Neményi László

Nyomtatóbarát változat

A konferencián idáig a leginkább hírértékű Jelcin és Clinton ütésváltása volt. A diplomaták szerint ez nem is volt olyan rettenetesen nagy meglepetés, hiszen mind a két fél hetek óta ezt mondja. Bár Jelcin könyörtelen és kérlelhetetlen stílusa mégiscsak újdonság. Rohan vissza a világ a hidegháborúba?

Én nagyon remélem, hogy nem erről van szó. Jelcin beszédét belpolitikai okok motiválták, utalt is rá, hogy ezt nagyon nehezen fogadná el az orosz közvélemény, és rossz irányba terelné a folyamatokat. Én úgy érzékeltem, hogy itt egy tárgyalási folyamatról is szó van, nyilvánvalóan Oroszország szeretne kedvezőbb elbírálást és kedvezőbb kapcsolatokat elérni cserébe az általa engedménynek tekintett NATO-csatlakozásért. Az is nyilvánvaló a háttérbeszélgetésekből, hogy nem azonos mértékben ítéli meg a különböző országok belépésének az orosz közvéleményre gyakorolt hatását. Lengyelország belépésével kapcsolatban nagyobb az aggodalom Oroszországban, mint Csehország vagy Magyarország belépésével kapcsolatban, és ennek nemcsak az az oka, hogy az utóbbi országoknak sincs közvetlen határa Oroszországgal, hanem az is, hogy ezeknek más a történelmi viszonya Oroszországhoz, mint Lengyelországnak. Nagyon sokféle tényezőről van szó, de alapvetően nem hiszem, hogy Oroszország visszatérne világhatalmi aspirációihoz. Nem látom jelét, annak ellenére sem, hogy Oroszország az elmúlt két évben folyamatosan erősítette világpolitikai szerepvállalását és jelenlétét, amihez, ne tagadjuk le, jelentős nyugati segítséget kapott, például a délszláv válság rendezése kapcsán, vagy a NATO bővítése kapcsán.

Olyan hidegháború már nem lesz, mint a hetvenes években. De bohózatszerű talán igen. Egy ma már viszonylag ritkábban idézett XIX. századi szociológus azt írta, hogy a dolgok először tragédiaként történnek meg, másodszorra már bohózatként. Arra gondolok, hogy nemcsak Jelcin, de Clinton is részben hazai közönségének játszott, és ezért volt kemény.

Clinton beszédét én nem éreztem keménynek. Csak addig ment el, amit Brüsszelben már minden más ország is elfogadott. Ez politikai kötelezettségvállalás: a NATO-t ki kell bővíteni keleti irányba, és ennek érdekében föl kell állítani egy munkacsoportot, amely jövő év novemberéig kidolgozza ennek a módozatait. Kezdetben olyan hírek jöttek, hogy Amerika ennél tovább akar menni. (’96-os határidők is elhangzottak.) De végül sem az országok megnevezésére, sem a feltételek meghatározására nem voltak hajlandóak a szövetségesek.

Csak szándéknyilatkozatot tettek.

Gyakorlatilag igen, de annyiban mégis több szándéknyilatkozatnál, hogy fölállt egy task force, amelyik egy éven belül kidolgozza ezeket a feltételeket.

Az EBEÉ történelmileg orosz, illetve szovjet buli. Az oroszok a mostani találkozót megelőzően is az EBEÉ felértékelésére törekedtek. Az amerikaiak ennek ellenálltak ugyan, de az utóbbi napokban, hetekben mégiscsak lehetett az a benyomásunk, mintha az amerikaiak és szövetségeseik is arra gondoltak volna, hogy miért ne, az EBEÉ is jó lehet valamire.

Az oroszoknak tényleg az volt a törekvésük, hogy az EBEÉ-ből egy olyan szuperszervezetet hozzanak létre, amelyikben nekik nagyon erős a pozíciójuk. Két alapvető javaslata volt Kozirjevnek, de mindkettő teljes ellenállásba ütközött. Az egyik arról szólt, hogy az EBEÉ-n belül egy biztonsági tanácsot kellene létrehozni, aminek Oroszország is tagja lenne, olyan előjogokkal, mint a biztonsági tanácsban. A másik arról, hogy a NATO-t rendeljék alá az EBEÉ-nek, tehát gyakorlatilag a NATO fölötti ellenőrzésben is részt kért volna. Hogy ezt elutasították, az nyilvánvaló. A nyugati megközelítésben ugyanakkor valóban érzékelhető volt, hogy az EBEÉ-nek olyan szerepet szánnak, hogy legyen a dialógus és az együttműködés csatornája Oroszország felé, hiszen az ENSZ-t leszámítva igazából nincs olyan biztonsági szervezet a világban, amelyben így együtt lennének az oroszok, amerikaiak és a nyugatiak, és miután nincs kilátás arra, hogy Oroszország akár az Európai Uniónak, akár a NATO-nak tagja lehetne, ezért az EBEÉ-nek tulajdonítanak olyan funkciót, hogy a folyamatos párbeszéd és a folyamatos kontaktus fönnmaradjon. Oroszországnak ez akkor érdeke, hogyha itt az ő pozícióit hallgatólagosan vagy akár nem hallgatólagosan is, de elfogadják. Legfőbb aspirációi ebben a pillanatban valóban nem Kelet-Európára vagy Közép-Európára irányulnak, hanem a volt birodalomra. Itt máris megvan az alku, mert ugyan erről nincs szó, de a huzavonából világosan érzékelhető, hogy Oroszország igényt tart az elsőbbségre a volt szovjet köztársaságokban (a békefenntartásban, és ez különösen kicsúcsosodott Karabah esetében, hiszen ott vétójogot is szerettek volna). Tehát a nemzetközi kontingens felállításának lehetőségét elfogadták ugyan, de a résztvevőkre és a végrehajtás módjára vonatkozóan ebben mégis különleges státust és jogot kértek. Itt az a kérdés, hogy hogyan viszonyuljon ma a Nyugat Oroszországhoz. Ha Oroszországot partnernek kívánja tekinteni, és meg akarja nyugtatni a tekintetben, hogy nem szigeteli el, nem zárja ki, nem hoz létre szembenállást Nyugat és Kelet között, akkor ezt nagyon nehezen tudja megtenni, mert az orosz igények túlzottak. Olyan alapon tárgyal az együttműködésről, hogy előjogokat követel. Kétségtelen tény, hogy Oroszország azzal, hogy hihetetlen méretű nukleáris arzenállal rendelkezik, nagyobb világpolitikai szerepre tarthat igényt, még akkor is, ha a gazdasági teljesítőképessége viszont messze elmarad Japánétól, Németországétól vagy más országokétól. Azt hiszem, hogy a mérlegelés tárgya tulajdonképpen az, hogy hogyan lehet úgy kielégíteni Oroszország igényeit, hogy az ne okozzon elszigetelődést, hanem Oroszországot érdekeltté tegye a Nyugat-Európával való együttműködésben. Kérdés persze, és jogos kérdés, hogy nem fizet-e túl magas árat a világ, hogy nem követelnek-e túl sokat az oroszok cserébe azért, hogy ők együttműködnek és partnerek maradnak.

Fölmerül az a kérdés is, hogy az EBEÉ – még ha ezután EBESZ-nek hívják is – alkalmas szervezet-e arra, amire szánják. Hiszen az oroszoknak leginkább gazdasági segítségre lenne szükségük, de az EBESZ éppen arra nem lesz képes, hogy a gazdasági együttműködést koordinálja.

Igen, ez mindig gyenge oldala volt az EBEÉ-nek, gyakorlatilag a kezdetektől, ’73–75-től fogva. Bár az is kérdés, hogy milyen szándék és mekkora kapacitás áll a nyugatiak rendelkezésére, hogy gazdasági segítséget nyújtsanak. Én úgy látom, hogy meglehetősen beszűkültek a lehetőségek, és sokan gondolkodnak úgy Nyugaton, hogy olcsóbb egy hatalmi egyensúlyt fenntartani, mint egy nagyszabású gazdasági programot finanszírozni, hiszen Oroszország gazdaságának talpra állítása fölmérhetetlen összegeket igényelne. Ezzel mindenki tisztában van.

A magyar külpolitika nagyon óvatosan reagált a NATO kibővítését ellenző orosz álláspontra. Sokkal óvatosabban, mint a lengyelek. Nincs olyan veszély, hogy a nyugatiak ezt úgy értelmezik: a magyarok túl keveset hajlandók kockáztatni a NATO-tagságért, talán nem is akarják igazán?

Nekem az a véleményem, hogy a magyar külpolitikának ebben világos vonalvezetése van, a kormányprogram is tartalmazza. Kimondja, hogy Magyarország a NATO tagja kíván lenni, méghozzá abban az időpontban, amikor erre lehetősége nyílik, tehát nincs hezitálás, nincs tartózkodás a NATO-tagsággal kapcsolatban, ugyanakkor a magyar külpolitika talán nagyobb mértékben figyelt azokra a nyugati aggályokra, mint a lengyel vagy a cseh, amelyek az Oroszországra gyakorolt hatásról szólnak. Tehát ebben nem egységes a Nyugat, ezt látni kell. Az amerikai álláspont nagyon más, mint az európaiak többségi álláspontja. Nem minden európai ország osztja ezt a nézetet, de például a német külpolitikának egyre nyilvánvalóbban kitapintható vonulata, hogy Oroszországot ne provokáljuk, ne adjunk újabb konfliktusra lehetőséget, inkább igyekezzünk megnyugtatni, még azon az áron is, ha a NATO kibővítésének folyamata hosszabban elhúzódik, mint ahogy terveztük. Tehát ez is egy érvényes nyugat-európai megközelítés, és a magyar külpolitika inkább ezt vette figyelembe álláspontja kialakításánál. Ugyanakkor mindig világossá tette, hogy nem fogad el semmilyen vétójogot Oroszország részéről, semmilyen új befolyási övezet kialakítására vonatkozó igényt, úgy tekinti, hogy a NATO bővítésének Magyarország és Brüsszel, illetve a tagállamok szuverén döntésein kell múlnia, az EBEÉ-nek nincs mandátuma erről döntést hozni. Nem kell 52 ország konszenzusa ahhoz, hogy Magyarország beléphessen. De kétségtelen, a magyar külpolitika kerüli, hogy szándékosan provokáljon, vagy éles konfliktusa legyen Oroszországgal. A magyar ellenzéki pártok, elsősorban az MDF és a Fidesz felvetik, hogy nem jelent-e ez valamiféle harmadikutas próbálkozást a magyar külpolitikában, a senki földjén való egyensúlyozást. Határozottan állítom, hogy nem. Nem jelentheti, mert ez Magyarország nemzeti érdekeinek a kárára menne. Magyarországnak az a nemzeti érdeke, hogy integrálódjon a Nyugat intézményeibe, amilyen gyorsan csak tud, és ehhez a NATO is hozzátartozik. Téves az a felfogás, amit talán sokan képviselnek, hogy a NATO csak katonai szervezet, és ez nekünk nem is olyan fontos, mert Magyarországot most senki nem fenyegeti. De a NATO-t nem úgy fogjuk fel, mint egy katonai intézményt vagy védelmi intézményt, hanem sokkal inkább úgy, mint egy biztonságpolitikai, külpolitikai egyeztető intézményt, amely az országot bevonja az európai döntéshozatali folyamatokba, és ezen túl közvetlen kapcsolatot jelent a transzatlanti partnerekkel is, tehát elsősorban az Egyesült Államokkal és Kanadával. Nem rokonszenvezem azokkal a szembeállításokkal, hogy inkább az EU vagy inkább a NATO, szerintem mind a kettő egyformán fontos, és ahogy a nyugatiak szándéka világos és egyértelmű lesz, hogy befogadnak minket, nekünk egy percig nem szabad haboznunk, mert érdekeink ezt kívánják.

Még egyszer hozzátenném azonban, hogy több forrásból is az a benyomás erősödik bennünk, hogy Magyarország és Csehország NATO-tagságát másképpen mérlegelik Moszkvában mint Lengyelországét, csak persze kifelé ezt nehéz érzékeltetniük. Nem mondhatják azt, hogy Lengyelország tagságát nem tudják elfogadni, Csehország és Magyarország tagsága viszont nem kelt különösebb aggodalmat bennük. Ezt érdemes figyelembe venni politikánk alakítása során. Semmiképp sem lehetünk azonban illojálisak Lengyelországgal.

• Belföld