Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Hogy a magánjogiasság alapfeltételével kezdjük: a dolgozónak kevés reménye lesz arra, hogy kikényszeríthesse a munkaszerződéssel szerzett jogait. Elvileg bizonyára helyesen kongatták el a harangot a munkaügyi döntőbizottság cucilista intézménye felett – az egyéni jogvitákat ezentúl kétszintű (alsófokú és megyei) munkaügyi bírósági eljárással döntik el –, ám gyakorlatilag a bíróságok már most is túlterheltek. Szigethy István (SZDSZ) adatai szerint a tavaly júniusi hatásköri törvény, amely a volt tanácsoknál működő közös döntőbizottságokat földelte el, négy hónap alatt 14 százalékkal növelte a be nem fejezett munkaügyi perek számát. Mármost ha reménytelenül elhúzódnak a munkaügyi jogviták, máris kiváló alkalom kínálkozik a kevéssé felvilágosult vagy egyenesen sötét szándékú munkaadóknak, hogy azt mondják: fordulj, fiam, bírósághoz, ha úgy tetszik.

Igen fontosak lennének ezért a kollektív védelem intézményei: hogy a szakszervezet vagy az üzemi tanács felléphessen az egyes dolgozók érdekében. Boldogabb országokban ezért találták ki ezeket a szervezeteket. A mi új törvényünk egészen sajátosan rendezi ezt az alapfunkciót. Először is a szakszervezet – a magánjogiasság szellemében – csak jogsértés ellen emelhet kifogást, de a puszta munkavállalói érdeksérelem esetében ezt az intézményt nem használhatja ki (ezt a változást, amely a régi, államjogias törvényhez képest következett be, hiába is próbálta visszacsinálni az MSZP-frakció). Másodszor: nincs helye a kifogásnak olyan intézkedésekkel szemben, amelyek az előbb említett remek bírói infrastruktúra hatáskörébe vágnak. Tehát a szakszervezet – legalábbis ami a kifogás fontos intézményét illeti – nem siethet az egyén védelmére. És harmadszor: létrehozták ugyan a munkaügyi döntőbíráskodás a választott bírósághoz hasonló, kórszerű intézményét az úgynevezett kollektív jogvita eseteire, ám a törvény borzasztóan szűkkeblű a tekintetben, mit tekint kötelezően vitatandó kollektív kérdésnek, sőt Gali Ákos doktor és Móré László doktor kezdeményezésére még ki is szavaztak e körből egynéhány tételt. Csak az üzemi tanács és a munkáltató között, a szociális pénzek elosztása terén támadt konfliktus esetén kötelező döntőbíróhoz fordulni, továbbá abban az ügyben, hogy tényleg megtéríti-e a munkáltató az üzemitanács-választás költségeit. De nem kollektív kérdés, hogy megkapja-e az üzemi tanács a törvényesen neki járó tájékoztatást, vagy hogy nem helyeznek-e át törvényellenesen, a felsőbb érdekvédelmi szerv megkérdezése nélkül szakszervezeti tisztségviselőt (mondjuk mert tisztségét „túlzottan” komolyan veszi). Igaz, a felvilágosult kollektív felek bármilyen esetben belekóstolhatnak a döntőbíráskodás haladó intézményébe.

A magánjogias szabályozás elve az, hogy minimális követelményeket szab meg az egyéni munkaviszonyban, a kollektív szerződés e követelményeknél csak a munkavállalókra kedvezőbb feltételeket tartalmazhat. Megállapítja a törvény, hogy a munkaidő napi 8 óra, a pihenőidő heti 2 nap (vagyis a heti munkaidő 40 óra); hogy egészségre ártalmas vagy fokozottan veszélyes munkán legfeljebb napi 6 óra hosszat tölthet a dolgozó; hogy terhes nőt és fiatalkorút éjszakai vagy túlmunkára fogni nem lehet; hogy a túlmunka tartama két egymást követő napon legfeljebb 4 óra, éves szinten 144 óra; hogy az alapszabadság – a dolgozó életkorától függően – évi 20-30 nap (huszonöttől negyvenöt éves korig emelkedik, háromévenként 1-1 nappal); hogy a nőket és a gyermeküket egyedül nevelő apákat, a vak munkavállalókat meghatározott minimum-pótszabadság, a föld alatt és az ionizáló sugárzásnak kitett dolgozókat szerződés szerinti (azaz magánjogiasan akár évi 1 napra leszorítható) pótszabadság illeti meg stb. Az ilyen és hasonló minimális jogok jórészt szocialista vívmányok – némileg megnyirbálva –, amelyeket a régi munkatörvénykönyv kötelezőleg írt elő. Ez alól az egyik kivétel a két leglátványosabb minimáljog, amelyben adakozott az Antall-adminisztráció (illetve javallatára a parlament), hiszen eddig a heti munkaidő általában 42 óra volt, az éves szabadságot pedig (a lehúzott munkaévektől és nem az életkortól függően) 15-24 napra taksálta a korábbi szabályozás.

A munkabérek terén törvényi vívmány, hogy meg kell fizetni a minimálbért, bár ennek meghatározására az Érdekegyeztető Tanács már ’90 őszén kivívta magának az egyezkedési jogot, ha a nagy dérrel-dúrral kitárgyalt és kihirdetett mértékek a gyakorlatban elég kevéssé kényszeríthetők is ki. A műszak- és ünnepnapi pótlékok tekintetében viszont akaratlagosan is kevesebbet garantál az állam, mint korábban.

Kevésbé magánjogias – inkább kissé feudális – a törvény magának a munkaviszonynak a szabályozása során. Gondja van a törvényszövegezőnek arra, hogy a munkavállaló a tőle elvárható gondossággal, a kapott utasítások szerint végezze munkáját (kivéve, ha ezek az utasítások jogszabálysértők). Ez azért nem következik egyenesen a munkaszerződés természetéből, mert a magánjogiasság mégsem sugallja magától a lojalitás szellemét. Így nem csoda, hogy nemcsak szerződésszegés esetén élhet a két fél a rendkívüli (három napon belüli) felmondás újdonatúj lehetőségével, hanem akkor is, ha a másik fél „olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi”. Noha jól tudjuk, nincs jogszabály gumifogalom nélkül, mégis megkérdezzük: milyen magatartás üti meg a mércét? A felmondás terén a jogalkotó lemond a munkavállaló pátyolgatásáról; például csak akkor kell írásban megindokolni az elbocsátást, ha az utcára kitett szerződő fél bírósághoz fordult. Viszont a szerződésjog csaknem röghöz kötésbe csap át azon a törvényi ponton, ahol kötelezően írják elő: az ember jelentse be főnökeinek, ha másutt mellékes munkajogviszonyt létesít.

A munkatörvénykönyv nem elég magánjogias! – főleg emiatt támadta a kormányjavaslatot a munkajogi felfogás dolgában legliberálisabb Fidesz. Rockenbauer Zoltán szerint még az a logika sem helytálló, hogy a kollektív szerződés csak a munkavállalóra nézve kedvező irányban térhet el a törvénytől. Ha egyszer a törvény garanciák kikötésére törekszik – érvelt az ifjú liberális Rockenbauer –, elég, ha ezek betartására törekednek a felek, ekkor magamagától teljesül a minimális munkafeltételek elve. E felfogás szellemében vaskövetkezetességgel igyekezett nyirbálni – eredménytelenül – minden olyan előírást, amelyek közül néhányat említettünk már, s amelyek gúzsba kötik a szabad, felvilágosult szerződési szellemet.

De milyen intézménnyel és jogosítványokkal lehetne kiegyenlíteni azt a kiszolgáltatottságot, amely abból fakad, hogy a munkavállaló egyszem magában köt szerződést egy nagy munkáltatói szervezettel? Erről szólt a erős szakszervezet kontra erős üzemi tanács vita, amely egyszersmind kormányjavaslat kontra hatpárti megállapodás vita is volt. Tavaly szeptemberben ugyanis három napon belül megköttetett egyfelől egy megállapodás a kormány és a szakszervezetek között (Beszélő, 1991. október 5.) és egy hatpárti megállapodás. A kormány hátat fordított ekkor a hatpárti egyezségnek, amely az erős üzemi tanács koncepcióját vetítette előre, s amely mellett a mostani vitában már csak az SZDSZ (és részben a Fidesz) kardoskodott. Tellér Gyula úgy érvelt, hogy a szakszervezetektől, ezek elkülönült érdekeitől független intézmények teljesebbé tehetik a munkavállalói jogok védelmét a munka helyén. Így a megválasztandó üzemi tanácsoknak olyan jogosítványokat szeretett volna adni – ha nem szavazták volna le –, hogy köthessenek helyi kiegészítő megállapodásokat, és ellenőrizhessék a munkajog és a kollektív szerződések betartását; hogy együtt dönthessenek a vállalatvezetéssel az üzemi rendtartás, a heti munkabeosztás, a szabadságolás, a bérezés, jutalmazás elvei, a balesetvédelem kérdéseiben, sőt a személyügyi kérdésekben is (egy másik leszavazott SZDSZ-es módosítvány szerint a szakszervezetek csak a tagjaikra nézvést köthettek volna kollektív szerződést). Az elfogadtatott törvény azonban végül is csak a szociális pénzek elosztása terén biztosítja az együttdöntés jogát, más, a munkavállalókat érintő kérdésekben csupán véleményezési jogot kap az üzemi tanács, amely egyébiránt – a törvény szövege szerint – „a részvételi jogokat a munkavállalók közössége nevében gyakorló”, választott szerv. Ami a szakszervezeteket illeti: ha ezek megszerveződnek a munka helyén, erős érdekvédőkké válhatnak. Mivel azonban, mint láttuk, egyfelől az új munkatörvénykönyv nem valami sok jogosítványt ad a szakszervezeteknek az egyéni sérelmek orvoslására, másfelől életbe lépnek a reprezentativitási előírások (amelyek meghatározzák, mely szakszervezetek milyen feltételekkel köthetik meg a kollektív szerződést), a szakszervezetek könnyen az ágazati és érdekegyeztető-tanácsi „nagypolitika” felé terelődhetnek. Ez pedig egyet jelentene a régi szakszervezeti működés visszarendeződésével.

De nemcsak Tellér, hanem az MDF-es Illésy Zoltán is erősebb üzemi tanácsot szeretett volna látni (ámbár nem a jobban körülbástyázott munkaintézmények végett, hanem inkább egyfajta önigazgatási elképzelés jegyében). A múlt héten meg is szavazták Illésy módosítványát: eszerint az üzemi tanácsnak véleményezési jogot kell adni a nagyobb hitelfelvétekről és beruházásokról, az eredmény felhasználásáról, az öncsőd bejelentéséről, valamint a munkaviszony-létesítésekről és a felmondásokról. A javallatot pedig ellenezte a kormány. A frakciótárs alkotmánybizottsági elnök mentőövként koherencia-prolémát fedezett fel: ellentmondás van aközött, hogy az üzemi tanácsnak 15 nap áll rendelkezésére a véleményezéshez, míg viszont a rendkívüli felmondást 3 nap alatt nyélbe lehet ütni! Másik koherenciagond is előállott, a Monopoly-csoport indítványa kapcsán (egy merőben technikai ok miatt): ezt történetesen leszavazták, holott támogatta volna a kormány. Ezért e hét elejére halasztották a végső szavazást. A kodifikációért – ki tudja, miért – felelős alkotmányügyi bizottság javallatára úgy oldotta meg a koherenciaproblémát a kormánytöbbség, hogy mindkét passzust újraszavazta, és elfogadta a kormányakarat szerinti verziót.

Hiába: a kormányt nem lehet kisemmizni. A kormány ádázul küzd a kiszolgáltatottság ellen.

• Beszélő