Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Hogy pontosan hol mozog, arról Czirják Sándor, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) alelnöke nem adhatott tájékoztatást, mivel a pénzforgalmi (szakszóval cash flow) mérleg „nem publikus”. De ne is azonosítsuk a fizetési mérleggel, mivel az év eleji pénzforgalom egyaránt fedhet tavalyi és idei ügyleteket, nem tudni például, hogy egy-egy idén kifizetett importtétel netán nem tavaly jött-e be. Az időbeli elhatárolás a külgazdasági minisztérium tiszte; amíg tőle nem kapja meg az MNB a külkereskedelmi mérleget, addig a fizetési mérleget sem ismerhetjük. Így az MNB még a tavalyi fizetési mérleg hivatalos közlésével is adós. A minisztériumról szólva pedig a nem kormánypárti sajtó azt a gyanút kelti, hogy, kampány lévén, nem siet bevallani a külkereskedelmi fiaskót. De hát a mérleg összeállítása nagy, felelősségteljes munka; nyilván ennek tudható be, hogy lapzártáig mi sem tudtuk elérni a minisztérium illetékesét.

Lakásra vagy vacsorára?


Az előzetes adatok szerint 1993-ban a folyó fizetési mérleg hiánya 3,4 milliárd dollárra rúgott, szemben az 1990–92-es évekkel, amikor, ha csak néhány százmilliós mértékben is, de többlet mutatkozott. A főbb okok ismertek: visszaesett az export (a mezőgazdaság válsága miatt, az ipari termékek kivitele ugyanis minimális mértékben nőtt tavaly), s közben növekedett az import értéke. Már 1992 negyedik negyedévében, amikor a kedvezőtlen fordulat beállott, több mint félmilliárd dollárnyi fizetési deficit támadt; ehhez képest, ha az előzetes adatok nem csalnak, a tavaly október–decemberi 0,8 milliárd további romlást mutat, s ennek fényében a mostani szűk 1 milliárdos pénzforgalmi hiány mag annak ellenére (vagy talán éppen azért is) baljós jel, mert ez a mutató nélkülözi még az NGKM-tól várva várt időbeli elhatárolást. Ráadásul a kormányzat az idei évre „mindössze” 2,5 milliárd dollár deficitet irányzott elő.

A fizetési mérleg hiánya, ellentétben az órendszerrel, még nem fenyeget fizetési válsággal. Nyitott gazdasággá váltunk – magyarázza Czirják Sándor –, a külföldiek tőkebefektetései, a külföldi kölcsönfölvételek ma már bőven fedezik a deficitet. Bod Péter Ákos MNB-elnök a Népszabadság keddi számában az adósságszolgálat oldaláról világított rá ugyanerre: nettó adóságaink csökkentek ’90 óta, a tőke-visszafizetés ma már nem jelent gondot, bár az évi 120-130 milliárd forintnyi kamatteher kétségkívül kolonc a mostani és a jövő kormányok nyakán. Az MNB-elnök egy példával is illusztrálta mondandóját: ha valaki fiatalon nagy összegű lakáshitelt vesz föl, de később előléptetik, fölviszi az isten a dolgát, már nem fog neki gondot okozni a törlesztés; ám ugyanez a hitel földhöz vágja, ha munkanélkülivé válik.

Csakhogy: nem mindegy, mi végre vállaljuk a horribilis terheket: tényleg beruházásra-e (mint ahogy a példázat mondja), vagy folyó fogyasztásra (mondjuk, vacsorára)? A szabad demokrata Tardos Márton és más ellenzéki bírálók szerint éppen az utóbbi történik. A költségvetési hiány többlet-vásárlóerőt teremt, s ez szívódik föl az exportot meghaladó importtöbblet formájában. Lám, a központi költségvetés negyedéves hiánya („időarányos” teljesítményt mutatva föl) 86 milliárd forintra rúg; ez, átszámítva, épp beleesik a nem publikus pénzforgalmi mérleg említett sávjába. Szabó Iván pénzügyminiszter viszont a múlt héten optimizmusának adott hangot: szerinte a nagymérvű import (következésképp a romló fizetési mérleg) elsősorban gépek és más beruházási javak behozatalával magyarázható. Friss adatok hiányában nem tudni, kinek van igaza; ám a tavalyi folyamatok az ellenzéki bírálatot támasztják alá. A Kopint-Datorg múlt héten közzétett jelentése szerint ’93-ban a fizetési mérleg romlása azt eredményezte, hogy míg a bruttó hazai termék (GDP) 2 százalékkal csökkent, addig a belső felhasználás 7 százalékkal nőtt; ez pedig nagy részben készletfölhalmozás formájában jelentkezett: az ipari termelés tavaly 4 százalékkal, az értékesítés viszont csak 2,9 százalékkal nőtt, vagyis a maradék 1,1 százalékot raktárra termelték. S bár az építési beruházások némileg, a hazai gépvásárlások pedig jelentős mértékben gyarapodtak, az importgép-beruházások visszaestek. A deficit tehát felfűti a belső piaci keresletet, de nem föltétlenül a technikai fejlődést mozdítja elő.

Repo-relló

Amiként a fizetési mérleg hiánya a jövedelmek elköltését serkenti, azonképpen a leszorítása érdekében teendő intézkedéseknek is a pénzkiadások megnyesegetésére kell irányulniuk. Ez viszont „a melyik ujjúnkba harapjunk?” klasszikus kérdését veti föl. Bár a legnagyobb költekező maga a magyar állam, ő már megúszta a nyesegetést, mivel van költségvetése, sőt a kormány már az általános tartalék több mint felét is elígérte olyan, egyébiránt kétségkívül nemes célokra, mint a rendőrök, határőrök bérének emelése, az Illyés Alapítvány, vagy az elektronikus médiumok (HVG, április 9.). A szakma ezt úgy fejezi ki: pillanatnyilag nincs mód a fiskális (költségvetési), hanem csak a monetáris (jegybanki) eszközök bevetésére. A jegybanktanács pedig április 8-i ülésén (az MNB, a Pénzügyminisztérium és az NGKM egyetértését bírva) a korábban elhatározott mérsékelten kemény politika mellett foglalt állást.

Azaz: az úgynevezett repokamatok emelése mellett, ami márciusban megtörtént ugyan, de esetleg további emelésre is van még kilátás. A repokamatot (más néven visszavásárlási megállapodások során érvényesített kamatot) a jegybank számítja föl azok után a hitelek után, amelyeket a nála ideiglenesen elhelyezett állampapírok fejében nyújt a pénzintézeteknek. Ha a kincstárjegyek hozama magasabb a repokamatnál, akkor a pénzintézeteknek igencsak megéri ilyen hitelt fölvenni, mivel a később visszakapott kincstárjegy hozamából futja a kamat megfizetésére is. A tavalyi év folyamán épp ez volt a helyzet, így a pénzintézeteknek nem kellett a kincstárjegyek értékesítésével bíbelődniük; tehát e konstrukció keretében és erejéig nem a piac, hanem a jegybank finanszírozta a költségvetést. Hogy a jegybank drágább hitelek fölvételére késztesse a kormányt, a második félévtől kezdve emelni kezdte a repokamatot, s márciusban további – igen nagy mértékű – kamatemelésre került sor (a 30 napos lejáratú kincstárjegyeknél pl. 18-ról 24 százalékra), s ezzel a jegybank végleg „elzárta a repocsapot” (a kamat szintje elérte a kincstárjegy hozamát).

A kormány kénytelen az emelkedő repokamatra „ráígérni”; ezért született a tavalyi hajrában az a Becker–Siklós-féle módosító indítvány, aminek következtében a büdzsé kamatkiadási előirányzatai potom 66-67 milliárddal nőttek az eredeti előterjesztéshez képest (Beszélő, 1993. november 6.). Ha a kincstár a továbbiakban nem ígér még nagyobb hozamot, a kincstárjegyek a gazdaság szereplőihez vándorolnának (a jegybank helyett), így létrejönne a kívánt vásárlóerő-megcsapoló hatás. A siker azonban kétséges, mert – ahogy az idézett Kopint-Datorg-jelentés is megállapítja – a hazai piac a lakosság csökkenő megtakarításai folytán már tavaly sem volt képes arra, hogy fölszívja a kincstárjegyeket.

Ami még jöhet


Így elképzelhető, hogy később mégis a jegybanktanács által most még elvetett drasztikusabb fogásokhoz kell nyúlni. Az egyik ilyen lépés az alapkamat emelése, amire utoljára tavaly szeptemberben szánta el magát a jegybank; a kritikusok szerint túl későn jött ez a fordulat az olcsó pénz korábbi politikájához képest, s ez is hozzájárult a fizetési mérleg romlásához. Az alapkamat-emelés azonban megnehezíti a beruházásokat (s vele a várva várt élénkülést), és súlyos nyomást fejt ki – emelő irányzattal – a költségvetés kamatterheire, így hiányára is. A másik egyelőre kihagyott kemény lépés a forint leértékelése. Tavaly öt, az idén két ízben történt leértékelés, ennek következtében a dollár ’93. február eleji 83 forintos hivatalos árfolyama az idén február közepére több mint 104 forintra nőtt. Az MNB álláspontja szerint a további leértékelésnek már nem volna exportélénkítő hatása, az árfolyam ma már kiegyenlíti a kül- és a belföldi termelői áralakulások különbségét. A további leértékelés viszont növelné az inflációt, tehát a lakosság, mi több, a szegény költségvetés kamatterheit is.

Ellenben a Kopint-Datorg ha nem is tanácsolja az előbbi utat (a „hitelkínálat drasztikus szűkítését”), nagyon is megfontolandónak tartja a másodikat (a drasztikus leértékelést). Idézett jelentésében fölvázol egy „A” variánst az idei évre. Eszerint mégis megtörténne az árfolyam 10-15 százalékos leszállítása: ez a GDP 1-2 százalékos, a fogyasztás mintegy 5 százalékos csökkenését eredményezné, sőt beütne egy 25 százalékos infláció is. Ennek fejében viszont nőnének a megtakarítások, a beruházások, a fizetési mérleg hiányát pedig potom 2,2 milliárd dollárra lehetne leszorítani. Ha nem kerül sor ilyen lépésre – ez volna a „B” variáns –, a fizetési mérleg hiánya ez évben is 3 milliárd dollár körül alakulna. Igaz, ez esetben a GDP nem csökkenne, a fogyasztás csak 1 usque 2 százalékkal mérséklődne, az infláció pedig nem volna több 22 százaléknál; viszont ha nem teszünk a deficit ellen, könnyen megeshetik, hogy hozzá kell nyúlnunk a devizatartalékokhoz, s ez később – 1995-ben vagy ’96-ban - még fizetési zavarokat is okozhat.

Tardos Márton is úgy véli: a jegybank mostani lépései nem elegendőek a feszültség kezelésére. A fizetési mérleg deficitje keresletet teremtett anélkül, hogy növelte volna a gazdaság jövedelemtermelő képességét. A deficittel „lerongyolódott vállalatok készleteit finanszírozzák meg” – állítja. A feszültség komplex kezelésére van szükség, amelynek során különféle eszközökkel – többek között költségvetési lefaragásokkal, forintleértékeléssel – kell visszafogni a pénzkiáramlást. Tardos „nem tartja kizártnak”, hogy az új kormánynak új költségvetést kell majd készítenie.

• Beszélő