Andorka Rudolf, Kamarás István, Mészöly Miklós

Nyomtatóbarát változat

Mészöly Miklós:

De mortuis nil nisi bene – a ciklus kimúlt. E közmondás kíméletes tanácsa aligha lenne elfogadható a mi esetünkben, miután keményen meghatározó történelem az, ami az elmúlt négy évben történt. Politológusok, hivatásos „tényfeltárók”, történészek kimerítően dokumentált elemzéseinek ideje nyilván menthetetlenül el kell következzen – kérdezhetnénk hát, hogy érdemben mit tehet ehhez hozzá (szakszerű betekintés híján) az egyszerű állampolgár. Gondolom, a legfontosabbat: azt a többletet, ami életszerűen összegez s megítél. Ebből a látleletből és nekrológból említenék néhányat.

A Példabeszédekben olvassuk (20.11), hogy „Már egy gyermek tetteiből is fel lehet ismerni, hogy tiszta és helyes-e, amit tesz.” Demokráciánk és újra galvanizált parlamentünk lehangolóan gyermekként mutatkozott be, sőt; vásott kamaszként – a rendetlenség és kora bánat minden ismérvével együtt. Megtoldva olyan históriai eltévelyedésekkel, melyek holnapra is kihatnak, s csak verejtékesen lesznek helyesbíthetők. Röviden: ami ölünkbe hullott négy éve, ritka pillanat volt politikatörténetünkben. Az indulás kivételes szabadsága adatott meg, amit eleve kényszerítő módon már nem felügyelt regionális, azaz közvetlen külső hatalom (török, német, orosz) – csak az, amit a világpolitikai erőviszonyok Európában mindenki számára cselekvési játékszabályként tanácsoltak. Ami természetesen mindig együtt jár a kormányzati erő távlati felelősségének jelentős megnövekedésével. Az indulás ilyen feltételei mellett már nem lehet élni (a nálunk különösen nagy múltú és kényszerű) áthárítás önsajnáltató magyarázkodásával – „török gyerek megvágta, magyar gyerek majd meggyógyítja, gilice, gilice…” Ami van vagy mutatkozik – pontosabban, amit az örökölthöz e négy év alatt tettünk hozzá –, ezúttal mindenestől a becses sajátunk. Valószínűleg nem merész feltételezés, hogy a szerte tapasztalható politikai rosszkedvünk gyökere itt van; s nem feltétlenül és mindig az épp aktuális jelenségek, döntések a közvetlen okok. Inkább a sorozatos rádöbbenés, hogy: ez is… még ez is, belőlünk telik ki? Ami óhatatlanul a magyarként feszengő emberi önérzetünket teszi próbára, és tesz kiábrándulttá, kedvetlenné. Nem hinném, hogy átlagszinten sokakban lett ez így tudatos; inkább a jogos áthárítás hiánya az, ami kritikusan zavarta meg társadalmunk politikai közérzetét. Infámiákban és anomáliákban a múlt korszakok is bőségesen részeltetettek bennünket – de a mindennapos túléléshez és elviseléshez erőt is adott a kényszerű cinkosság, amit az áthárítás lehetősége mindig fölkínál: igen, ez van; de csak azért, mert „török gyerek megvágta” stb. S ha már megneveződik a fátumos bűnbak – önvizsgálat nélkül lehet elködösíteni a saját vétkeinket, vétkeseinket. Vagyis, a megszállások és elnyomások históriai sorozata „jótékonyan” segítette hozzá az éppen regnáló hatalmat az önfelmentés igencsak kritikus technikáihoz; másrészt, hogy – szükség szerint időzítve – a hazai „idegen elemeket” is felhasználja a kényelmes áthárítás céljaira. Végeredmény: ha már ez utóbbi is látványosan sikertelennek bizonyul – maga az áthárítás technikája fullad ki –, s jobb híján nemzeti evidenciává lesz („magyarságteljesítménytől” függetlenül) a társadalmi rétegek elidegenedése, a cinkosság felszámolódása; a tömeges és cinikus „klienssé válás” kifizetődő létezési stratégiája. A retorikában ilyenkor erősödik föl igazán a negyven- vagy tizenötmilliós magyarság víziója, mint vigasztalni hivatott nemzetpolitikai placebó, hogy semlegesíteni próbálja az elidegenedést, újra galvanizálni a cinkosságot, nemes ideológiával hitelesíteni a cinikus kliensséget. S mindez bekövetkezett. És maradtak továbbra is megválaszolatlanul, sőt, tovább súlyosbodva a gondok, elintézetlenségek, melyeket nem old meg sem placebó, sem áthárítás.

Kormányzatunk – következésképp a T. Ház négyéves – munkájára az vet történelmileg értékelhető nagyon sötétes árnyékot, hogy az áthárítás hiányának nagy lehetőségével (amire jószerivel Mohács óta áhítozunk) – bénítva erősen a parlamentáris esélyeket is – nem tudott élni. Beleesett az új hatalmi elitek csapdájába, ti. abba, hogy a vele szemben korábban alkalmazott politikai technikák hatásosságát – saját bőrén – megtapasztalva a maga számára is hasznosnak és követendőnek fogadta el; természetesen más célok, úgymond, reálpolitikai indoklásával. Ennek távlatos veszélyei a politika általános nyomorúsága; de összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, ha történetesen ideologizált-teologizált diktatúrából próbálunk áthajózni demokráciába. Nálunk így teremtődött meg az Antall-kormányzat bizarrul anakronisztikus nép-nemzeti, klerikális, pártmonarchikus, összefonódottságokra telepített „magyar” politikai habarcsa; s az ezt kiszolgáló szándékok, reflexek megtévesztőén „parlamentáris” rabulisztikái és ügyintézési mechanizmusai. S végül is ez készítette elő fokozatosan a „politikai ellenfél” verbalizált átvedlését „ellenséggé”; minimumra csökkentve a kompromisszum játékterét. De még e minimumon belül is leleplezően figyelemre méltó lesz egy olyan regesztrum átfogó politikatörténeti elemzése, hogy milyen ellenzéki javaslatokat, módosításokat tartott szükségesnek elvetni a mai kormányzat – milyen érvvel, milyen keresztülvitt céllal, szándékkal, s milyen eredményt ért el vele. Az áthárításhiánynak e történelmi súlyú első ciklusa végén különösen fontos volna egy ilyen összehasonlító vizsgálódás. Segítene tárgyilagos mérlegre tenni kormányzat és ellenzék elmúlt négy évi munkáját – pro futuro. Világos tanulságul és eligazításul az egyszerű állampolgárnak (mint jómagam), ki jó ideje már csak átlapozni képes az újságok napi informálásainak emészthetetlen halmazát, s felüdül, ha találkozik egy szellemes érveléssel, életet is igazolni tudó magyarázattal, tudósítással.

Röviden: igényem szerinti tájékozottsággal nem tudok véleményt formálni egy vegyes összetételű parlament munkájának egészéről; másrészt, a meghonosodó állampolgári életérzés tüneteit jegyezgetve – végre is ez a szakmám – kivételesen szerencsétlennek tűnik elindulásunk az ölünkbe hullott szabad pályán. Még rövidebben: ez a társadalom nem úgy lett megszólítva, ahogy várta s megérdemelte.

Ennek a felelőssége azonban nem megosztható.

Kamarás István:

Óriási fejlemény, hogy van (mármint megválasztott parlament)! Még tanul. Még az elején van. Pedagógiai baklövés lenne máris „leosztályozni”. Tagjainak, vagyis tanulóinak különféle képességei – mint bármely más iskolában – különböző gyorsasággal érnek be. Még öt-tíz év kell, hogy összeérjen a parlament, miként az ugyancsak tanuló, a parlamentet még nem rendeltetése szerint bírálgató (mert benne csak locsogó-fecsegő-acsarkodó léhűtőket látó) állampolgár előtt is hosszú (és meredek) út áll. Ami döntéseit illeti, nem vagyok igazán kompetens megítélésében. Egy olyan van, amit nagyon sajnálok, s (mint választójuk) szégyellek is: ama bizonyos döntést a destruktív egyházakról, melyet, bizony, a magukat liberálisnak gondoló honatyák(anyák) is megszavaztak.

Az én elképzeléseim szerint érett parlament – vigyázat, vágyálom következik! – nem kevéssé (vagy talán még inkább) szenvedélyesen vitatkozó, ám sokkal derűsebb és megértőbb. Igyekszik nem összetéveszteni a hülyét a hülyeséggel, az ember egyik-másik megnyilatkozásával. Ebben az általam megálmodott parlamentben gyakran előfordul, hogy az ellenfelek megtapsolják vagy kiengesztelik egymást.

Vagy húsz éve egy megyeszékhelyen – mint szokott volt – a megyei könyvtárigazgató szépen megírta a megyei pártpotentát leleplező (persze csak szobort) beszédét. A csúcselvtárs pedig csak olvassa-olvassa a szöveget, amelyhez csak hangját és pozícióját kölcsönözte. Egyszer csak hirtelen megáll, s papír nélkül ezt mondja: „Nem, elvtársak, ezzel a kijelentéssel nem értek egyet.” Amire persze „szó bennszakad, hang fennakad”, csak néhány alpotentát kezd tapsolni. Nos, az általam megálmodott parlamentben ilyesmi is előfordulhatna. Persze, ez esetben a képviselő saját mondandóján akadna fenn, és saját magával szemben képviselné választóit, bizonyos értékeket, jobbik énjét, az Igazságot.

Andorka Rudolf:

Néhány évtized múlva az akkori magyar történészek minden bizonnyal nagyon pozitívan fogják megítélni az 1990–1994 közötti parlament munkáját. Akkor majd csak az igen lényeges pozitívumokat fogják látni, a sok negatív apróság rég feledésbe fog merülni.

A tárgyilagos megítéléshez érdemes nekünk ma is összehasonlítani ezt a parlamentet az általános választójog alapján megválasztott, több pártból álló, tehát a demokrácia alapkövetelményeinek eleget tevő korábbi parlamentek tevékenységével. Az 1944-es parlament elfogadta a német megszállást, majd a nyilas hatalomátvételt, az 1945-ös és az 1947-es parlament nem tudta megakadályozni a Kommunista Párt hatalomra jutását. Ezzel szemben 1990-től 1994-ig sértetlenül fennmaradtak a demokratikus intézmények.

1867-től 1944-ig mindössze kétszer fordult elő, hogy a korábban ellenzékben levő párt vagy pártok meg tudtak nyerni egy országgyűlési választást (1905-ben, majd 1910-ben, amikor az 1905-ig kormányzó párt utódpártja visszaszerezte a parlamenti többséget). A demokrácia egyik alapvető jellemzője pedig az, hogy a pártok és koalíciók időről-időre képesek egymást a kormányzásban felváltani, mert az ellenzék meg tudja nyerni a választást. 1994-ben ennek a lehetősége teljesen nyitva áll, tehát a demokráciának ez az alapkövetelménye (minden ezzel ellentétes riogatást cáfolva) érvényesül.

Korábbi magyar parlamentek számos szégyenteljes törvényt fogadtak el, mint a zsidótörvényeket vagy az 1946. évi VII. törvényt a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről, amelynek alapján a következő években számos magyar állampolgárt szervezkedés ürügyén halálra ítéltek. Ez a parlament is hozott törvényeket, amelyekben lényeges hibák találhatók, de nem hiszem, hogy bármely törvényét az utókor szégyenteljesnek fogja tekinteni. Hozott viszont számos igen jó törvényt, amely a piacgazdaságra és a demokratikus társadalmi viszonyokra való áttérésnek jogi kereteket adott. Két olyan, „jó” törvényt említek, amely munkaköröm következtében engem közvetlenül érint: az OTKA-törvényt és a Felsőoktatási Törvényt.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a parlament mindennapi életében sokszor fordultak elő olyan események, mozzanatok, amelyeket jobb lett volna elkerülni. A parlamenti viták némelykor durva hangneme, demagóg érvelése, a tények és az igazság időnkénti nagyvonalú figyelmen kívül hagyása, általában a pártok képviselői közötti gyűlölködés semmiképpen sem volt összeegyeztethető azzal, amit demokratikus politikai kultúrának nevezünk, és biztosan nem építette, hanem rombolta a demokrácia melletti elkötelezettséget a magyar társadalom egészében. Nehéz azonban eldönteni, hogy ebben a vonatkozásban a parlament befolyásolta-e rossz irányban a közvéleményt, vagy a demokratikus kultúra hiányosságai a közvéleményben, a sajtóban és a médiában sugárzott ki a parlamentre. Az elmúlt négy év egyik legfájdalmasabb tapasztalata mindenképpen az volt, hogy ez a demokratikus kultúra nem jön létre egyik napról a másikra. Csak remélni lehet, hogy az 1994-es és a rákövetkező választásokon a szélsőséges pártok és demagóg módon érvelő politikusok sorban vereséget fognak szenvedni (mint ahogyan az különben 1990-ben is történt), így lassan elterjed az a felismerés, hogy a demagógia és a gyűlölködés „nem kifizetődő”.

Egyszóval: örülnék, ha a jövőben nem lenne „rosszabb” parlamentünk a jelenleginél, és talán lassan még javulna is a parlamenti munka stílusa és szakszerűsége.

• Belföld