Skip to main content

Auschwitz és Baracska

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Neményi László
Történelmi sérelmek orvoslása

Kertész Péter: Az ecloga nem számít


Még tavaly novemberben készítettem egy interjút Tímár Györggyel (Magyar Nemzet, 1991. november 15.), amely többek között arról szólt, hogy a kárpótlási törvényjavaslat még csak nem is utal a holocaust áldozataira, miután őket nem bírói ítélettel pusztították el. Zimányi Tibornak ez a kifogás nem tetszik (Magyar Nemzet, 1991. december 12.). Magyarországot – állítja – valójában két holocaust érte, s Recsk igenis elviselhetetlenebb volt, mint Dachau. Olvasta ő ezt egy mindkét helyet megjárt szociáldemokrata könyvében.


Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvény a kárpótlandók körét részben a két, még pártállami törvény és a hatvanhárom utáni politikai ítéletek semmisségét kimondó, még el nem fogadott törvényjavaslat alapján vonja meg. Ezek alapján kártérítésre tarthatnak igényt az 1956-tal kapcsolatos vérbíráskodás áldozatai és mindazok, akiket 1945 óta összesküvés, lázadás, izgatás, egyesülési joggal való visszaélés, tiltott határátlépés, hazatérés megtagadása stb. miatt megbüntettek. A javaslat nóvuma – azon túl, hogy az indokolás szerint „a teljes sértetti kör számára megnyitja a kárpótlásra való alanyi jogosultságot” – abban áll, hogy a kárpótlandók körébe az 1939 és 1945 közötti zsidóüldözés áldozatait és a szovjet hadsereg által elhurcolt civil és katonai személyeket is bevonja.

A törvényjavaslat nemes célokat akar megvalósítani, de ezt sután kísérli meg – jelentette ki Gadó György a hétfői általános vitában. S valóban a „suta” a leghízelgőbb jelző, amely valakinek e javaslattal kapcsolatban eszébe juthat. Noha a törvényelőkészítőknek kétségkívül nehéz feladatot kellett volna megoldaniok, az a szuverén magabiztosság, amellyel bakot lőttek, mégiscsak csodálkozásra késztet.

Egyéni szenvedéseket kvantifikálni nem lehet. Egy ilyen jellegű törvénynek mégis ezt kell megkísérelnie: a lehetetlent. Tehát nem lehetne rajta számon kérni azt, hogy nem tökéletes. De igenis számon kell kérni rajta azt, hogy hihetetlen mértékű történelmi és erkölcsi léptékvesztés terméke.

A törvényjavaslat az 1939 és 1989 közötti ötven évet homogénnek látja, a magyar történelem azon fél évszázadának, amelyben „a különböző megkülönböztetéseken alapuló törvénysértések mérhetetlen károkat okoztak az ország polgárainak”. Nemcsak a sztálinizmust azonosítja a hitlerizmussal és magyar kisöccsével – ez szerintem általában még rendjén való lenne –, hanem a kádárizmust is. Ily módon a törvényjavaslat szerint hat hónap Auschwitzban ugyanannyit „ér”, mint hat hónap Baracskán a puha diktatúra éveiben. Az állampolgári egyenlőség nagyobb dicsőségére a recski „üdülés” is ugyanilyen elbírálás alá esik.

De vannak a törvényjavaslatnak más anomáliái is. Kárpótlás az élet elvesztéséért csak azok családjának jár, akiket magyar bírósági ítélet alapján végeztek ki, illetve akik „a büntetőeljárás vagy a büntetőügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztett[ék] élet[üket], hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt”. Nem jár tehát kárpótlás – ahogy erre Gadó György rámutatott – a nyilasok által Dunába lőtt zsidókért, de az ávós sortüzek áldozataiért sem.

A törvényjavaslat kilencedik paragrafusa megszavazása esetén a „bizarr törvényes rendelkezések” kategóriájában könnyedén Guiness rekordot dönthet. Ez a paragrafus átalány-időtartamokat állapít meg, amelyeket abban az esetben kell figyelembe venni, ha „a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt”. Ennek értelmében a deportálás során Auschwitzban elszenvedett halál 8 hónap börtönnek felel meg. Radnóti Miklós „jobban járt”. Az ő mártíromsága két év börtönnel lenne egyenértékű – ha lennének kárpótlásra jogosult hozzátartozói. A Rákosi-rezsim által elrendelt internálások során elpusztultak esetében másfél évet, a szovjet szervek, által kényszermunkára elhurcoltak esetében három évet kell figyelembe venni. A két utóbbi kategória közötti különbségtevés – ha a dolog természeténél fogva morbid is – érthető és indokolható. Az internáltak többsége túlélte a megpróbáltatásokat, a hadifoglyok esetében ez az arány sokkal rosszabb. De mi indokolja, hogy a deportáltak feleannyit sem érnek, mint az internáltak?

Az már csak hab a tortán, hogy a törvényjavaslat csapás azon politikai elítéltek számára, akik nélküle jogosan igényt tarthatnának elkobzott javaikra. Így viszont csak kárpótlás jár nekik. A törvényjavaslat hátrányos megkülönböztetésben részesíti a politikai elítélteket a köztörvényes vádakban tévesen bűnösnek talált személyekkel szemben.

Zétényi Zsolt két fontos, a törvényjavaslat logikájának megfelelő módosítási indítványt fogalmazott meg. A képviselő szerint a kárpótlás hatályát ki kellene terjeszteni egyrészt azokra a magyar anyanyelvű személyekre, akik az ország jelenlegi határain kívül szenvedtek el faji, vallási vagy politikai okból szabadságvesztést, másrészt pedig azokra, akik az üldözéstől félve Magyarországra menekültek. A képviselő szándéka kétségkívül nemes. A kérdés pusztán az, hogy miért nem jut Zétényi Zsolt eszébe, hogy a magyar hatóságok által külföldiek ellen elkövetett bűncselekmények is kárpótlandók legyenek. Mi szól tulajdonképpen a kárpótlásnak azokra a tisztázatlan állampolgárságú zsidókra való kiterjesztése ellen, akiket a magyar hatóságok 1941-ben dobtak a határon túlra a német SS és ukrán segédcsapatai martalékául?

A törvényjavaslat szűkkeblűségét részben magyarázza az üres államkassza. Valóban aligha van többre lehetőség, mint szimbolikus jóvátételre. Anomáliáiért is lehet részben felelős az ártatlan tehetetlenség, valamint a probléma nehézsége. De a törvényjavaslat szemléletében tetten érhető annak a penetráns történelmi revizionizmusnak a hatása is, amelynek csak leghíresebb, de korántsem legrosszabb példája a miniszterelnök beszéde a Hadtörténeti Intézetben. A törvényjavaslatot erősebben motiválja a magyar zsidók holocaustjáért viselt magyar állami felelősség csökkentésének a vágya, mint az a szándék, hogy az áldozatoknak elégtételt nyújtson.

A második kárpótlási törvénytervezet az alapkárpótlási törvény logikus – és alapjában véve az Alkotmánybíróság által előírt – folyománya. A tervezet az alaptörvény kárpótlási elveit terjeszti ki az 1939 és 1949 közötti időszakra. Aki a kárpótlás gondolatát elveti, vagy nem ért egyet az alapkárpótlási törvényben előírt megvalósítási módjával, annak a második kárpótlási törvénytervezet sem tetszhet különösebben. Ugyanakkor elfogadása elkerülhetetlen.

Azonban ebben a törvénytervezetben is van egy disszonáns bekezdés, mégpedig a 2. § harmadik bekezdése, mely szerint nem jár kárpótlás annak, aki más államtól kárpótlásban részesült.

A Nyugat-Németországtól némi kárpótlást kapott zsidók, akikre a törvényjavaslat előkészítői bizonyára gondoltak, tehát nem lehetnek a második kárpótlási törvény kedvezményezettjei. Nehéz megérteni, miért. Nehéz megérteni, mi köze van a nyugatnémetek által azokért a szenvedésekért és károkért adott jóvátételnek, amelyeket a náci Németország okozott, a magyar állam kártérítési kötelezettségéhez, amely azért áll fenn, mert a magyar állam okozott károkat állampolgárai tulajdonában.

Dénes János független képviselő a parlament hétfői ülésén hallhatóan beleborzadt abba a gondolatba, hogy „egyesek” esetleg kétszer-háromszor is kárpótlást kaphatnak „ugyanazért”. Nos, Dénes képviselő úr aggodalma teljesen alaptalan. A holocaust túlélői semmiképpen sem lesznek „érdemeiken felül” túlfizetve.

Érdemes felidézni a magyar zsidóknak adott nyugatnémet kárpótlással kapcsolatban néhány alapvető tényt. A Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete, azaz voltaképpen a magyar állam globális kártalanítási összegben állapodott meg 1971-ben az NSZK pénzügyminisztériumával. Az összeget az Értékforgalmi Bank Rt.-nek utalták át, és az érdekvédelmi szervezet osztotta fel 1974-ben. Bár a kárpótlás kizárólag vagyoni károkat kívánt reparálni, a tényleges károkat egyáltalán nem vizsgálták. Azok az igénylők, akik maguk voltak lágerban vagy munkaszolgálatban, 13 ezer forintot, akiknek közvetlen hozzátartozójuk pusztult el, hullánként összesen 6500 forintot kaptak. A globális kártalanítás márkaösszegéről, a felmerült költségekről és az átváltási kulcsról sem az érdekvédelmi szervezet, sem az Értékforgalmi Bank Rt. nem hozott nyilvánosságra semmiféle tájékoztatást, elszámolást.

Van azonban még egy olyan csoport, amelyet a szóban forgó bekezdés kizár a kedvezményezettek köréből, és amelyre a törvényjavaslat előkészítői gyaníthatóan nem gondoltak: mégpedig a háború után Magyarországról Nyugat-Németországba kitelepített németekre. A Lastenausgleich, a teherelosztás elvének megfelelően ugyanis a keletről elűzött népi németek kaptak Nyugat-Németországban némi kártérítést. A cseh–szlovák kárpótlási törvény német kritikája alapján könnyű megjósolni, hogy a kitelepített németeknek a kárpótlásból való kizárása nem fogja Kohl kancellár tetszését elnyerni.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon