Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Nem emlékeztet téged a mai helyzet életed egyik korábbi korszakára? Úgy tudom, régebben Romániából kaptál fenyegető leveleket, most a feladók elsősorban magyarországiak…

Régebben és most is a szélsőjobboldali, magyargyűlölő köröktől kaptam odaátról névtelen leveleket – no meg aláírt vezércikkeket. A bukaresti Romania Mare, a Romanul, az Azi, a Saptamana, a kolozsvári Vatra Romaneasca című folyóirat különösen A hisztéria szükségállapota című könyvem ürügyén bőségesen, dühtől fuldokolva támadott. Voltam és vagyok ezekben a vad leleményű írásokban: irredenta, nacionalista, soviniszta, revizionista, horthysta, magyar birodalmi ábrándok lovagja. Sőt: a bukaresti Saptamana szerint én voltam az 1989-es „temesvári provokáció” (ugye tudjuk, mit értenek ezen!) egyik szervezője, távirányítója – méghozzá egyenesen Washingtonból…

Beszélő: Jártál egyáltalán Washingtonban?

Sosem jártam Amerikában. Itt, Magyarországon is főként azóta pattog ellenem a rágalmak pergőtüze, amióta megválasztottak a MÚOSZ elnökévé. A romániai tapasztalatok hozzászoktattak a román szélsőjobb vad támadásaihoz; a magyar támadásokhoz még edzetlen vagyok.

Beszélő: Milyen szituációkon át edződtél meg?

1991 októberének első szombatján a MÚOSZ balatonszéplaki küldöttközgyűlésén 178 küldött 12 ellenszavazattal választott meg elnöknek 12 órával később a rádió Vasárnapi Újság című műsorában Balaskó Jenő kijelentette, bár állítólag nem rám értette, a MÚOSZ vezetőinek mindegy, hogy valaki ellenzéki vagy kormánypárti – a fő, hogy megbízhatóan aljas legyen. Ugyanő jelentette ki azt is, hogy a Sajtószabadság Klub igenis a MÚOSZ fölrobbantására jött létre.  Dilemmám: melyik megnyilvánulást tekintsem a klubra jellemző állásfoglalásnak? A Bencsik András mérsékeltebb, józanabb széplaki szövegét – amely egyébként a klubot a MÚOSZ-on belül maradó csoportnak mutatta –, vagy a Balaskóét? A Sajtószabadság Klub érdekében is cselekedtem, amikor én a Bencsik András nyilatkozatának hitelességére voksoltam – s Balaskóét disszonáns, kisebbségi hangnak minősítettem. Nos, ezek után a Sajtószabadság Klub nyilatkozatot adott ki, amely szerint én az egész csoportosulást minősítettem disszonáns kisebbségnek! Hiába magyarázkodtam, cáfoltam, a klubhoz közel álló tévé- és sajtóorgánumok java része a válaszomat vagy semmitmondóra zsugorítva adta közre, vagy egyáltalán nem közölte. Azóta is, hónapok óta ismétlődik a szemenszedett hazugság, amely szerint én a Sajtószabadság Klubot tartom disszonáns hangú, törpe kisebbségnek. Legutóbb Murányi László ismételte meg ezt, a klub Gellért Szálló-béli tanácskozásán, szövege megjelent a Ringben.

Beszélő: Miért nem került sor A Hétben arra az interjúra, amelyben a MÚOSZ elnökeként ismerteted a programodat?

Október 13-án kaptam ígéretet arra, hogy október 20-án sor kerül erre az interjúra. Október 20-án nem került sor, 27-én nem került sor, többször telefonáltam Pálffy G. Istvánnak, visszahívást kértem, üzenetet hagytam, október 29-én faxon levelet írtam, újra telefonáltam – és az ellenem fogalmazott Sajtószabadság Klub-nyilatkozat után kereken négy héttel, november 9-én a tévé elnökéhez fordultam, hogy módot kérek a megszólalásra a televízió egy másik műsorában. Ekkor már válaszolt – faxon – Pálffy G. István; gondolom, az elnök rákérdezett… Sértődötten írta, hogy íme, én is a „feljelentőihez” csatlakozom… Közvetlenül ezután jelentkezett A Hét nevében Stefka István: interjút kíván készíteni velem, de nem „az elnöki programomról”, hanem a rólam elhangzott vádakról, nevezetesen Járay Juditnak, a Panoráma szerkesztőjének az Új Magyarországban megjelent cikkéről. Azt feleltem: ha válaszolni kívánok az Új Magyarország-béli cikkre, nem a tévében teszem; szerintem én abban a minőségemben vagyok, lehetek A Hét interjúalanya, hogy van mondandóm a MÚOSZ jövőjéről… Megérkezett aztán Stefka és a stábja. Stefka kolléga a számba nyomta a mikrofont és azt kérdezte: nem gondolom-e, hogy a MÚOSZ elnökének feddhetetlennek kellene lennie? Mit szólok a Járay Judit cikkében megfogalmazott vádakhoz?

Elővettem Sütő András 1990. július 28-án, a Magyar Nemzetben megjelent, rólam szóló cikkét: hogy ne a saját szavaimmal minősítsem magam. Ismerkedjenek meg a nézők inkább Sütő véleményével. Nos, A Hét mérlegén „túl hosszúnak” bizonyult a Sütő-idézet. Nemcsak velem huzakodtak; telefonon felhívták – nem is egyszer – Sütőt Vásárhelyen: hogy hiteles-e a szöveg; hogy valóban ő írta-e; hogy valóban engedélyt adott-e nekem az idézésére; majd – miután minden kérdésre egyértelmű és engem igazoló választ kaptak – Sütőt próbálták rávenni, hogy kurtítson ő az általam idézett szövegrészen. Persze hiába kapacitálták, ahogy engem is hiába. Így hát, mivel nem egyeztem bele a Sütő-szöveg megcsonkításába, ők pedig nem egyeztek bele a csonkítatlan közreadásába, „békés megegyezéssel” mindketten lemondtunk a közlésről. A Hét, miként a Híradó nézői sem tudhatták meg így soha, hogy a rágalommal ellentétben mit gondol rólam Sütő – de azt sem tudták meg, elnökként milyen programmal indulok! A Sajtószabadság Klubhoz közel álló orgánumok olvasói-nézői-hallgatói mindvégig a lehető legegyoldalúbb tájékoztatásban részesültek a személyemről, a MÚOSZ-ról, az erdélyi múltamról.

Beszélő: Viszont erélyesen megvédtek téged jeles erdélyi személyiségek. Tizenkilenc aláírással ellátott levelüket az Új Magyarország is közreadta… Az aláírók között ott volt Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Szőcs Géza, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Lászlóffy Csaba, Balogh Edgár, Páll Árpád. Közben a Magyarországra áttelepült erdélyi írók, újságírók közül is jó néhányan tollat ragadtak a védelmedre: Csíki László, Erdélyi Lajos, Kibédi Vargha Sándor… Csép Sándor ittjártakor közölte, hogy Tőkés László is csatlakozik a 19-ek védelmedben közreadott leveléhez.

Nézd, sosem képzeltem, hogy az égvilágon semmit sem lehet ellenem felhozni. „Székfoglaló beszédemet” Balatonszéplakon azzal kezdtem, hogy „kedves kollégák, az én politikai szüzességem: optikai csalódás, és én ennek az optikai csalódásnak a kedvezményezettje vagyok; még nem tartózkodom elég ideje Magyarországon, még nem sikerült annyi ellenséget gyűjtenem, mint önöknek…” Az igazság az, hogy aki immáron 45 éve publikál a sajtóban – és szabadlábon maradt! – annak a fejére igazán könnyűszerrel lehet régebbi, kompromittáló szövegeiből idézni. Különben is, Magyarországon kevesen ismerik az erdélyi-romániai politikatörténet nemzetiségi sajátságait. Én – aki a fasizmus, a román Vasgárda fenyegetésében nőttem fel – sok ezer magyar társammal őszintén és lelkesen álltam balra.

Beszélő: A kecskeméti Forrásban olvastam – talán 1988 őszén – a Nemzet, bal, jobb című tanulmányodat erről, de még azt a különös című esszédet is ismerem, amely tavaly március 31-én jelent meg a Népszabadságban: Baloldali bűnbánat, avagy miben van mégis igaza Csurka Istvánnak? Aki pedig olvasta a regényeid, netán a „Hisztéria szükségállapota” címűt, nem is szólva a Bécsben „illegálisan”, mindenesetre álnéven a Galerié Verlagnál közölt tanulmányodat a romániai magyarságról, annak a legcsekélyebb kételye sem lehet, hogy melyik oldalon állsz.

Mindazonáltal mégis könnyű régi írásaimat kiragadni nemcsak a szövegkörnyezetből, hanem a történelmi és politikai, a stratégiai és taktikai környezetből, és csúnyán a fejemre idézni… Páskándit már letartóztatták, és mi, kint, gyűjtöttünk ügyvédre, és rohantunk fűhöz-fához a védelmében; erről épp ő tudhat a legkevesebbet, hiszen ült már… Nos, ebben az időszakban épp, hogy a „hatékonyságunkat” növeljük, jó néhányan írtunk olyan publicisztikát, mellyel jó pontot szereztünk a hatalom szemében. Vagy mondok egy másik esetet. 1968-ban már megállapodtam Szabó T. Attilával, hogy kiadom az „Erdélyi Szótörténeti Tárat”, élete monumentális fő művét; közben azonban már azon munkálkodtam, hogy a hatalmas Csángó Nyelvjárási Atlaszt is kiadhassuk. Augusztusban egy menedékházban dolgoztam – nagy esőben-viharban megjelent egy terepjáró, a Scinteia szerkesztőjével: 22-re, az alkotmány napjára írjak egy első oldali cikket a lapnak. „Kapcsoltam”: kitűnő alkalom egy olyan húzásra, amely esetleg elhárítja a Csángó Nyelvjárási Atlasz útjába tornyosuló politikai akadályokat. Beleírtam a cikkbe, hogy a nemzetiségi politika egyik nagy vívmányaként az Irodalmi Könyvkiadónál most rendezik sajtó alá ezt a nyelvjárási atlaszt. (Mondanom sem kell: szó sem volt még az engedélyezésről.) Tudom, hogy cikkem megjelentetését kora hajnalban a lakásán hagyta jóvá a párt akkori illetékese. Megjelent a cikk a Scinteia 1968. augusztus 22-i számának első oldalán.

Beszélő: Sokak szemében te mintha közelebb álltál volna az MDF-hez, mint bármelyik ellenzéki párthoz. Az SZDSZ-hez mindenesetre kevés személyes szál fűzött Régebbről ismerted és igen nagyra becsülted Antall Józsefet. Te voltál az, aki a most téged becsületbe gázoló módon támadó Csurka István kötetét melegen méltattad a Magyar Nemzet hasábjain.

Azt hiszem, a Magyar Nemzetnél történtekben rejlik a dolgok kulcsa.

Beszélő: Sokakat meghökkentett, hogy épp a Népszabadsághoz mentél át.

Nekem nagyon régtől fogva a Magyar Nemzet volt a „lapszerelmem”. A hatvanas évek közepén ott publikáltam először. Nem véletlen, hogy 1983-ban oda szerződtem. Ha akkor megyek a Népszabadsághoz, az állampárt lapjához, akkor ma joggal mondhatná bárki: karrierista lépés volt. Én azonban akarva-akaratlanul szembekerültem 1990 második felében az új uralkodó pártokkal a Magyar Nemzet sorsa ügyében; ha karrierista lennék, kiegyezem velük Liszkay Gábor most nem fogja letagadni: az új részvénytársasági szerződés aláírásának napján, 1990 végén, a tulajdonosok nevében közölte velem: semmi kifogásuk nem volna, ha vállalnám a Magyar Nemzetnél a főszerkesztői megbízatást. Nem vállaltam. Inkább átmentem a múltjával kompromittált, akkor még egyáltalán nem biztos jövőjű, sokak szemében egy megbukott rendszert képviselő Népszabadsághoz, tízezer forinttal kevesebb fizetésért. Ha ez karrierizmus…! Igaz, ma ez az ország legjobb napilapja.

Beszélő: A romániai – román! – szélsőjobb ellened irányuló támadásai tehát emlékeztetnek a megválasztásod óta bizonyos magyarországi körökből téged érő támadásokra… Netán ott kell folytatnod, ahol 1983-ban, azaz Magyarországra való eljöveteled előtt abbahagytad?

A magyarországi pártsovinizmusok ma már-már éppolyan  vadul állítanak szembe egymással torz ellenségképeket, mint amilyenekkel az interetnikai konfliktusokban találkoztunk Az egymástól elzárkózott, külön-külön körökben végzetesen gerjednek az indulatok. Mindegyik fél naponta vastagítja sérelmeinek vérlázító leltárát. A sajtó némely tájain: csupa csúsztatás, rágalom, inszinuálás, hazugság – miközben mindegyik fél, úgymond, ezek ellen hadakozik. Egyoldalú lépések egész sorát tettem mind a Sajtószabadság Klub, mind a legfőbb kormányzó párt felé, az együttműködési minimum, a lovagiasság kialakítása érdekében. Általában még választ sem kaptam – vagy ha igen: újabb sértést, rágalmat, támadást. Kétségbeejtően elhibázott, lényegében indulati indítékú stratégiának tartom, hogy a kormányzati oldal, úgy tetszik, csak a hozzá rajongóan hű sajtócsoportosulással kíván partneri viszonyt. Fölkerestem, még pártelnök korában, dr. Horváth Balázst, majd – amikor még nem volt alelnök, de az MDF sajtóirodájának vezetője – a rokonszenves dr. Medgyasszay Lászlót, és partneri kapcsolatot kínáltam. Hónapokkal ezelőtt fölkerestem dr. Marinovich Endrét, a miniszterelnök kabinetfőnökét, és Juhász Judit kormányszóvivőt: találkozót kértem Antall Józseffel. Marinovich úr azt mondotta: reméli, karácsony és újév között sor kerülhet rá. Még választ se kaptam. Azóta levelet is írtam a miniszterelnök úrnak, választ még nem kaptam.

Hatvankét éves leszek rövidesen; elsősorban írni szeretnék Amint szégyen nélkül megtehetem, visszavonulok. Amint nem hat meg-futamodásnak, gyöngeségnek, azok cserbenhagyásának, akik bíznak bennem – visszavonulok.

Beszélő: Sok mindent megértél már, mondd, téged mire emlékeztet ez az időszak? Egy hajdani diktatúra utóvédharcaira vagy egy új diktatúra születésére?

Szomorú vagyok, lehangolt és keserű a magyar–magyar gyűlölet láttán. Én egy sikeres, felszabadult, modern közép-európai Magyarországról álmodom, de hát gyűlöletből, indulatból, elfogultságból, akarnokságból, határtalan hatalomvágyból nem épülhet föl a jó közérzetű magyarság történelmi otthona. Igaz, magam is elfogult vagyok nem tudok szabadulni attól a tudattól, hogy a határon túli magyarságnak nemcsak érzelmi, hanem megmaradási létszükséglete is: fölnézni erre az országra.

• Belföld