőződésem, hogy Csurka rendőrei sem mennének be.”

Történt-e elhatárolódás?

Tardos Márton, úgy gondoljuk, bölcs mértékletességgel járt el, amikor a közös hangot keresve méltányolta Antall elhatárolódását. Antall lépése valóban értékelendő gesztus, még ha a külpolitikai kényszer és a hazai felháborodás (nem utolsó sorban az MDF-es „nemzeti liberálisok” tiltakozása) váltotta is ki. Félő azonban, hogy a helyzetet mégis Kövér írta le pontosabban. Talán igaz, hogy nem kell az ördögöt a falra festeni, azaz nem kell megtörténtnek venni, amit Csurka papírra vetett gőzös gondolatok gyanánt. De a fenyegetés fennforog, és ezt a körülményt ráadásul az MDF-centrumosok is felhozhatják tehetetlenségük, konzervativizmusuk védelmére. A „rendszerváltás”, az egykor oly haladó jelszó lejáratódik, populista szólammá válik, nemcsak a jobb és a bal, hanem a fent és a lent között is mélyül a szakadék, és e szomorú tényt is mindinkább csak a szélsőségek felől éri támadás. A kádárista nosztalgiákat élesztgetők a jobboldali veszéllyel takarózhatnak. Még a sajtót sem lehet értelmesen bírálni, mert a kritika privilégiumát kisajátították Antall és Csurka urak.

És bemocskolódik a hatalom, mint olyan, amelynek pedig – Bibó Istvántól tanulva – tisztességes gyakorlására szövetkeztek egymással a pártállam ellenzéki erői. Bár szavakban elhatárolta magát a miniszterelnök, tettleg mégis közösködni kénytelen Csurka Istvánnal és a többi hungaristával. Így például Bencsik Andrással, a Pesti Hírlap főszerkesztőjével, akit a Néhány gondolat… meggyőzött arról, hogy neki is az MDF-ben van a helye.

• Beszélő