Mink András

Nyomtatóbarát változat

A Fidesz kétségtelenül nagy utat járt be az elmúlt két évben. Kezdeti népszerűségét és parlamentbe kerülését fiatalos lendületének, antikommunista radikalizmusának, nyílt, hatalompukkasztó mozgalmi fellépéseinek köszönhette.

Az alternatív akcionizmustól egy polgári párt felé

A vezetők azonban időben felismerték, hogy ez a fajta mozgalmi radikalizmus csapda egy befutott parlamenti párt számára, különösen, hogy a lélekfelszabadító szókimondás és humor célpontja, a pártállam brontoszaurusza kimúlt. Amennyi rokonszenvet keltett ez a magatartás a múltba belefáradt idősek és a jelen megalkuvásain túllépni akaró iskolázottabb fiatalok körében, olyannyira nem alkalmas széles választói rétegek megnyerésére egy konszolidációra áhítozó országban. (Sajnálatos, hogy az új identitás keresése sokáig éppen az SZDSZ rovására történt.) A letűnt rendszer igazságosztó Lúdas Matyija megborotválkozott, nyakkendőt kötött, és a hajdani mozgalmi radikalizmusról radikális pragmatizmusra váltott a parlamentben. A választók növekvő rokonszenve igazolta az irányváltást, és ezen a kezdetek „aranykora” után sóhajtozó, nem képviselő Fidesz-aktivisták csak utólag bánkódhatnak.

A Fidesz töretlenül növekvő népszerűsége ellentmond annak a vélekedésnek, hogy Magyarországon a polgárok beleuntak az egy évtizede ígérgetett és a tehetetlen reformkommunista kormányok által már jó alaposan lejáratott politikai és gazdasági fordulat kivárásába, és az új rendszertől, a pártoktól az életkörülmények gyors javulását várják. A Fidesz, ellentétben a kormánypártokkal, tiszteletre méltó becsülettel soha nem ígért mást, csak „vért, verejtéket és könnyeket”.

Vajon milyen tényezőknek köszönhető a siker?

Mindenekelőtt annak, hogy a Fidesz megkímélte önmagát a belső konfliktusoktól. Amint Lengyel László egy tanulmányában írja, a választókat nem a pártok egymás közti polémiája idegesíti elsősorban, hanem a pártok látványos belső küzdelmei. Az a párt esélyes a választók megnyerésére, amelyik a szilárd belső tartás és a következetes magatartás képét mutatja. Az utóbbi időben ez csupán a törekvő másodvonalbeli aktivistákkal nem rendelkező MSZP-nek és a mozgalmi szárnyát ügyesen pórázon tartó Fidesznek sikerült. Utóbbinak nagy szerencséje, hogy nem akadt olyan prominens vezető, aki nyíltan az élére állt volna a rokonszenves, de idejétmúlt nosztalgiákat élesztgető M-frakciónak. Ezért nem kényszerültek arra sem, hogy kilúgozzák ezt a szárnyat a pártból. A párt image-ének csak használ egy olyan csoport korlátozott jelenléte, amely egyrészt emlékeztet a múlt heroikus pátoszára, másrészt megőrzi a párton belül az alternativitás báját és frissességét. A Fidesz ahelyett, hogy maga vált volna a nagyobb liberális testvér ifjúsági rohamcsapatává, kitermelte saját rohamcsapatát. Ezzel együtt a kongresszuson a vezetés nem hagyott kétséget afelől, hogy a jövőben nem erre kívánja alapozni a politikáját. A párt „elitje” a frakció, a szakértői gárda és az önkormányzati képviselők.

A népszerűségnek azonban más összetevői is vannak. A konszolidált polgári párttá válásnak – elsősorban a kormány és a koalíció sorozatos baklövéseinek és hagymázos politikájának köszönhetően – nem kellett együtt járnia gyökeres retorikai fordulattal. A párt nem szürkült el a parlamentben. A Fidesznek egyrészt sikerült konkrét gazdaságpolitikai és jogi kérdésekben szellemes bírálatokkal hitelessé tenni, hogy szakszerű, másrészt következetesen kivonta magát a választók szemében hiteltelen hatalmi-ideológiai torzsalkodásnak látszó és a felek számára csak presztízsveszteséggel járó parlamenti összetűzésekből. Miközben az SZDSZ sorozatosan belesodródott a Horthy-rendszerről, a II. világháborúról, a nemzetről, alapvető jogokról és faji kérdésekről folytatott kimerítő és kilátástalan vitákba, a Fidesz kétszer is kényelmesen lehazugozhatta a kormányt.

A pragmatizmus elefántcsonttornya és a Liberális Internacionálé

Ez az a politika, amit a fiatal demokraták előszeretettel emlegettek úgy, hogy egyenlő távolságot tartanak mindkét nagy párttól, hogy pragmatikus, fiatalos lendületüknél fogva mentesek az MDF-et és az SZDSZ-t szembeállító, a jelen szempontjából lényegtelen, múltból örökölt ideológiai görcsöktől, nem másznak bele a parlamenti lövészárkokba. Azt persze nyilván ők is tudták, hogy többnyire egyáltalán nem erről szóltak a viták, és kellő távolságtartással, a háttérből támogatták is az SZDSZ liberális alapelveket védő politikai lépéseit, de az aktuális botrányok alkalmával igyekezték elkerülni a nyílt állásfoglalást, tartózkodtak az olyan fellépésektől, amelyek egyértelmű elkötelezettségről tanúskodtak volna. (Például benne is voltak a Demokratikus Chartában, meg ki is maradtak belőle.) Tehette ezt a Fidesz, hiszen nem ő volt a politikai és ideológiai támadások, provokációk fő célpontja, és tehette, mert volt más, aki „elvitte a balhét”. Noha a párt vezetése jó okkal tartotta magát távol ezektől az ügyektől, feltehetően azzal is tisztában van, hogy a jelen politikai viszonyok között a pragmatizmus sem más, mint jól működő ideológiai szlogen, és hogy ez a korszak lezárul egyszer. Az utóbbi hetek fejleményei világosan mutatták, hogy a párt ma már túl népszerűvé és befolyásossá vált, semhogy megőrizhesse az előkelő kívülálló szerepét.

A koalíció új keletű Fidesz-ellenes orientációja jó alkalmat teremtett arra, hogy a vezetés szakítson az „egyenlő távolságtartás” doktrínájával. Orbán Viktor helyzetelemző beszédében kimondta a régóta nyilvánvaló tényt: az MDF egyetlen, valóban befolyásos politikai irányzata az élesen antiliberális és antidemokratikus népnemzeti populizmus, amellyel nem képzelhető el együttműködés a jövőben. Ez az üzenet nyilvánvalóan magában foglalja azt is, hogy a Fidesz az SZDSZ-t tekinti elsődleges partnerének, annál is inkább, mivel a pártnak egyedül nincs esélye, hogy valóra váltsa igéző reményeit. De Orbán nem felejtett el utalni a szerinte megváltozott erőviszonyokra. Most szerinte az SZDSZ-nek kell kapaszkodnia, hogy a Fidesz partnere lehessen. Az új politikai irányvonal késztethette arra a „merészségre” is a népszerű pártvezért, hogy nyisson az MSZP felé. Az indián nem felejt – mondta –, de nincs okunk elutasítani az MSZP-t, ha európai szociáldemokrata párttá alakul, és nem válik a szakszervezetek klienspártjává.

Nemcsak az ellenzéki vezető szerepre törekvés tette halaszthatatlanná az „elkötelezettség véglegesítését”. A Liberális Internacionálé elnöke ritka nagyvonalúsággal ajánlotta fel a Fidesznek, hogy azonnal legyenek teljes jogú tagjai a tekintélyes nemzetközi szervezetnek. Otto von Lambsdorff demonstratív jelenléte a kongresszuson nemcsak a reményt közvetítette, hogy a Fidesz a liberalizmus egyik erős vára lesz Európa keleti felén – ahol „a jobb- és baloldali szélsőségek, a nacionalizmus és az etatizmus házasságából új, szabadságellenes ideológiák sarjadnak”, hanem azt az elvárást is – és erre a vendég többször is utalt –, hogy a liberális pártoknak közvetkezetesen ki kell állniuk a szabadság és az emberi jogok védelmében a kedvezőtlen tendenciák között. Ez az elvárás összhangban van a Liberális Internacionálé elnökének tavaly novemberi, a szervezet pártjaihoz intézett felhívásával.

Nem kevés elszántság kellett ahhoz, hogy a Fidesz változtasson eddig jól bevált taktikáján. A párt vezérkara azonban bízhat az eddig felhalmozott politikai tőkéjük szilárdságában, és abban, hogy már a választók számára is nyilvánvaló a koalíció tehetetlensége és öncélú hatalmi-ideológiai agresszivitása, és az ezzel szembeni fellépésnek nagyobb hitele lesz. Végül talán az is előnyös lehet, hogy egyelőre nincsenek beskatulyázva valamelyik ideológiai gettóba, így képesek magukhoz vonzani az MDF-től és az SZDSZ-től elpártoló szavazók nagyobb részét.

Mindez persze csak a „külcsín”, a lényeg mégiscsak a „belbecs”: hogy mit kínál a Fidesz gazdaság- és szociálpolitikája.

A liberális alternatíva – és kérdőjelei

A gazdaságpolitikai beszámolón egyetlen váratlan fejlemény ejtett pöttyöt. Otto von Lambsdorff nagy sikerű beszédében kifejtette azt a meggyőződését, hogy az Európai Közösségnek politikai megfontolásokból minél előbb be kellene fogadnia a három közép-európai országot, a gazdasági nehézségekre való hivatkozás csak ürügy a politikai döntés halogatására. Orbán Viktor így nem kis elégedettséggel mondhatta az újságíróknak: a Fidesz felvétele a szervezetbe egy apró lépés Európa felé. Ugyanakkor a dolgok ilyetén fordulata meglephette a Fidesz gazdasági szakértőit, akik véletlenül Lambsdorff felszólalása előtt fejtették ki: indokolatlan és félrevezető a kormány EK-val kapcsolatos sikerpropagandája, hiszen nem az a fontos, hogy 1996-ra felveszik-e Magyarországot, hanem az, hogy mikor válik az ország gazdasága alkalmassá a várható hatások adaptálására. Eme apró ellentmondástól eltekintve a gazdaságpolitikai előterjesztés azt mutatta, hogy a fideszesek tudják, miről beszélnek.

Mindenekelőtt felelőtlennek nevezték az olyan, újabban Pozsgay NDSZ-e tájáról hallható nézeteket, hogy adósságátütemezést vagy -elengedést kellene kérnünk. Továbbá arra is figyelmeztettek, hogy demagógia egy munkavállalói érdekeket képviselő párt szerepében tetszelegni. A munkavállalók különböző csoportjai ugyanis nem a munkaadókkal állnak szemben, hiszen a legnagyobb munkaadó maga az állam, hanem egymással. Valamely csoport (pl. a bányászok) kedvezményezése csak a többiek rovására történhet. Ezzel kapcsolatban bírálták a kormányt, hogy következetlen a kedvezmények osztogatásában, nem döntötte el, milyen áldozatokat tart szükségesnek és kiket támogat. Ostorozták a kormányt azért is, mert a rendszerváltást az elitcserével helyettesíti. A versenyképesség helyett politikai szempontok alapján jelöli ki a gazdaság új szereplőit. A lelassult privatizáció és az újraállamosítás! törekvések nemcsak azzal a veszéllyel járnak, hogy a politikai megfontolások teret hódítanak a gazdaságban, hanem azzal is, hogy időközben leértékelődik az állami vagyon. Szemben „A liberális megoldás”-ban kifejtett szabaddemokrata-nézetekkel, szerintük a gyors privatizáció önmagában nem stabilizáló tényező, nem feltétlenül csökkenti az inflációt. A koalíciós gazdasági ideológiákkal is szembehelyezkednek az előadók: óvtak a megalapozatlan és elhamarkodott gazdaságélénkítéstől és a monetáris restrikció lazításától. Nem a restrikció fékezi a gazdaságot – érveltek –, hanem az infláció, és ennek legnagyobb gerjesztője a költségvetési hiány.

Az infláció letörése, a költségvetési hiány csökkentése, eleinte jelentősen növelné a munkanélküliséget; az előadók elképzelhetőnek tartották az állástalanság 15-20 százalékos szintjét, de egyöntetűen azt állították, hogy mégis ez a kisebbik rossz. Enélkül nincs gazdasági fellendülés, amely munkahelyet teremt, és biztosítja a szociális kiadások fedezetét.

A szigorú logika itt veszélyes terepre viszi az elemzőt – fűzhetjük hozzá mindehhez kritikusan. A költségvetési hiány legfőbb oka ugyanis a nagy szociális elosztórendszerek fenntartása (lakbértámogatások, egészségügyi ellátás, oktatás stb.), a hiány csak ezek reformjával és a kiadások lefaragásával csökkenthető. Tény, hogy a jelenlegi rendszer pazarló és igazságtalan, hiszen a jobb helyzetben lévőket támogatja a szegényebbek rovására. Igen ám, de az ún. kedvezményezett rétegek sincsenek olyan helyzetben, hogy nagyobb áldozatot tudnának vállalni. Itt súlyos politikai dilemmákkal kell szembenéznie bármely jövőbeni kormányzatnak. A jelenlegi koalíció történelmi felelőssége, hogy a választások nyomán nyert politikai hitelét néni használta fel a reformok véghezvitelére, és ma már erre valószínűleg nem is lenne képes. Ez azonban a legkevésbé sem könnyíti meg az utódok helyzetét.

Ehhez képest csupán egyszerű ujjgyakorlat a jelenlegi koalíció legyőzése a következő választásokon.

• Beszélő