Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A bomba, amit Tamás Gáspár Miklós még az ősszel emlegetett, felrobbant. A kanócot Lóránt Károly, saját bevallása szerint „tervhivatali bürokrata” gyújtotta meg az expártlap február 16-i számában, Kornai és a szabad demokraták című írása által. De persze a robbantáshoz jól elő volt készítve a talaj: nem is sokat törődnénk a cikk vádjaival és csúsztatásaival, ha tisztviselő barátunk nem éppen a piacellenességre és bűnbakkeresésre hajló, a most már tényleg határozott állami irányítás után epekedő közhangulatba trafált volna bele.

Még nem állunk ott, ahol a fejlett világ, még nem választhatunk komolyan a liberális és a (nyugat-európai értelemben vett) szociáldemokrata, a monetarista és a keynes-ista gazdaságpolitikai irányvonal között, mi még egy szerencsétlen felbomló szocialista gazdaság vagyunk. Mi még csak a piacgazdaságot és a pénz szerepének erősítését kívánjuk. Ami sajnos áldozatokkal jár, és ha emiatt bosszankodunk, előszeretettel szidjuk embertársunk felmenőjét. Ilyen szidalommal ér fel ez a szó is: monetarista.

Monetarista liberalista: e bűvös jelzővel vonja hivatalnok barátunk egy kalap alá a kormány 1977 (!) óta folytatott gazdaságpolitikáját azzal, amit a Pénzügykutató Intézet, majd később az SZDSZ-es szakértőkből is álló, hasonló nevű rt. szorgalmaz. Szerinte ez utóbbi közgazdászok „egy fészekaljáról” jöttek, sőt sokáig azonosak is voltak a Lázár-, Grósz- és Németh-kormány szakértőivel. Miként – hivatalnokunk szerint – a kormány is a monetáris restrikció (itt egy másik szinonima a „nénikéjük rézfán-fütyülőjét!”-re) politikáját folytatta, akképpen e közgazdászok is azt javasolták Fordulat és reform című tanulmányukban. A politikai vezetés (Lóránt nem említi: személy szerint Medgyessy akkori monetáris miniszter) szétrobbantotta ugyan „a szocialista elvekkel nyilvánvalóan össze nem egyeztethető liberalizmus” műhelyét, de ez, ahelyett, hogy eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, egy kormányszakértői és egy SZDSZ-es ágra széthasadva megsokszorozta erejét. A bekerítő hadművelet bevégeztetett. Hangsúlyozzuk ismét: e beállítás a szocialista lap hasábjain jelent meg (került még hozzá egy szellemes kis karikatúra is), annak a pártnak az állítólag volt lapjában, amely most, a választási kampány küzdelmeiben igyekszik aztán tényleg elhatárolni magát a kormánytól. Ez a párt most be van csapva (miként a szegény parlament is, amelyet még az a fránya Kupa Mihály monetáris szakértő húzott be a csőbe). Derék hivatalnokunk tovább fonja a becsapottság fonalát: „az egypártrendszer körülményei között – írja a politológia nyelvére fordítva a szót – ugyanis a felelősséget nem az ötleteket adó közgazdászcsoport, hanem a politikai vezetés viselte, amely nem volt képes a bajok valódi okainak felismerésére. Jellemző, hogy a politikai bizottság tagja még 1988-ban sem voltak tisztában az eladósodás mértékével…”

Amellett, hogy ilyen becsületsértés a feudalizmusban (amely persze, tudjuk, fejletlenebb, mint a szocializmus) nem maradhatott elégtétel nélkül, le kell szögeznünk: az említett közgazdászok a soha meg nem fogadott tanácsok összeállítóiként szegődtek a pártállam szolgálatába. A Fordulat és reform például valóban monetáris restrikciót javasolt, ám ez nem tévesztendő össze az uralkodó pénzügypolitikával. Mint korábban is annyiszor, most is a valódi pénz, az igazi forint megteremtése járt e közgazdászok fejében. Tudniillik a monetáris restrikció nem csupán azt jelenti – ahogy az érthetően ingerült közfelfogás hinni akarja –, hogy az árak emelkednek, az élet rosszabbodik, nincs semmire pénz; hanem azt is, hogy a kemény szabályozás mindenkit, minden döntési helyzetben lévő gazdálkodót egyformán érint. Kornai kifejezésével: mindenki „költségvetési korlátja kemény” legyen, avagy – amire szintén Kornai akar kilyukadni az Indulatos röpiratban – mindenki érezze; addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Hogy e követelményeket miképpen és milyen hamar kell minálunk érvényesíteni, abban vita folyt és folyik az említett közgazdászok között. Ám semmiképpen nem azonosíthatjuk az annak idején és most, az SZDSZ programjában kifejtett nézeteiket azzal a nagyberuházásoknál pazarló, a hiányokat költségvetési-államháztartási manipulációkkal fedező, a siralmas KGST-kereskedelmet különféle módokon támogató gazdaságpolitikával, amely az országot a csőd szélére vitte.

Tervhivatali barátunk más szempontból is egy követ fúvónak ábrázolja a kormányt és a szabad demokratákat. A közhangulat tudniillik könnyen megrezdül a spontán privatizáció húrjainak pengetésére is. Ismét egy csodálatos – bár művelt államhivatalnokhoz kevéssé illő – fogalomzavar táplálja azt az előítéletet, hogy a liberális – mivelhogy a laissez fair alapján áll – mindent, tehát minden korrupciót is megengedhetőnek vél. „A szabadság alapfeltétele az – mondja Friedrich Hayek, ismert liberális közgazdász és gondolkodó –, hogy minden egyes embernek meg kell engedni saját ismeretei felhasználását, saját célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Ezt a tevékenységet csak olyan általános viselkedési szabályok korlátozhatják, melyek céljai megvalósításához, a legkedvezőbb általános feltételek kialakításához szükségesek. És ilyen rend akkor és csak akkor maradhat fenn, ha minden hatalom – beleértve a nép többségének hatalmát is – korlátozva van a mindenkire kötelező általános szabályok által, amelyeket az egész közösség elfogadott.” A liberális, a mindenkire kötelező szabályokat aztán komolyan veszi; és nekünk, kelet-európaiaknak annyiban mindenképpen szabadelvűnek kell lennünk, hogy kívánjuk a törvények hatalmát és az olyan állapotokat, amelyeket a törvények valóban képesek szabályozni.

Kornai János is, a szabad demokraták is fellépnek az egyedi kivételezések, a nagyvállalatok kicsikkel szembeni, az állami tulajdon magántulajdonnal szembeni megkülönböztetésének – ma is uralkodó – gyakorlata ellen. Nem ebben, és nem is a korrupt privatizáció elítélése tekintetében van köztük különbség (lásd interjúnkat a 25. oldalon). Nem mintha nem vélekednének másképpen a tulajdoni átalakulásról: Kornai – mélyen szabadelvű, azaz liberális indíttatásból – bírálja a szervezetek javára történő privatizálást, mondván: csak a magántulajdonos a jó tulajdonos; az SZDSZ álláspontja szerint, ha csak ezt a magánkézbe adási csatornát engednénk meg, beláthatatlan ideig még az állami szektor maradna az uralkodó. Kornai nagy reményeket fűz a választások után kibontakozó demokráciához olyan értelemben is, hogy az majd erős ellenőrzést képes gyakorolni a még nem privatizált vállalatok felett; az SZDSZ szakértői e tekintetben kétkedőbbek, az állami, vállalati érdekek szerintük a legkeményebb és legdemokratikusabb ellenőrzés falán is rést találnak maguknak, sőt a rigorózus kormányzati fellépés még táplálhatja is a korrupciót.

De ne menjünk most bele ebbe a vitába; annyit szögezzünk le csak: a professzor jól csengő nevét most a pártállami – netán, ahogy hivatalnokunk mondja, még az ágazati irányítást is feltámasztani kívánó – gazdaságpolitikának, a se hús – se hal modellváltás eszméjének propagálására használták fel. Szegénynek odakint, a Harvardon bizonyára Ady jut az eszébe:

Föntről nézem a törtetőket,
Kik fölzendülnek váram alján
S vitáznak váram viadalmán
Mea culpa, mea culpa.

• Beszélő