Mink András

Nyomtatóbarát változat

A parlament által elfogadott kárpótlási törvénnyel kapcsolatban Göncz Árpád köztársasági elnök nemrégiben négy kérdést intézett az Alkotmánybírósághoz. E kérdések vizsgálata alapján a testület a törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította, és visszautalta az Országgyűléshez. A meccs folytatódhat.

Végtelen történet

Egyre népszerűbbé váló új, nemzeti (keresztény?) sportágunk valamikor tavaly ősz táján született. Akkor Antall József miniszterelnök az MDF agrárprogramjának ellentmondó kisgazda földtörvénytervezetet terjesztette be előzetes alkotmánybírósági normakontrollra. (Érdekes, hogy akkoriban a nemzet letéteményeseinek még semmi bajuk nem volt az azóta „súlyosan antidemokratikussá” vált alkotmánybírósági jogkörrel, amely lehetővé teszi törvények előzetes normakontrollját.) A magas fórum, annak rendje és módja szerint, indokait részletesen kifejtve, alkotmányellenesnek találta a kisgazdák elképzeléseit, akik azonban nem hagyták magukat. Több hónapos alkudozás, kölcsönös fenyegetőzések („zetoros” parasztlázadás, karók meg a koalíció felbontása) nyomán az ellenzék „nemzetvesztő acsarkodása” és „obstrukciója” ellenére, megszületett ez év tavaszára az új kárpótlási törvénytervezet, amely úgy hírlett, véglegesen és megnyugtatóan rendezi a kártalanítás és a tulajdonviszonyok kérdését. Ezt a tervezetet ezúttal az SZDSZ küldte előzetes kontrollra. Az Alkotmánybíróság, felismerve jogkörének elvi visszásságait, és mert óvakodott belemerülni a napi politikába nem hozott előzetes ítéletet, de okfejtésével már előre jelezte, hogy a készülő törvénynek melyek a támadható pontjai. A törvény így akadálytalanul keresztülment a koalíció szavazógépén, hacsak nem tekintjük akadálynak a kormánypárti képviselők mintegy félezer módosító indítványát, …és ismét alkotmányellenesnek találtatott. A koalíciós pártok először meglepett felháborodásban törtek ki (hogy miért, azt csak ők tudják, hiszen a mostani döntés indoklása lényegében megegyezik a tavaly őszivel), a kormány „elvi nyilatkozatban” dorgálta meg a testületet, sőt némelyek már azt susogják, hogy ez a volt MSZMP-s alkotmánybírák bosszúja a nemzet kormányán.

A koalíció a kezdeti sokkból hamar felocsúdott. Szabad György, az Országgyűlés elnöke a múlt héten már azt nyilatkozta, hogy a vitatott pontok korrigálásával még a nyári szünet előtt tető alá hozható a módosított törvény. Csak az a bökkenő, hogy az Alkotmánybíróság, jó tanuló módjára, kellő politikai óvatossággal csupán arra válaszolt, amit kérdeztek tőle. Az állásfoglalásból, valamint Vörös Imre alkotmánybíró különvéleményéből (Magyar Hírlap, jún. 3.) azonban kitetszik, hogy valójában a törvény szinte valamennyi pontja alkotmányellenes. Orbán Viktor, a Fidesz frakcióvezetője már be is jelentette: a következő menet az övék. Amennyiben csak a most vitatott pontokat igazítják ki, és a koncepció egészéhez ragaszkodnak, legközelebb ők fognak az Alkotmánybírósághoz fordulni.

A kormánypártok nem látszanak komolyan venni a figyelmeztetést. A koalíció töretlen, törvény pedig lesz, és ha van is valami kis apró hiba, az másutt keresendő. Innentől kezdve a meccs eldurvul.

Hátra a jogállamba!

Hol is van tehát a hiba? A válasz egyszerű: ha a koalíció programja kifogástalan, ha a kárpótlás és a tulajdonrendezés csak a jelenlegi többségi álláspont szerint képzelhető el, márpedig ezt a többséget a nemzet bízta meg azzal, hogy azt tegye, amit akar (hogy a kisebbséget ki bízta meg, az kész talány), akkor a hiba csakis az Alkotmánybíróságban, az alkotmányban és természetesen az ellenzékben lehet, akik arra szövetkeztek, hogy akadályozzák a nemzet akaratának érvényre jutását. Ergo, rendre kell tanítani őket.

Az alkotmánybírák még ki sem bontották a kárpótlási törvény nemzetiszínű madzagját, amikor kormányhoz közeli szirénhangok már énekelni kezdték: vajon nincs-e az Alkotmánybíróságnak túl nagy hatalma. Ez természetesen nem lehetett politikai nyomásgyakorlás – gondolhatta bárki – hiszen a testület maga kezdeményezte, hogy az alkotmánybírósági törvény előzetes normakontrollra vonatkozó, vitatható kitételét módosítsák. Gyanút legfeljebb akkor foghatott az egyszerű polgár, amikor kormánypárti politikusok nyilatkozatok áradatában minősítették előzetesen a testület még meg sem született döntését, ecsetelve, milyen súlyos következményei lennének, ha a növekvő társadalmi várakozásoknak fittyet hányva, az Alkotmánybíróság elveti a törvényt. Az elutasítást követő hirtelen felindulásukban azután már nem tudták türtőztetni magukat. Kiderült, hogy az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása korántsem merülne ki néhány pont finom módosításában. Sőt, Kónya Imre, az MDF frakcióvezetője kijelentette: ebben a nehéz, átmeneti időszakban tulajdonképpen nincs is szükség Alkotmánybíróságra. A valaha éppen európai jogállamiságunk megteremtéséért szerveződött Független Jogász Fórum egykori vezetőjének szájából ez határozottan érdekes kijelentés. A koalíció másik neves jogtudora, Torgyán doktor sietett csatlakozni ehhez a véleményhez: az Alkotmánybíróság jelenleg egy alapjaiban sztálinista alkotmányt védelmez, ezért döntéseinek megalapozottsága vitatható. Tegyük fel, hogy Torgyán úrnak igaza van, és jelenlegi alkotmányunk valóban sztálinista. Ez nagyon elszomorítana. Elszomorítana, mert nem érteném, miként fordulhatott elő az, hogy tavaly nyáron, első szabadon választott parlamentünk éles eszű jogtudósai nem vették észre: egy sztálinista alkotmányt szavaznak meg. (Orbán doktor maga is szóvá tette ezt, nem mulasztotta el a kötelező rúgást az SZDSZ felé.) Vagy azóta titokban, az ellenzék mesterkedései nyomán lett sztálinista?

Ugyancsak gyakran hangzik fel a vád, hogy az Alkotmánybíróság a jogellenesen összerabolt szövetkezeti vagyont védi. Erre a vádra Vörös úr (az alkotmánybíró) idézett interjújában szakszerűen válaszolt. Azt sem értem, hogy ha a kormányzó pártok vezetőinek ez a véleménye, akkor miért szavaznak meg törvényeket, amelyek szintén védelmezik az „átkos” szövetkezeti tulajdont. Ugyanis a parlament a múlt héten fogadta el a Polgári Törvénykönyv módosítását. Megszüntette az állami tulajdon privilegizált helyzetét, kimondta a tulajdonformák egyenjogúságát és védelmét, köztük a szövetkezeti tulajdonét.

Azt mondhatnánk tehát, hogy teljesen érthetetlen az a már-már hisztérikus reagálás, ahogy a koalíció az Alkotmánybíróság döntéseit fogadta, hiszen az csak a parlament által elfogadott alkotmány és törvények alapján dönthet. Azt hiszem, mégsem erről van szó. Az Alkotmánybíróságra súlyos nyomás nehezedik, és a kormányzó pártok pedig joggal számíthatnak arra, hogy a felkorbácsolt társadalmi várakozások közepette egyre nehezebb lesz újra és újra elvetni a kárpótlási törvény következő változatait. Vagy ha mégis, hát lesz majd kire mutogatni, miért is nincs tulajdonrendezés, kártalanítás, gazdasági fellendülés. Végül is, ha elég szilárdak, két legyet üthetnek egy csapásra: végtelenül hosszú és emésztő vajúdás után talán mégiscsak törvénybe iktatják a koalíció kárpótlási programját, ugyanakkor sikerülhet teljesen lejáratni azt az intézményt, amely a kormánytöbbség akaratának immáron egyetlen hathatós korlátja. (Hogy az ellenzék mennyire nem az, arról Kónya úr hétfői parlamenti felszólalása minden kétkedőt meggyőzhetett: az ellenzék mondhat akármit, mi úgyis azt tesszük, amit jónak látunk. (Nesze neked, magyar Moncloa-paktum!)

Manipulált és valóságos igények

Az elmúlt egy év alatt sikerült valóságos kis kárpótlási hisztériát teremteni az országban. Sikerült olyan hangulatot kelteni, amiben már lassan mindenki elhiszi, hogy az ország gazdasági felemelkedése a kormány kárpótlási tervének megvalósulásán áll vagy bukik. Kétségtelen, hogy a tulajdonviszonyok rendezetlensége növekvő társadalmi feszültséget indukál, a közvélemény egyre türelmetlenebbül várja, hogy végre tiszta viszonyok alakuljanak ki a gazdaságban. Az viszont már kétséges, hogy ez az általános várakozás a kormány elképzeléseinek szól-e. Vajon mekkora az az elégedetlen tömeg, amelyik a kárpótlási törvénytől várja helyzetének javulását, és amire a kisgazda- és MDF-politikusok oly sokszor hivatkoznak? Ha csak a választási eredményeket nézzük, megállapíthatjuk, hogy a kisgazdákra a választópolgárok elsöprő kisebbsége voksolt, az önkormányzati választásokon pedig, ha lehet, még nagyobb kudarcot vallottak. Az MDF és a KDNP szavazói feltehetően nem a kisgazdák reprivatizációs elképzeléseire szavaztak, hanem saját pártjaik ettől gyökeresen eltérő gazdasági programjaira. Vagy az is lehet, hogy valamit félreértettek?

A koalíció vezérszónokainak stílusában azt is mondhatnám: az Alkotmánybíróság az alkotmánnyal együtt a többség érdekeit védi egy agresszív, törpe kisebbséggel szemben. A kárpótlás iránti igények felmérése azóta sem sikerült senkinek, ellenben a kormánypártok jelentősen veszítettek népszerűségükből, bár ezt természetesen csak a felbérelt közvélemény-kutatók, taxisok és az önkormányzati választásokon részt vevő szavazók terjesztik. (Tudvalevő, hogy ez utóbbin kormánypártok szavazói csak azért sem vettek részt.)

Nem úgy tűnik, mintha milliók várnák epedve az alkotmánybírák boldogító igenjét. Mégis, akkor mire jó ez az egész? Mire jó beterjeszteni és elfogadtatni egy olyan törvényjavaslatot, amelyről az előkészítő szakértők is pontosan tudták, hogy alkotmányellenes? Mire jó heccelni a közvéleményt, lejáratni az Alkotmánybíróságot, pocskondiázni az ellenzéket, kátyúban hagyni a gazdaságot, lepusztítani a mezőgazdaságot? Mire jó ez az egész, amikor tudjuk, hogy a tulajdonviszonyokat és a kártalanítás problémáit alkotmányosan, kárpótlási törvény nélkül is rendezni lehetne, sőt az erre vonatkozó törvények és törvénymódosítások már jórészt készen is vannak? A választ az olvasóra bízom. Mert én tényleg nem értem.

• Beszélő