Bill Lomax

Nyomtatóbarát változat

Ha Kádárnak lett volna humorérzéke, ma éjjel jót mulatott volna sírjában. Az őt eltávolító, s az általa oly sokáig védett pártállamot lebontó reformkommunistákat a magyar nép kerek perec elutasította azon a szabad választáson, melynek lehetőségét ők teremtették meg számára. A korábbi demokratikus ellenzék abba a nem túl irigylésre méltó helyzetbe került, hogy vagy ismét ellenzékbe megy, vagy részt vesz egy nagykoalícióban, s olyan kompromisszumokra kényszerül, amilyenekre az előző rezsimben nem volt hajlandó. S még az ’56-os célokat zászlajára tűző Magyar Október Párt is oda süllyedt, hogy egy sátorban kempingezik a Parlament előtt.

Rendszerváltás? Az utcán, a buszmegállókban, a közértben, a kocsmákban nem sok jele van, hogy bármi megváltozott volna. Vége a kommunista uralomnak, de nem táncolnak az utcákon, nem dalolnak a tereken. Nincs eufória, lelkesedés is alig van, s ha eltekintünk a FIDESZ-től, nemigen érezhető, hogy az emberek egyáltalán azonosulnak a pártokkal. A politikából való kiábrándultság, amit a pártállami berendezkedés előidézett, s a kádárizmust jellemző depolitizáltság továbbra is fennáll, sőt mintha megerősödött volna. Mindenki magával törődik elsősorban. Vagy azzal, hogy meggazdagodjon, vagy azzal, hogy fennmaradjon, a víz fölött tartsa magát az egyre erősödő piaci versenyben. A külföldi megfigyelő számára az elmúlt tíz év legnagyobb változása, hogy az emberi kapcsolatok egy részét egyre jobban uralja a pénz egy egyre pénzcentrikusabbá váló társadalomban. A kádárizmus akkor sem készíthette volna jobban elő a talajt a kapitalista társadalomba való átmenethez, ha akarta volna.

Az ideológia szférájában szintén csak az folytatódik, ami már a kádárizmus idején megindult: az internacionalista és szocialista eszméken alapuló legitimitásigényt szép lassan felváltja hagyományos és konzervatív nemzeti értékekre és előítéletekre való hivatkozás. Az MDF e tekintetben (mint oly sok másban is) tulajdonképpen a Kádár-rendszer legitim örököse.

Az értelmiségiek és a politikai aktivisták talán furcsállják ezeket a megállapításokat, de ezek nem esnek messze azoktól a véleményektől, amelyeket az utcán és a kocsmákban hallok azóta, hogy megérkeztem Magyarországra. Állandóan visszatérő motívumok, hogy a pártok csak magukkal törődnek, s hogy a változások jó része „tiszta képmutatás”. Talán az az egyik oka ennek, hogy Magyarországon még mindig uralkodik a politika XIX. századi felfogása és gyakorlata. John Stuart Mill angol liberális filozófus azt mondta egy helyütt, hogy a politikus olyan, mint az orvos, s a népnek ugyan joga van megválasztani az orvosát vagy a politikusát, de nem az a dolga, hogy megmondja neki, mit csináljon, hanem hogy kövesse az utasításait. Hasonló felfogás húzódik meg a demokratikus centralizmus s a párt vezető szerepének lenini koncepciója mögött is. A liberálisoktól is, a marxistáktól is idegen az a demokratikus felfogás, mely szerint a nép tudja a legjobban megítélni, hogy mi az érdeke.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Magyarországon túlsúlyban vannak ezek a predemokratikus felfogások, mint az a szinte tökéletes közöny, amellyel azt fogadják, hogy milyen döbbenetesen kevéssé van képviselve a választásokon és az új parlamentben a népességnek mintegy jó fele. Az SZDSZ 11 ügyvivője között egy nő sincs. A FIDESZ egyik tévéreklámjában ugyan volt egy nő, de csak a lába volt látható. Amíg ez a képtelen helyzet fennmarad, üres fecsegés arról értekezni, hogy Magyarország csatlakozik Európához, hogy belép a huszadik századba, s különösen, hogy demokráciává válik.

Az egyik legnagyobb veszély, amely ma Magyarországot fenyegeti az, hogy az az út, amelyen jár, nem Európába, hanem a harmadik világba, nem a demokráciába, hanem egy autoriter nacionalizmus felé vezet. Egy új demokratikus szellemiség, egy saját ügyeit intézni képes és akaró, politikailag aktív népesség nélkül a piacosítás és a privatizáció útja nem a virágzóbb gazdaság, hanem a még nagyobb elmaradottság felé vezet. Ez volt a sorsa a legtöbb harmadik világbeli országnak az elmúlt harminc évben. Tajvan és Dél-Korea kivétel inkább, mint szabály.

Ha Magyarország el akarja kerülni ezt a sorsot, igen nagy felelősség hárul épp azokra, akik a múltban oly sokat tettek a kádárizmus elleni harcban. Ha az elmondottakban csak egy kis igazság is van, akkor a demokratikus ellenzék feladata ma ugyanaz, mint volt a múltban: harc a rendszer konzervativizmusa és korruptsága, kiváltságai és őszintétlensége ellen. Remélhetőleg azonban ennél többet is tehet. A szólásszabadság és a politikai cselekvés szabadságának új feltételei között meg kell próbálnia korábban nem lehetséges módon összefogni a néppel, s olyan új, aktív, demokratikus politika megteremtéséért harcolni, amelyben az egész nép részt vesz érdekeinek és eszményeinek kifejezésében és megvédelmezésében.

A kommunizmus utáni korszakban, amelybe most lépünk be, a politikai vezetők már nem képesek az ország minden problémájára biztos megoldásokat javasolni. De ha feladják az utópiákat és az átfogó megoldások keresését, talán még fontosabb, mint valaha volt, hogy folyamatosan ellenőrizzék a hatalmon lévők ténykedését, s segítsék, védjék és képviseljék a megnyomorítottakat és a hátrányos helyzetben lévőket. A demokrácia valódi mércéje nem annyira az, hogy jó-e a kormánya, hanem hogy jó-e az ellenzéke.

• Belföld