Skip to main content

Kisoktóberi posztmodern

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Előadás


Történelmi lecke… no kinek is? – kérdem magamtól, amikor már a harmadik csoport tinédzser húz kifelé a teremből, az előadásról. Nem feltűnő sietséggel, úgymond „durván”, csak nagyon rutinosan. Megvárják, amíg az előadó kortyol, igazít, kikeveredik a körmondat szövevényéből, aztán húznak, mint a vadlibák. Óvatosan kifele. Jóarcú tinik, 1993. október 26-án délben, Mosonmagyaróváron. Egy történelemtanároknak szánt történészkonferencia, a városi könyvtár nagytermében.

Történelemtanár azonban sokkal kevesebb akad ezen az előadáson, mint tini. Civil érdeklődő pedig? – fehér holló.

Az előadást M. Kiss Sándor tartotta. Főképp az 1956. októberi mosonmagyaróvári sortűzről beszélt, igen érdekesen. A leginkább várt történelemtanárok el sem jöttek, a tinédzserek lassan, de biztosan elszivárogtak. A Rózsakeresztesekre valószínűleg többen jöttek volna, nem is beszélve a KRESZ-tanfolyamról. Oda akár tripla ennyien is, annak van értelme.

Kifelé menet azon tűnődöm, mi is ez az egész. Ennyire érdektelen történet ez a mosonmagyaróvári vérengzés nem lehet. Nem lehet, mert bárhogy nézzük, több tucat embert (ötvennégyet egészen biztosan, a százharmincas becslés erősen eltúlzott) végül is itt lemészároltak 1956. október 26-án. Ez végül is érdekelhetné a körzet legalább száz történelemtanárát. Nem is beszélve a túlélőkről, a hozzátartozókról. A pedagógusokat mindig mindenhová odavárják, odagondolják – régebben odarendelték. Ma már – ma még? – nem ilyen bolond a helyzet. A tanár otthon is maradhat. A tini is kihúzhat, elvégre szívességből van itt. No de az érdekeltek, ők hol maradnak? Nálunk ilyenkor ebédelni szoktak az emberek… mondhatná a vándorszínház igazgatójának a helybéli atyafi. Ma különösképpen: díszebédidő.

Ünnepély

Régi díszletek között új dizájn: megemlékezés a városházán. Emelkedett beszédek, keresztény szellemű karének. A falon a régi Kádár-címer lenyomata. Az új dizájnt az álló zászlók képviselik. Mint az amerikai filmekben. A sarokban mindig ott áll a csillagos lobogó. A Szigeti Attila-alapítvány segélyt oszt az áldozatok hozzátartozói számára. Tisztességes összeget, már amennyire egy ilyen összeg tisztességes lehet. A kíváncsiabbak kedvéért fejenként olyan húsz-harmincezer forintot. Vigaszdíjnak, kárpótlásnak kevés, de egyszeri segélynek – a hazai egyszeri segélyek ismeretében – fejedelmi gesztus.

Aztán jönnek a kisiskolások. Volt itt egy vetélkedő, mely ’56 történetéről szólott volt, az általános iskolában. Lehetséges, hogy olyanformán, mint a „Ki tud többet a Szovjetunióról”… no de ezek csak formák. Nem mindegy, milyen tartalommal vannak megtöltve. A végső – kissé ambivalens – jutalom a kis játékosok számára, hogy hamarost egy busszal az egész társaság körbejárhatja a megye ötvenhatos emlékhelyeit. Győrtől Sopronkőhidáig… Örök élmény lesz nekik. Még szerencse, hogy megnyerték, nem büntetésből kell részt venniük a túrán…

A gyásznapi program következő műsorszáma: Rácz Sándor mond beszédet. A városháza előtt, mert az ávóslaktanya előtti főhelyen ezen a napon senki nem mondhat beszédet, aki nem idevalósi. Nehogy pártpolitikai csatározások színhelye legyen a vértől áztatott emlékhely.

Morbid ötletem támad; hátha Sándor bácsi – kit régről ismerek és szeretek – Vági József határőrtiszt haláláról kíván megemlékezni. Elvégre Vági is itt halt meg a városháza előtt, a kövezeten taposták agyon a feldühödött emberek. A visszaemlékezések szerint semmi különösebb bűne nem volt, csak az, hogy Dudás, a laktanya parancsnoka, elmenekülése előtt rálőcsölte a laktanya-parancsnok – megtisztelő? – feladatát. Rácz Sándor persze nem róla beszélt, hanem a búza kilencforintos felvásárlási áráról, és a hatvanforintos kenyérről, az elprivatizált országról, a becsapott tömegekről. Mindenről, ami hálás és könnyen követhető…

Garázda veterán

Aztán vers. Nagy pátoszú, rímes. Forradalom – a dalom. Kell a pátosz, mint a rum a rohamra indulóknak. Utána szentbeszéd. Közben Himnusz, közben Szózat. Sapkát fel, sapkát le. Kiket öltek meg itt és miért – arról egy szó sem. Lehetséges, hogy azért, mert ezt itt már mindenki tudja?

Ekkor azonban előrohan a tömegből egy férfi. Jó tartású, ötven és a nyugdíj között. Marokra kapja az elárvult mikrofont, belekiáltja: csak a maga nevében beszél, de tiltakozik azellen, hogy a volt kommunista párt, a mai MSZP elhelyezze a koszorúját ezen a véres helyen…

Már éppen elcsodálkoznék rajta, hogy ugyan miért, ahelyett hogy örülne neki, hogy koszorút hoznak a maszoposok, mikor is elveszik tőle a hangot. Egyszerűen lekapcsolják a kezében tartott mikrofonról.

Ám a garázda veterán nem hagyja annyiban. Érces hangja betölti a teret. Nem kis teljesítmény, mert nagy a tér. Nagy indulat, nagy tér, tiszta Kelet-Európa. Ő akkor is kimondja, országgá kiáltja, hogy a hóhérnak az unokája sem jogosult megjelenni a halotti toron. Aztán megköszöni a figyelmet, és távozik éppoly ruganyosan, ahogy érkezett. Csak mi maradunk ott, a mikrofonsüket csöndben.

Lassú séta

A városházától a kegyhelyig. Négy éve utoljára, hogy a próba-Beszélő tudósítójaként itt jártam. Akkor többen voltunk. Úgy látszik, apály van. Általános apály. Sehol egy transzparens, sehol egy nóta a mi ajkunkon. Csendes, lassú, mondhatni csoszogós séta. Előttünk a felvezető rendőrautó dörömbölő hangja. Már nem olyan, mint a jóllakott tigris dorombolása ebéd után. Ez már a mi rendőrségünk, a csudába is. Nekünk meg már nótánk sincsen, nemhogy bajunk a rendőrséggel. Hát rendőr, az a foglalkozása. Még a végén magyarázó szöveget kell biggyeszteni a rendőrviccekhez. Ahogy kipusztult az a duma is, hogy „biztosan béemes”. Különben minek lenne itt… Ja, hogy mi is itt vagyunk? Hát az más…

A térre érve látni, hogy annál a – mondjuk – kétszáz fős gyülekezetnél többen vagyunk. Voltak, akik jó előre idejöttek. Lehet, hogy valamivel többen is, mint ahányan idecsoszogtunk. De a négy évvel ezelőttihez képest ez is mélypont. Pedig a tér igazán emlékhelyszerűbb lett. Szobor, nemes anyagból. Harangláb, jófajta fából. No és kopjafák, kopjafák, kimerednek a földből. Drága, felesleges halottak emléke. Gyertyák, virágok, fúvószenekar. Nincs emelvény, csak egy jelzésszerű kis pódium, hogy jobban lehessen látni a szólót. A városi előkelőségek sorfalának szokása is elenyészett. Látni a színészt, aki a verset fogja mondani, a papot, aki a fohászt fogja elővezetni, a zenekart, amely négy év alatt – ha ők voltak múltkor is – megtanult zenélni. Aztán vége. Vége…



































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon