Deficitvállalók és kivárók

Költségvetés ’94

Ajándékok a csomagban

A deficit két tétel miatt növekszik ennyire. Először is a kormány megállapodott a társadalombiztosítási elnökökkel abban, hogy a költségvetés már jövőre átveszi a gyes, a házastársi pótlék, a megváltozott munkaképességűek átmeneti és rendszeres szociális járadéka, a cukorbetegek támogatása finanszírozását; ezeknek az – úgynevezett profiltisztítás keretében átvállalt – juttatásoknak több mint 42 milliárdja nem az egész államháztartás, hanem csak a központi költségvetés hiányát növeli. Tisztán hiányt eredményez viszont a másik tétel: az, hogy 66-67 milliárddal nőnek a kamatkiadások az államháztartás belső adósságai után.

Az összes kamatkiadás 1994-ben már 286-287 milliárd forint lesz (szemben például az általános iskolák 41,2 milliárdos, a gimnáziumok és szakközépiskolák 23,5 milliárdos költségeivel). A tervezett kamatnövekedést a Magyar Nemzeti Bank kamatlábemeléseivel (Beszélő, október 9.) magyarázzák. Az év folyamán kétszer emelkedtek az úgynevezett repókamatok (azok a kamatok, amelyek a kereskedelmi bankoknak az MNB-nél ideiglenesen elhelyezett értékpapírjaik fedezete mellett kapott hitelek után járnak), ezért a magyar állam kénytelen a repókamatokra ráígérni, hogy ekképp a bankoknak érdemes legyen kincstárjegyeket vásárolni. Kérdés, hogy a hiányt finanszírozó kincstárjegyek kamatai miből finanszírozhatók. A Becker–Siklós-csomag erre nem tér ki, sőt egy apró (62,1 millió Ft-os) összeadási hibával is kedveskedik a 13 557-es számú beadvány bogarászóinak.

Egy másik engedmény a tb-nek (amitől a kormány a tb-elnökökkel folytatott tárgyalásokon igencsak berzenkedett): a jövő évtől nemcsak a Nyugdíj-, hanem az Egészségbiztosítási Alapot is meg lehet hitelezni az állami forgóalap megelőlegezési számla terhére. A Becker–Siklós-csomag hivatott ezenkívül szentesíteni a pénzügyminiszter közalkalmazotti „sztrájkbizottsággal” kötött bérmegállapodását (ezt, úgy tudni, a tartalékok terhére rendezik), valamint az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) szeptemberi megállapodását a munkaadói szolidaritási járulék emeléséről, a munkavállalói járulék csökkentéséről és a bérgaranciaalap-hozzájárulásról (Beszélő, július 24., szeptember 11.). Egy másik módosítvány szerint mégse az ÁVÜ-től, inkább az ÁV Rt.-től várja a költségvetés a megfelelő privatizációs bevételeket.

Tavaly úgyszólván a nyilvánosság előtt keletkezett egy efféle módosítócsomag: az emlékezetes novemberi érdekegyeztetőn, amikor a tárgyalások már a végkifejlet küszöbéig jutottak, fölbukkant a folyosón Becker Pál (akkor még ő volt a költségvetési bizottság elnöke), s az akkori pénzügyminiszter Becker akkori fülébe súgott valamit. Hogy az idén hogy s mint történt, nem tudjuk. Viszont hétfőn többen is kifogásolták a kormány eljárását. Békesi László (MSZP) nem találta meg a csomagban a megnövekedett hiány finanszírozására vonatkozó javaslatokat, s emiatt a vita felfüggesztését kérte. (Leszavazták.) Szigethy Péter (SZDSZ) pedig azt fejtegette: közjogi abszurdum, hogy a javaslatot nem a kormány terjeszti elő, s így szegény Becker és Siklós képviselőkre hárítja a felelősséget.

A fiatalok három pontja…

Több MSZP-s és SZDSZ-es képviselő „elhalasztotta” hozzászólását. Nem így a fideszes Varga Mihály, akiben vélhetően egy megbízatás nyomta el az ellenzéki szolidaritást: meg kellett védenie pártjának elnökét. Október 12-én ugyanis Orbán Viktor afeletti zavarában mondta el vezérszónoklatát, hogy amikor erre készült, nem tudhatott a hiány 100 milliárdos növeléséről. Orbán kifejtette: a növekvő hiány és az ennek finanszírozása miatt növekvő kamatterhek csapdájából egyetlen kiút a gazdasági növekedés, s ennek kell alárendelni a jövő gazdaságpolitikáját. Az Orbán-féle iránymutatás szerint először is növelni kell a piacon hagyott, adó formájában el nem vont vállalkozói jövedelmeket, a vállalkozóknak nagyarányú nyereségadó-kedvezményt kell nyújtani. „A vállalkozások ösztönzése – tette hozzá – van olyan fontos, hogy ezért a költségvetési hiány mintegy 30 milliárd forintnyi növekedését is vállalni lehet.” Másodszor, meg kell barátkozni a gondolattal, hogy az állam nem vonulhat ki a gazdaságból. Mindazonáltal és harmadszor, elhárítva az etatizmus veszélyét, körül kell határolni az állami beavatkozások terepét, és ki kell zárni belőle „a gazdaságélénkítés pénzkínálatot növelő módszereit”, amelyek az infláció „elviselhetetlen felgyorsulását” váltanák ki.

Szavaival kivehetően azokhoz a választói körökhöz szólt, akiket ma középosztálybelieknek könyvelnek el, s akik úgy élték meg 1989–90-ben a liberalizációt, majd a KGST összeomlását, hogy az állam cserbenhagyta őket. A költségvetés-politikailag kifinomult fülek főként a deficit növekedésének vállalásáról zengő, a hivatalos állásponttal egybecsengő szavakra rezdültek. „Ha a deficit valóban olyan célokat szolgál, amelyek az ország felemelkedését, gazdasági növekedését biztosítják hosszabb távon, akkor a deficit vállalható” – mondta lapunknak a pénzügyminiszter is (Beszélő, 1993. április 10.). A külgazdasági miniszter rögtön üdvözölte a Fidesz elnökétől hallottakat, amelyekből a maga élénkítő küzdelmének igazolását hámozta ki. A deficitnövekedés vállalása szembehelyezkedést fejez ki mindazokkal szemben – így a Németh- és Antall-kormányok korábbi álláspontjával szemben is –, akik attól félnek, hogy ennek puszta kimondásával is elvész a kontroll a hiány és az infláció felett.

…és az öreg motorosok

„Veszélyes illúzióról van szó” – vitázott Soós Károly Attila mindazokkal (főleg a Fidesz meg nem nevezett elnökével), „akik most felfedezik, hogy a mai helyzetben, amikor a magánvállalkozások nagyon kevéssé létesítenek új munkahelyeket, amikor nagyon csekély a beruházási kedvük, most az állami költekezés és a költségvetési hiány növelésével, a vállalkozásokat terhelő adók csökkentésével kell ezt a viselkedésüket megváltoztatni, egy fél fordulatot téve a restrikció felől a gazdasági növekedés irányába.” A szabad demokrata képviselő egyetért abban, hogy kell a növekedés, s ebben a jövő kormányának szerepet kell vállalnia. Nem vitatja azt sem, hogy baj van a beruházásokkal (amelyek az idei év első hét hónapjában is 11 százalékkal csökkentek). Azonban itt és most nem alkalmazható a keynesi recept (John Maynard Keynes a 30-as évek Angliájában javasolta a beruházások állami kiadásokkal való ösztönzését), amelyhez hasonlót pedig mostanság több fejlett országban bevetnek. Egyrészt azért nem alkalmazható, mert a befektetéseket nemcsak az anyagiak, hanem „az átalakuló jogrend bizonytalanságai, a törvényi szabályozásba bevitt politikai őrültségek” is visszavetik. „Fognak-e a szövetkezetek beruházni pusztán attól – tette fel Soós a szónoki kérdést –, ha támogatást, adókedvezményt kapnak a beruházásaikhoz?” A hiány vállalása ráadásul inflációs robbanáshoz vezethet, és ilyen kilátások végképp nem teremtik meg a beruházásokhoz oly szükséges bizalmat.

Másrészt, folytatta Soós, a deficit finanszírozása mind égetőbb gondot jelent: a lakosság nettó megtakarítása ugyanis közel 50 milliárd forinttal kevesebb volt az első félévben, mint 1992 első félévében. Nemzetközi hitelképességünk pedig jónak mondható ugyan, de megrendíthető, ha lemondunk a deficit szigorú korlátok között tartásáról. A gazdag országok segélyeire nemigen számíthatunk. Finanszírozhatják végül a hiányt a külföldiek beruházásai: ezeknek méretei még növelhetők és növelendők, de a nemzetközi összehasonlítások – amelyek fényében a magyarországi tőkebehozatal már ma is kiugróan magasnak tetszik – arra figyelmeztetnek, hogy ugrásszerűen ez a forrás sem bővülhet. Közben a hiány vészjósló gyorsasággal nő. Épp azt kellene kimondani – jelentette ki Soós –, hogy a költségvetés hiánya nem növelhető. Hiszen még azt sem tudni, mekkora is az a deficit, amit Orbán szerint növelni lehetne.

„Akik a Fideszre utalva Keynest emlegetik – védte meg a mundér becsületét hétfőn Varga Mihály –, vagy nem ismerik a keynesi elképzelést, vagy nem ismerték a Fidesz által megfogalmazott koncepciót.” Tudniillik a Fidesz nem kiadásnöveléssel, hanem adóelengedéssel akarja ösztönözni a vállalkozásokat. A finom különbségtétel ellenére marad a lényeg: a Fidesz vállalná a deficitet. „A gazdaság szereplői – fordult Varga a középosztálybeli választókhoz – ne azt tapasztalják, hogy a kormány költségvetési kényszerek miatt kihúzza zsebükből a továbblépéshez szükséges pénzt.” Varga a „kivárás” (ha jól értettük: a laissez faire) hívének titulálta egyébként meg nem nevezett vitapartnerét.

Sejthetjük: a majdani liberális koalícióban (ha megalakul) még lesz egy pár szava egymáshoz a „deficitvállalóknak” és a „kiváróknak”…