Félbeszakadt egy mű

Államháztartás, IMF

Kupa Mihály, ahogy erről nyilatkozott, „néhány milliárdos” differencia miatt nem jutott dűlőre a Nemzetközi Valutaalappal, az IMF-fel.

Kór, „néhány milliárd miatt”

Február 5-én (amikor mint köztudott, a miniszterelnök influenzás volt) az IMF megszakította magyarországi tárgyalásait, mert nem elégedett meg azokkal a deficitcsökkentő intézkedésekkel, amelyeket a kormány a Kupa-csapat által kidolgozott 1993–96-os államháztartási konszolidációs tervében ajánlott föl. Tehát még mindig nem férünk hozzá a 400 millió dolláros IMF-hitelhez, amelyre pedig már tavaly szert tehettünk volna, ha elég jópontot gyűjtünk össze. Pedig ez nem pusztán önmagáért lenne fontos, hanem azért, hogy hosszabb távon is jól szerepelhessünk a nemzetközi pénzpiacokon, jó föltételekkel fölvett kölcsönökkel finanszírozhassuk a költségvetés deficitjét.

Eztán gyógyult meg a miniszterelnök, és jelentette be a kormányátalakítást. Nem akarjuk persze holmi kórokozókkal magyarázni a dolgot, s még távolabb áll tőlünk az a föltételezés, hogy a kormány netán valamit újra akarna kezdeni a nemzetközi pénzügyekben, meg hogy a miniszterelnök féltékeny lett volna Kupa Mihály IMF-es kapcsolataira, s ezért lett volna a menesztés. Utóbbi gondolatok egyik liberális napilapunkban láttak napvilágot („értesülés” formájában); „az újságírónőnek igencsak elszállt a fantáziája”, mondják erre hiteles körökben, ám e szárnyalásban, gondoljuk mi, a népnemzeti világfölfogástól való félelem játszhatott közre. Azt az aggodalmat sem nagyon osztjuk, hogy a leváltott nagy formátumú ember helyettesíthetetlen volna világpénzügyekben. Viszont valószínű, hogy a menesztésre nem kerülhetett sor, amíg a Valutaalap itt volt. És ami sokkal fontosabb: az új pénzügyi vonalvezetés, szolgálja bár az MDF-es készülődést ’94-re, nem gombolhatja könnyen újra a kabátot az IMF-fel.

A kabát gombjai

Emlékezzünk rá, mi módon gombolódott be a kabát mostanáig. A pénzügy a tavaly júniusi, ’93-ra vonatkozó költségvetési irányelvekben 190-195 milliárd forintos költségvetési deficitet javallott, ezt azonban hamar 185-re módosította, mivel szeptemberben, a Valutaalappal folytatott washingtoni tárgyalásain engedni kellett a plutokrata szigornak. A hazatérő pénzügyminiszter mindjárt említett valami konszolidációs tervet, de ezt nem hozta nyilvánosságra, és nem is terjesztette a parlament elé. Érthetően, hiszen, ahogy a kétkulcsos áfa viharaiból is kitetszett, nem könnyű idehaza eladni egy ilyen államháztartási reformot. Csak apránként és taktikázva lehet. Nemzetközileg viszont, bár, mint mondják, az IMF nem szabja meg a hiány lefaragásának mikéntjét, természetesen tetszett a kétkulcsosság, mert nyilván jól illett a madártávlatos liberális szemlélethez. A mostani tárgyalásokon, ahogy Kovács Álmos pénzügyi államtitkár-helyettes elmondta a múlt szombati Világgazdaságnak, a kétkulcsosság felpuhítása okozott gondot nemzetközileg (vagyis hogy a kedvezményes áfát 8-ról 6-ra szállították le, és mentesítették a háztartási energiát), no és persze baj volt az utólag megítélt közszolgálati béremelések 10 milliárdjával is. Azaz, madártávlatból a novemberi Érdekegyeztető Tanácsbeli megállapodás a ludas! Szeptemberben a magyar pénzügy rendre 176, 170, 140 milliárdos költségvetési hiányt ígért a ’94–96-os évekre, a mostani fordulóban meg 215, 220, 222 milliárdos számsorral hozakodott elő. Vagyis az érdekegyeztetőn elosztott 30 milliárddal volna baj!

A következtetés egy kicsit pontatlan, mivel először is az ÉT-n többet osztottak el, másodszor a hiány formailag nem nőtt ez által. Tartalmilag viszont épp 30 milliárdra rúg a hiány valóságos növekedése, ami különféle decemberi bűvészmutatványoknak, szappanbuborékszerű átcsoportosításoknak tudható be (Beszélő, 1992. december 19.); ekképp az IMF-nek most egyféle bázismódosítási javallatot terjesztettek be, és ők nem voltak hajlandók medicinlabdának nézni a luftballont. Ám harmadszor, nem szabad mindent a novemberben kivívott szociális béke nyakába varrni, hiszen az erre szánt pénzeket – amit most az IMF-küldöttség puhításnak fogott föl – már pár héttel korábban odaadta a kormánykoalíciónak Kupa Mihály, zsírszalonnára (Beszélő, 1992. november 28.) A független pártállású pénzügyminiszter impozáns tárgyaló- és rögtönzőkészségről tett tanúbizonyságot az ÉT-n, s ezzel valószínűleg elásta magát a tisztán MDF-es sikerre áhítozó miniszterelnöknél, ám a függetlenség viszonylagossá válik, ha egy felsőbb cenzor lebeg az ember szeme előtt. És végül is az érdekegyeztetés, amennyire lehetett, védte az IMF-megállapodást a kormánykoalícióval szemben.

A mozgás tere

Nemzetközileg mind nagyobb az államháztartásra zúduló követelményözön. Mutatja ezt már az az említett Világgazdaság-cikkben közölt tény is, hogy a szeptemberi fordulóban az IMF 1992-re vonatkozólag még elfogadta, hogy nem intézkednek év közben az irdatlanul megnövekedett hiány lefaragására; az idén viszont már kötötték az ebet a karóhoz, a magyar kormánynak év közben is meg kell húzni a nadrágszíjat, ha a büdzsé bevételei elmaradnának a tervezettől. És persze mutatja az 1993–96-os államháztartás konszolidációs terve is, amelyet a kormány most mutatott be a Valutaalapnak. Bár sok ponton bizonytalan, körvonalazatlan terv ez, sok kellemdús dolgot nem ígér a közeljövőre nézve.

Csak növekvő GDP (bruttó hazai termék) és nem növekvő közkiadások mellett lehet eredményre jutni, mondja a konszolidációs terv filozófiája. Vagyis készítői abból a pozícióból igyekeztek fölvenni a nemzetközi tárgyalás fonalát, amelyben az adókulcsokat tovább már nem lehet emelni – mivel, írják, ezzel csak még többen bújnának ki az adózás alól –, és így a magyar állam csak az általános gazdasági helyzet jobbra fordulásától remélhet többletforrást. A konszolidációs terv ennek megfelelően a második Kupa-programból (’92. szeptember) meríti prognózisait: az export a ’91-es mélypontot követően már egyenletesen nő (hogy milyen információk alapján, arról lásd cikkünket a 25. oldalon), ezt ’93–94-ben, ha lassúbb ütemben is, de a GDP is követi, és ’94–95-ben a fogyasztás és különösen a beruházások is meglódulnak. ’95–96-ban már a munkanélküliség csökkenésnek indul, sőt az állástalanok közül is viszonylag kevesebben élnek majd segélyből, és többen részesülnek az aktív foglalkoztatáspolitika áldásaiból. A tavalyi folyamatokat egy kevéssel kedvezőtlenebbre, a jövőbelieket árnyalatnyival kedvezőbbre taksálják, mint ami a második Kupa-programban áll, de hát az elsőből is olyképp lett második, hogy a rózsásra festett közeljövőkép jelenidővé válva szürkébbre sikeredett.

Az adópolitikában leginkább a kedvezmények körének szűkítésére, a hatékonyabb ellenőrzésre, és (az általános megtakarítás-ösztönzés helyett) a befektetések serkentésére helyeznék a súlyt. Az áfa két kulcsának közelítése érdekében a magyar fél inkább a nagyobbik kulcsot mérsékelné, az IMF meg a kisebbiket növelné, mégpedig minél hamarabb.

Címszavakban arról, mely területeken képzelte el a volt pénzügyminiszter, s nyomában az átalakítás előtti kormány a nadrágszíjmeghúzást az államháztartás kiadásai terén. A központi szerveknél „a klasszikus pénzügyi eszköztárral kikényszeríthető konszolidációs lépések köre szűkül” (azaz mind kevésbé juthatunk dűlőre a pénzkeretek ide vagy oda tologatásával), ellenben „a racionálásra széles körben van mód”, vagyis a feladat-felülvizsgálat, az elszámolások szabatosabb szabályozása és ellenőrzése föltárhat bőven tartalékokat. Ehhez kapcsolódik a „nem klasszikus” intézmények száműzése a költségvetés köréből, ami persze másfelől nyilvánvalóan növeli ezeknek a szerveknek az étvágyát szolgáltatásaik megfizetése iránt. Általában is, mozdulni látszik a konszolidációs fantázia a lakossági térítések bevezetésére vagy növelésére a legkülönfélébb területeken (pl. tévé-előfizetés, felsőoktatási tandíj, betegbiztosítás stb.). A nemzetközi pénzügyekhez igazodó, modern államapparátus kisebb létszámú, de annál biztosabb egzisztenciájú, mint a mai. A hadsereg létszáma 1/3-ával csökkentendő. Világkiállításra (legalábbis a most meglévő törvények és a volt pénzügyminiszter ezzel egybecsengő elképzelése szerint) egyre kevesebb támogatást kell fordítani a büdzséből. A kiemelten fejlesztendő területek listája meglehetősen szerény: ivóvízellátás és vízminőség-védelem, némi vasúti fejlesztés, kórházrekonstrukció, felsőoktatás (bizonyos intézmény-összevonások fejében) és – 1996-tól – alsóbb oktatás. Ja, és még: a belügy, a közbiztonság.

Az önkormányzatoknál és a társadalombiztosításnál keményebb intézkedéseket javasol a terv. Előbbi fronton – írja – „a kiadásokat csökkenő arányban finanszírozza a központi költségvetés, növekvő arányban az önkormányzati bevételek”. A tb-alapok az idén még 40 milliárdos, a jövő évi előrejelzés szerint 53-54 milliárdos hiánnyal küszködnek, de ’95-ben az újonnan megválasztott kormány már egycsapásra 10–11 milliárdra csökkentheti a deficitet, és 0-ra az alapok költségvetési támogatását. Optimista föltevés ez, mely szerint jócskán fialnak majd a tb-nek átadott vagyonok; emellett külön pénztárakba terelnék a közszolgálati dolgozók, valamint az igényesebb lakosok ellátását, növelnék az egészségügyi térítési díjakat, a családi pótlékot viszont annál kevésbé. Ilymódon végül is ’95-ben az akkori kormány – a Kupa-féle ütemtervnek megfelelően – bravúros sikert érhet el az államháztartás deficitjének lefaragásában. Főleg ha a majdani kabinet fokozza a társadalombiztosításra kifejtett nyomást, hogy maga takarékoskodjon.

IMF vagy Zacsek Gyula?

Körülbelül itt szakadt félbe a mű. Kérdés, vajon lesz-e ezután pénzügyi kontrollja az MDF-es kampánynak, amely, mint bemutattuk, egyúttal nemzetközi kontroll is. Kupa nem egy veresége ellenére is ezt a kontrollt képviselte, ezért volt pártonkívüliségétől függetlenül is független, és ez lett most vele a baj. Hiába vállalta nagy igyekezettel a tagságot a Hankisst megfegyelmező bizottságban…

De ha ez a kormányberkekre igaz is, aligha fordíthat hátat az új kurzus a nemzetközi, madártávlatos pénzügyeknek. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy nem próbálja meg valahol újrakezdeni az imént ismertetett tárgyalásokat (ezt ugyanis nem tudjuk). Tehet kárt valamiféle gőzös „élénkítés” jegyében, lehet még megcsapolni újabb közpénzeket világkiállítás címszó alatt, lehet osztogatott vagyonból választókat venni, lehet a koalíciós kampányba forgatni az adófizetők pénzét. Elég baj ez is. De mindezt valahogy meg kell magyarázni az átkozott plutokrata bankároknak, s ha ezt tudomásul veszik, akkor mégse oly roppant nagy az MDF-es mozgástér (mint ahogy természetesen a jövő választások győztesének sem az). Ha hátat fordítanak, jöhet Ázsia meg Zacsek Gyula kajajegyeket osztogatva.