Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt hetekben a kormány és az MDF vezetői számos alkalommal méltatták a kormány egyéves teljesítményét a gazdaságban. A kormány szakadék szélére jutott országot vett át, és sikerült megakadályoznia az összeomlást, illetve elindítani az országot az átalakulás, a fellendülés irányába – mondják. A kérdés mármost az: milyen szerepe volt a jelzett folyamatokban az Antall-kormánynak?

Az elmúlt másfél évben sajátos kettősség jellemezte a magyar gazdaság teljesítményét. Az egyik oldalon kétségkívül a külkereskedelem kedvező alakulása, az adósságnövekedés megállítása áll. Itt kell megemlíteni azt is, hogy mind 1990-ben, mind 1991 elején a vártnál kedvezőbben alakult a költségvetési egyenleg, viszont csökken a termelés, rohamosan növekszik a munkanélküliség, és nem sikerült megállítani az infláció gyorsulását. 1990-ben nagyobb volt az áremelkedés, mint 1989-ben, és 1991-ben is nagyobb, mint 1990-ben, bár a gyorsulás elmaradt attól, amit a pesszimista gazdaságkutatók jósoltak. Minden korábbinál szélesebb tömegeknek kell szembenézniük az elszegényedéssel.

E makroökonómiai mutatók mögött ugyanakkor fontos átalakulási folyamatok húzódtak meg: példátlan mennyiségben jöttek létre az új vállalkozások, és Kelet-Európában egyedülálló mértékben haladt előre a külföldi tőke beáramlása.

Az exportnövekedés titka

A kormány hivatalba lépésekor Magyarország súlyos külső és belső feszültségekkel küzdő ország volt, de a KGST-országok között egyedülállóan nagy utat tett meg a piacgazdaság felé. Nem a Grósz- vagy a Németh-kormány intézkedéseiről van csupán szó, hanem a több mint húszesztendős reformfolyamatról, amelynek nyomán Magyarországon némileg piacszereplőkké váltak még az állami nagyvállalatok is, elterjedt a vállalkozói habitus, és a gazdaság nyitottabbá vált a Nyugat irányába, mint bármely kelet-európai ország. A Grósz-, illetve Németh-kormány idején nemcsak kisvállalkozások ezrei, tízezrei jöttek létre, hanem olyan jogi keretek is, amelyek a privatizációt és a külföldi tőkebehozatalt lehetővé tették. Ekkor alakultak ki az új vállalkozási formák, ekkor született meg a társasági törvény, ekkor módosult jogszabályok egész sora, ekkor vezették be az értékpapírok különböző formáit.

Mitől növekedett az export 1990–91-ben látványosan? A Németh-kormány 1989 végén – hosszas tétovázás után – korlátozta a Szovjetunióba irányuló exportot, és a magyar nagyvállalatok rákényszerültek a piacváltásra. És még inkább attól, hogy 1990–91-ben megszűnt a rubelelszámolás, összeomlott a szovjet piac, és a piacváltás lett a magyar vállalatok számára a túlélés elemi feltétele. Nem az új kormány gazdaságpolitikájának, hanem a magyar nagyvállalatok viszonylag jobb alkalmazkodóképességének, hosszú évek alatt kialakult külpiaci kapcsolatainak és a már korábban elindított importliberalizálásnak köszönhető, hogy a magyar nagyvállalati szektornak jobban ment az átállás, mint kelet-európai versenytársainak. Az új kormány a szovjet export szabályozásában – mint erre parlamenti interpellációjában Soós Károly Attila rámutatott – megismételte a korábbi kormányok hibáját, hozzájárult ahhoz, hogy a behajthatatlan szovjet követelések tovább halmozódtak. Az átállás így lassúbb volt, mint lehetett volna. A kormány csupán a forint leértékelésével járult hozzá az export növeléséhez, amivel viszont növelte az inflációt. Hozzájárult emellett azzal is, hogy folytatta az előző kormányok keresletkorlátozó politikáját. A pénzügyminiszterek és a Nemzeti Bank nem engedtek a restrikció feladását követelőknek.

Az új vállalkozás és a tőkeimport titka

Az elmúlt évtizedekben kialakulhatott egy vállalkozni kész réteg; az elmúlt években kialakultak az új vállalkozások jogi és részben pénzügyi feltételei. A vállalatalapítás tulajdonjogi (föld- és ingatlantulajdon!) és pénzügyi (hitel!) feltételeiben az új kormány működésének első évében érdemi javulás nem következett. Föld- és ingatlanügyben a helyzet még romlott is.

Minek tudható be az, hogy Magyarország élenjárt a tőkeimportban? Az elmúlt egy évben – némi zökkenők dacára – tovább folyt az állami nagyvállalatok részvénytársasággá alakulásával és a részvények eladásával folytatott privatizáció. Az esetek túlnyomó többségében az átalakulást a vállalat és a külföldi partner kezdeményezte, az Állami Vagyonügynökség csak jóváhagyta. Az intézményrendszer még a megelőző kormányok idején alakult ki. A jelenlegi kormány pártjai korábban élesen támadták e „spontánnak” minősített privatizációt, s hivatalba lépésüket követően, az Állami Vagyonügynökség státuszának módosítása nyomán egy időre sikeresen le is lassították. Néhány hónap elteltével azután többé-kevésbé helyreállt a korábbi állapot, mindössze nehézkesebbé vált a folyamat, megnövekedtek a költségei, s bizonyára az eredmények is kisebbek, mint lehettek volna. Néhány üzlet látványos meghiúsulása köszönhető egyértelműen az új kormánynak (Hungaroton, Óbudai-sziget).

Mi lennénk az éllovas?

Magyarország az éllovas – hallottuk minduntalan az évforduló kapcsán. Nos, hasonlítsuk össze a magyar kormány teljesítményét Csehszlovákiával és Lengyelországgal! Az első demokratikus lengyel kormány hiperinflációt, kettős valutarendszert örökölt. Néhány hónap alatt átfogó stabilizációs programot dolgoztak ki s kezdtek végrehajtani. Megfékezték a hiperinflációt, megteremtették a zloty belső konvertibilitását. A Mazowiecki-kormány persze elkövetett hibákat is, de gyökeres fordulatot ért el a gazdaságban.

Csehszlovákia első demokratikus kormánya totálisan államosított gazdaságot örökölt súlyosan eltorzított árarányokkal, szigorú külkereskedelmi monopóliummal stb. A választásokat követő egy év során megszűnt a tervutasításos rendszer, felszabadították az árakat, több lépcsőben leértékelték a koronát, új ár- és jövedelmi szerkezet alakult ki, liberalizálták az importot, megkezdődött a privatizáció, itt is gyökeres fordulat történt.

Lehet persze úgy érvelni: Magyarországon szükség sem volt ilyen gyökeres fordulatra. Ez részben igaz. Az új kormány azonban nem elégedhetett volna meg a korábbi tendenciák folytatásával. Ez ugyanis nemcsak további privatizációt és exportnövekedést ígért, hanem az infláció elszabadulásával és a szociális feszültségek súlyosbodásával is fenyegetett.

Látták ezt az új kormány szakemberei is. Tavaly június végén meghirdették a kibontakozás feltételeit megteremtő ún. gazdasági gyorsprogramot. A program ugyan áremeléseket is tartalmazott, de az infláció mérséklése érdekében a vállalati sorban állás felszámolását ígérte, csődeljárást 30-35 nagyvállalat ellen, továbbá az Egzisztencia Alapot és az előprivatizációt. És mi valósult meg ebből? Az áremelés. A sorban állás tovább nőtt, csődeljárást alig egytucatnyi vállalat ellen indítottak, az Egzisztencia Alapból nem lett semmi, az előprivatizációból pedig csak egy törvény, amelyből szinte semmi sem valósult meg.

Miközben Lengyelországban negyvenezer, a volt NDK területén húszezer és még a Cseh Köztársaságban is mintegy kétezer egységet adtak már el a „kis privatizáció” keretében. A „kis privatizációt” mindhárom országban decentralizálták: Lengyelországban az önkormányzatok, Németországban a vagyonügynökség kirendeltségei, Csehszlovákiában a járási privatizációs bizottságok bonyolítják a dolgot, míg Magyarországon – leplezetlenül politikai megfontolásból – a budapesti vagyonügynökség intézi a falusi büfék vagy városszéli eladóhelyek meghirdetését. Az eredmény vagy inkább eredménytelenség magáért beszél.

Mi van a Kupa-programmal?

Új Gazdasági (Kupa-) programja ugyan van már a kormánynak, van látványos gazdasági diplomáciája is – csak történni nem történt semmi. Azaz dehogynem: Kupa Mihály engedett mind a kárpótlás, mind a világkiállítás kérdésében. Hivatalba lépésekor a privatizáció meggyorsítását, az Állami Vagyonügynökség feladatkörének felülvizsgálatát ígérte. Annyi történt, hogy a vagyonügynökség vezetője a kereskedelmi bankoknál folytatja azt, amit a kormány korábban sikeres vállalati vezetőkkel szemben csinált: politikai indítékból elküldi őket.

Igen, e tekintetben a kormány kétségkívül változtatott azon, ami az elmúlt néhány évben folyt. Míg az MSZMP-kormányok utolsó éveiben egyre inkább a szakmai felkészültség és egyre kevésbé a politikai lojalitás volt a vezetők kiválasztásának fő szempontja, az új kormány tett néhány lépést a választási kampányban megígért nagytakarítás jegyében. A vállalati tanácsok újjáválasztásával megkísérelte az igazgatók kampányszerű lecserélését, a kísérlet azonban lényegében kudarcot vallott, és a közvetlen miniszteri hatáskörben végrehajtott, szembetűnően politikai szempontú vezetőváltások sem váltak rendszeressé.

Csináljunk mérleget!

A kormány működése a gazdaságpolitikában közelítőleg sem jelentett olyan gyökeres változást, mint Csehszlovákiában vagy Lengyelországban. A gazdasági stabilizáció, az infláció megfékezése érdekében jelentős lépés nem történt, nem kezdődött meg a tömeges, belföldieket is tulajdonhoz juttató privatizáció sem. A kormánypártok kereskedelemellenes attitűdje fékezte a modern piaci infrastruktúra kialakulását, a kapkodó mezőgazdasági irányítás és a földtulajdon rendezetlensége veszélybe sodorta a magyar mezőgazdaságot.

Ugyanakkor elmaradt sok minden, amitől a választási kampány alapján tartani lehetett. Szemben az MDF választási ígéreteivel, a kormány nem adta fel a keresletkorlátozó gazdaságpolitikát, ami a gazdasági egyensúly összeomlásával járt volna. Rácáfolva a korábbi propagandakampányra, folyhatott a spontán privatizáció, nem szigetelődtünk el a külvilágtól. Szemben a „tavaszi nagytakarításra” tett ígéretekkel, a gazdasági államapparátus szétzilálása egy ponton megállt, és a vállalati vezetőréteggel az új kormány modus vivendit talált. A kormány tehát pragmatikus módon lemondott az MDF-program legveszedelmesebb pontjainak érvényesítéséről.

Kedvező változást nemigen könyvelhettünk el a gazdasági folyamatokban, súlyosabb kedvezőtlen hatásokat sem szenvedett el a gazdaság. A rendszerváltás szinte nyomtalanul ment át a gazdaságon. Ha úgy vesszük, nem is rossz mérleg.

• Beszélő