Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az országban mintegy háromszáz munkástanács működik. Többségüket az MDF pártfogolja, aminek egyik oka, hogy az MDF-jelvények és zászlócskák némi védelmet jelentettek a szervezőknek. A legelső, a Herendi Porcelángyár munkástanácsának elnöke, Palkovics Imre, országgyűlési képviselő – mondanunk sem kell, hogy melyik párt színeiben. Dénes Jánost, az ’56-os Kőbányai Gyógyszergyár munkástanácsának elnökét, szintén MDF-es képviselőt, ismerjük a parlamentből. Az MDF Munkásérdekvédelmi Tanácsa, közelebbről Bajtay József és gróf Bethlen István a márkushegyi bányászsztrájk kapcsán hallattak magukról épp eleget.

A munkástanács-mozgalom másik, pártokhoz nem kötődő, sőt, a pártokat elutasító irányzatát Rácz Sándor, az ’56-os Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöke fémjelzi. Érdemes megemlíteni, hogy Rácz egyik helyettese, Czakó Ignác a Márkushegyi Bányaüzem munkástanácsának elnöke. Ráczék mozgalma, a Központi Munkástanács a teljes, 100%-os munkástulajdon elvét, az idegen tőke és mindenféle szakszervezet elutasítását vallja.

Harmadik irányzatként jegyzik az eddigi Munkástanácsok Országos Szövetségét, melynek elnöke, Somlay Lajos, szintén ’56-os, a Budapesti Elektromos Művek munkástanácsának elnöke. E három irányzat küldöttei, közel kétszázan gyűltek össze 16-án, szombaton a Körcsarnokban, hogy kompromisszumra jutván megteremtsék az egységes munkástanács-mozgalmat, létrehozzák a Munkástanácsok Országos Szövetségét, elfogadják programnyilatkozatát és végül megválasszák tisztségviselőit. A szavazáskor kiderült: a háromszázból csak hatvanöt munkástanács küldte el a tanácskozásra szavazati joggal felruházott megbízottját. Az országos gyűlés küldötteinek többségén MDF-es jelvény virított. Meghívottként képviseltette magát a Független Szociáldemokrata Párt, a Szolidaritás Munkás Szakszervezeti Szövetség és a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája is. A Szolidaritás nevében a nemrégiben leköszönt Takács András szólt az egybegyűltekhez, míg a Liga nevében Forgács Pál elnök mondta el néhány megszívlelendő gondolatát. Forgács, miközben a Liga teljes támogatásáról biztosította a munkástanácsokat, óvott a szociális demagógiától, és attól, hogy valami végzetes lépéssel elriasszák a külföldi tőkét, hogy újabb kísérletbe hajszolják bele az országot. Utóbbi megjegyzésének éle nyilvánvalóan Rácz Sándor, illetve a munkás-önigazgatás gondolata ellen vágott. Egy adalék: az MSZOSZ, az egykori SZOT képviselőit nem hívták meg a tanácskozásra – ámbár egy pillanatra mintha láttam volna a hátsó sorban Bálint Attilát, az MSZOSZ szóvivőjét.

A felállás tehát nagyjából ez volt: a munkástanácsok három irányzatának képviselői, akiket támogatnak a független szakszervezetek. Az üzenet: az állampárti szakszervezetek utódai nem képviselik a munkavállalókat, a munkásokat. Márpedig a politikai rendszerváltást követnie kell a gazdasági rendszerváltásnak. Sok helyütt megmaradtak ugyanis vezető posztjukon a régi rendszer kiszolgálói, miközben a munkavállalók helyzete egyre tarthatatlanabb.

Ha csak ennyi volna a munkástanácsok célja, nem írnám meg ezt a fanyar ismertetőt. A tények ismertek, a célok világosak, minek ide sok beszéd. Ám épp attól tartok, hogy bizonyos tények nem ismertek, s ami a nagyobb baj: a célok sem világosak. Sem a munkástanácsok céljai, sem az, hogy a munkástanácsokkal mi a célja bizonyos politikai erőknek (hogy ne kerteljek: az MDF-nek). Egy szervezet vagy mozgalom céljait leghelyesebb az állásfoglalásaiból kikövetkeztetni. Nos, a Munkástanácsok Országos Szövetsége most elfogadott programnyilatkozata eléggé beszédes. Elfogadásakor a legtöbb vitát az kavarta, hogy a vállalati, üzemi vezetők kiválasztásában a munkástanácsokat a munkáltatókkal egyenlő részvételi jog illesse-e meg, vagy kizárólag a munkahelyi kollektívák joga legyen a vezetők kiválasztása. Az első álláspontot az MDF munkástanácsai, az utóbbit a Rácz-féle Központi Munkástanács képviselte. A felszólalók többsége, továbbá a harmadik irányzat, a Somlay Lajos vezette munkástanácsok képviselői kompromisszumra hajlottak: eszerint az állami vállalatok kollektívái a részvételi jog mellett rendelkezzenek vétójoggal is a vezetőkiválasztásban.

Végül fölényes, 51:11 arányú többséggel, 3 tartózkodás mellett, a kompromisszumos javaslat győzött.

Csakhogy az MDF-es munkástanácsosok sejtetni engedték, mi több, a büfépultnál mondogatták is, hogy tétje van ennek a szavazásnak. Állítólag készen van már a munkástanácstörvény tervezete, melyet a kormány az első variáció elfogadása függvényében terjeszt a plénum elé. Másfelől Ráczék számára a kompromisszum egyenlő a vereséggel. Ők, ’56-os mintára, azt szeretnék, ha a munkások kezébe adott gyárak, üzemek vezetői a munkástanács alkalmazottai lennének. Ehhez képest a beleszólás joga, de még a vétójog is olyan visszalépés, ami fölér elveik (vagy helyesebben: vágyaik) teljes föladásával.

Seprű a nagytakarításhoz

De mi húzódik meg a kétféle koncepció mögött? Különbségüket akkor érthetjük meg igazán, ha tisztán látjuk, mi a közös bennük.

Közös mindenekelőtt az a teljesen érthető indulat, amellyel elkergetnék a gyárigazgatókat, főosztályvezetőket és a többit, le egészen a művezetőkig. Ezzel kapcsolatban érdemes fölidézni a tanácskozás vissza-visszatérő alapmotívumát: a mostani kormányzatnak nincs már akkora hatalma a gazdálkodó egységek fölött, mint a réginek volt. Ezért van szükség erős munkástanácsokra.

Tetszik érteni: az MDF annak idején, a választási kampány során meghirdette „a nagytakarítást”, de a fránya demokrácia megakadályozza abban, hogy ezt kormányzati, hatalmi szóval véghez is vigye. Pedig közelednek, vészesen közelednek a helyhatósági választások.

Ugyanebbe a gondolatkörbe tartozik a programnyilatkozat azon kitétele is, hogy a munkástanácsok részt kívánnak venni az Állami Vagyonügynökség Igazgató Tanácsa és a megyei vagyonirodák munkájában. Magyarán: a privatizáció állami ellenőrzésében. Itt is a kormányzati akarat helyi megtestesítője, végrehajtója és kezdeményezője lenne a munkástanács.

Kérdés, persze, hogy ha ez így van, miért támogatja ezt a Liga. Föltételezem: a Liga nem ezt támogatja a munkástanács-mozgalomban, hanem azt, hogy erős partnert lát benne a közös ellenfél, a „szotos” szakszervezetek elleni harcban. És azt, hogy a munkástanácsok hiteles, alulról szervezett, valódi munkás-érdekvédelmi szervezetek.

És ez a legkeserűbb az egészben. Senki nem vitatja, legkevésbé e sorok írója, hogy a munkástanácsok többsége hiteles szerveződés. A torkom összeszorult, amikor a gyűlés egyik bányász fölszólalója a fizetési szalagját lobogtatta: hétezer forint állt a szalagon…

Lesz még néhány kanyar

Csakhogy én épp attól tartok, hogy a Munkástanácsok Országos Szövetségének szombati megalakulása szinte minden pontjában már jó előre le volt pacsizva a színfalak mögött. Hogy ez a bányász meg a többi tízezer, százezer társa ismét csak statiszta lesz egy színjátékban, és közben ugyanúgy megrokkan, mint az eddigiekben.

Mert kérem, ne mondja nekem senki, hogy a programnyilatkozat elfogadása vagy a munkástanács-szövetség vezetőinek megválasztása nem volt előre kicsinálva!

Az utóbbiról kituszkolták az újságírókat. A névsor, a tisztségek elosztása a papírformát hozta. Eszerint a Munkástanácsok Országos Szövetsége tisztségviselői:

elnök-szóvivő: Somlay Lajos;
társelnökök: Bajtay József, Czakó Ignác és Steer Ferenc;
szóvivő: Palkovics Imre;

a 15 tagú ügyvivői testületbe a három irányzat 5-5 főt delegál. A szövetség a munkásság szószólója (ombudsman) titulust Rácz Sándornak ajánlotta föl.

Rácz még a tisztválasztás elején elhagyta a termet. Ő – jogosan, jogtalanul, egyre megy – nyilván úgy gondolta: a munkástanácsok élén az elnöki poszton mégiscsak egy Rácz Sándornak kellene állnia! Hiszen alig pár napja adta ki a Központi Munkástanács a fölhívást: minden munkástanács csatlakozzék hozzájuk, a Központi Munkástanácshoz. Olyasmit ajánlottak föl tehát Rácz Sándornak (az ombudsmanságot), amiről eleve tudták, aligha fogja elfogadni.

Az eljövendő egy-két hónapban tehát lesz még néhányan kanyar a munkástanácsok mozgalmában.

Csak az a kérdés: a következő országos gyűlésen a bányászküldöttnek lesz-e még mit lobogtatnia.

• Belföld