Skip to main content

Kiscsoportos parlament

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kis János helyzetértékelése – amelyet az SZDSZ küldöttgyűlésén, majd a Népszabadságban megjelent cikkében adott – és Kovács András elemzése egyaránt abból indul ki, hogy a kialakuló magyar demokrácia veszélyben forog. A tartós gazdasági nehézségek és romló életkörülmények közepette rohamosan csökken a demokratikus intézmények – a kormány, a parlament, a pártok, a választások – társadalmi támogatása, aminek következtében eséllyel léphetnek fel a választók által egy évvel ezelőtt még egyértelműen elutasított szélsőjobboldaliak és a csodát ígérő önjelölt vezérek. Az időközi választások kudarca és Torgyán új népvezéri szerepe megerősíti e korábban született elemzések helyességét.

Ez a helyzetmegítélés eltér attól, amit Antall József szokott adni. Ő kormányra kerülését megelőzően is úgy vélekedett: nincs Magyarországon olyan vészhelyzet, ami a rivális politikai erők nagykoalíciós összefogását szükségessé tenné. Egy év elteltével is úgy vélekedik: nincs válság Magyarországon. Az MDF, illetve a kormánykoalíció képes és csak ő képes véghezvinni a rendszerváltást Ebből adódik a következtetés is: nem kérdőjelezhetjük meg a parlamenti demokrácia szokásos játékszabályait, a kormány és az ellenzék szereposztását. Nincs mód, és feltehetően nincs is szükség arra, hogy – például a tulajdonviszonyok, a kárpótlás kérdésében – konszenzusra törekedjenek a főbb politikai erők.

A két ellenzéki helyzetértékelés a válság lényéből indul ki. Ám az SZDSZ és a Fidesz különbözőképpen ítéli meg a válság okát. A Fidesz szerint a feladat olyan nehéz, hogy azzal önmagában a kormány nem tud megbirkózni, támogatásra szorul. Ebben az Orbán Viktor-féle indoklásban ezúttal háttérbe szorul a Fidesz máskor véka alá nem rejtett lesújtó véleménye az Antall-kormányról. Amikor pedig a politikai közállapotokról, mondjuk a parlament gyenge teljesítményéről esik szó, akkor a Fidesz – mint tavaly február óta mindig – egyenlő mértékkel juttat az elítélő szavakból a két nagy pártnak.

Az SZDSZ sem vitatja, hogy a válságot végső soron magára az örökölt súlyos helyzetre kell visszavezetni, de hangsúlyozza: a válság közvetlen oka, hogy a kormány, illetve a vezető kormánypárt soha nem nézett szembe a helyzet súlyosságával; nem akart, nem tudott olyan politikai programot kialakítani, nem volt képes oly módon kormányozni, hogy az esélyt adjon a válság ereményes kezelésére. Ahogyan a kormány és a mögötte álló MDF a gazdasági kérdések pragmatikus megközelítése helyett ideológiai monopólium teremtésére, indulatok gerjesztésére koncentrál, ahogyan leszámolási hevületében távozásra készteti a köztisztviselők és gazdasági vezetők színe-javát, ahogyan a vagyoni igazságtételre irányuló törekvések felkarolásával szétzilálja a mezőgazdaságot, ahogyan öncélú nemzeti retorikájával aláássa a szomszéd országokhoz fűződő viszonyt és az ország nemzetközi tekintélyét, alkalmatlanná teszi a rendszerváltás rendkívül nehéz feladatának vezérlésére. Az SZDSZ ezért – több hónapos belső vita után – februárra arra a következtetésre jutott, hogy az ország érdeke az Antall-kormány távozását kívánja.

A Fidesz már az első száz nap elteltével is elnézőbb volt a kormány iránt, mint az SZDSZ, amikor úgy fogalmazott, hogy a kormány nem követett el jóvátehetetlen hibát. Úgy tűnik továbbá, hogy a Fidesz az MDF, illetve a kormány megítélésében ma is azt a nézetet képviseli, amelyet egy évvel ezelőtt az MDF-fel kötött megállapodás idején az SZDSZ vezetősége vallott: hogy az MDF Antall József körüli centruma demokratikus jobbközép platformot képvisel, s támogatni kell abban, hogy elszigetelje a jobboldali populistákat a párton belül és kívül. Akárcsak egy évvel ezelőtt az SZDSZ, most a Fidesz is abból indul ki, hogy az Antall vezette MDF képes lehet a kormányzásra, s ha egyszer megnyerte a választásokat, akkor neki kell rá képesnek lennie. Olyan – ez esetben nem két-, hanem hatpárti – megállapodást kell vele kötni, amely megerősíti helyzetében és alkalmassá teszi arra, hogy visszaverje a demokráciát a szélsőjobbról fenyegető veszélyeket.

Természetesen a Fidesz sem hunyhat szemet az eltelt egy év tapasztalatai felett, vagyis afelett, hogy a kormánykoalíció nem tud a feladatnak megfelelni. Míg azonban e tapasztalatokból az SZDSZ arra következtet, hogy a kormánynak távoznia kellene, a Fidesz következtetése más: az, hogy zárójelbe kell tenni a parlamentarizmust.

Parlamentarizmus zárójelben

A hatpárti megállapodásra tett Fidesz-javaslat véleményem szerint alaptalanul hivatkozik a spanyol Moncloa-paktumra. A Moncloa-paktum az ügyek szűkebb körére, mindenekelőtt az állam, a munkáltatók és munkavállalók kapcsolatára, az ebben alkalmazható eszközökre vonatkozott, és ennek megfelelően a kormány, az ellenzéki pártok és a szakszervezetek – a tagságuk által legitimként elismert erős szakszervezetek – írták alá. Valami hasonlóra a magyar közéletben legutóbb Tölgyessy Péter tett javaslatot az SZDSZ küldöttgyűlésén Szombathelyen. A Fidesz-javaslat részvevőinek köre viszont szűkebb, tárgya pedig sokkal szélesebb.

Mit irányoz elő a Fidesz-javaslat? Egyfelől azt, hogy ha egyszer ma a magyarországi törvénykezés a gazdasági és politikai alapviszonyok új elrendezésére irányul, és így sokkal nagyobb horderejű, mint amit egy parlamenti demokráciában egy-egy ciklusban a parlamenti többség szabályozni szokott, akkor a többségi törvénykezést váltsa fel a konszenzus. Másképpen fogalmazva: a Fidesz azt szeretné korrigálni, hogy a tavalyi alkotmánymódosítás szűkre vonta a kétharmados törvények körét. Másfelől a Fidesz-javaslat hatpárti konszenzust szeretne a folyó kormányzás olyan kérdéseiben, mint az inflációellenes politika, az adósságkezelés, a külgazdasági politika, a külpolitikai irányvétel vagy a világkiállítás megrendezése. Nem egyébről van tehát szó, mint arról, hogy szülessen hatpárti megállapodás a kormány programjáról, és támogassák az ellenzéki pártok kívülről a kormányt. Eszerint a kormánykoalíció és az ellenzék közötti szereposztás arra szűkülne le, hogy a kormány végrehajtja a közösen kialakított programot, az ellenzék pedig ellenőrzi a végrehajtást. Logikusabb forma lenne a nemzeti egységkormány, amit hónapokkal ezelőtt magam is felvetettem. A Fidesz javaslata nem ezt tartalmazza, hanem lényegében hatályon kívül helyezi a parlamenti demokráciát.

Mindemellett a javaslat népszerű, hiszen a közvélemény hajlamos arra, hogy a kormány tétlenségét és baklövéseit a parlament, a meddőnek tűnő parlamenti viták számlájára írja. Sokan vágynak nemzeti konszenzusra, mert azt hiszik, hogy így jön el a gyors cselekvés és gyors eredmények korszaka. Meggyőzően hat továbbá Orbán Viktor érvelése: nem indokolt, hogy a rendszerépítő törvénykezésben (mint az önkormányzati rendszer, a privatizáció) a parlament egyik oldalának akarata érvényesüljön, s egy esetleges kormányváltás után majd mindent vissza kelljen csinálni. Elvégre olyan intézkedésekről van szó, amelyek nem egy-egy választási ciklusra szólnak.

Vegyük észre: amit Orbán Viktor itt hatályon kívül kíván helyezni, az éppen az a választási lehetőség, amit a parlamenti demokrácia felkínál. Vajon amikor az angol választó az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a Munkáspárt és a toryk között választott, akkor nem aközött választott-e, hogy államosítsanak vagy privatizáljanak? Vajon Franciaországban nem az történt-e, hogy a szocialista-kommunista győzelem után államosítottak, majd a jobboldal győzelme után ezt visszacsinálták? Az ilyen cikcakknak persze megvannak a maga társadalmi költségei, de hát ez a parlamenti demokrácia ára.

Igaz: a mi esetünkben, amikor nagyobb horderejű átalakulásról van szó, a cikcakk költségei is nagyobbak lehetnek, mint Nyugat-Európában. Mindamellett vegyük tudomásul: ha e hátrányokat akarjuk kiküszöbölni, a parlamenti demokráciát küszöböljük ki.

Miért szavazott jó félmillió választó a kisgazdapártra? Azért, hogy koalícióképes párttá tegye azt a pártot, amely a föld visszaadásának programját képviseli. Ha mármost a tulajdonviszonyok kérdésében hatpárti konszenzus születik, akkor mi értelme volt az egész országgyűlési képviselő-választásnak?

Tulajdonképpen ugyanez áll a folyó gazdaság- és szociálpolitika kérdéseire is. A választók, akik az MDF-re szavaztak, a fokozatos, megrázkódtatásmentes átmenet programjára szavaztak. A külpolitikában arra a magyarkodásra szavaztak, amely a kormány külpolitikáját egy éve vezérli. Az ellenzéki pártok mindezekben a kérdésekben mást képviseltek és képviselnek. Ha a kormány programjáról hatpárti megállapodás születik, akkor mire volt a választás?

Mód lett volna nagykoalícióra, ezt azonban az MDF elutasította. Ma is elképzelhető a jelenlegitől eltérő kormányzati felállás, de az MDF ezt is elveti, a Fidesz pedig változtathatatlan adottságnak tekinti. A Fidesz-javaslat az egyszerre kívül és belül helyzetet teremti meg. Nem állítom, hogy ezt el kell vetni, csupán igyekeztem világossá tenni: miről is van szó.

A három forgatókönyv

Rögzítsük az elmondottak alapján, hogy mi az a három lehetséges forgatókönyv, mely a politikai vitában megfogalmazódott.

Antall József úgy véli: a jelenlegi kormány meg tud birkózni az ország irányításával. A koalíciós többség a maga szája íze szerint megalkotja az átalakulás törvényeit. A Kupa-programtól azt remélik, hogy a gazdaságban is kiutat mutat, hogy nem kell többé a szociális feszültségek súlyos kiéleződésétől, a társadalmi béke felborulásától tartani. Így a kormány át tudja vészelni a következő két nehéz évet, majd az új választások előtt már kezdetét veszi a gazdaság fellendülése és az életkörülmények érzékelhető javulása. A koalíció ismét megnyeri a választásokat, s az elképzeléseik szerint kialakított új berendezkedés végleg stabilizálódik. Ez a kormánykoalíciós forgatókönyv.

Egy másik írásomban, mely a szerdai Népszabadságban jelent meg, megpróbálom megmutatni, hogy ez illúzió. Úgy gondolom, a Kupa-program optimizmusa indokolatlan, mert a benne szereplő növekedési előirányzatok megalapozatlanok; de ha készpénznek vesszük is a Kupa-program számait, olyan súlyos feszültségeket tükröznek, amelyek veszélyeztetik a kormány s vele a magyar demokrácia stabilitását.

Ennek elkerülésére törekszik az SZDSZ, amikor világos alternatívát szegez szembe a kormánnyal, s felkészül arra, hogy a kormánytöbbség szertefoszlik. A kormányzati politika kudarcai miatt, és mert e kudarcokra a kormánypártok számos politikusa, csoportja olyan politikai fellépéssel, akciókkal reagál, amelyek más csoportjaik számára elfogadhatatlanok, bekövetkezhet a kormánypártok belső hasadása, ami esélyt ad egy új parlamenti többség kialakulására. Joggal vetik ez ellen a Fidesz tanácsadói (korábban Such György, most Kovács András): egyrészt nem valószínű, hogy felmorzsolódik a kormánytöbbség – az eddigi tapasztalatok szerint egyben tartja a veszélyeztetettség tudata –, másrészt ez nem is volna feltétlenül kívánatos, mivel az SZDSZ által felvázolt kormányváltási folyamat maga is nagy kockázatokkal jár. Számolni kell például azzal a veszéllyel, hogy a ma még kormánypártokon belül ellenőrzött szélsőjobb önálló parlamenti tényezővé válhat, a parlamenten kívüli szélsőjobb támogatását élvezve.

Én az SZDSZ-es forgatókönyv másik változatát tartom valószínűbbnek. Egy újabb, a taxisblokádhoz hasonló trauma – mely ugyan nem kívánatos, de könnyen bekövetkezhet – az MDF-es frakció és pártelit belső meghasonlásához vezethet, és ennek nyomán hajlamossá válhat egy új összetételű, új programot követő kormányformula támogatására.

Mindemellett el kell ismerni: az ellenvetések jogosak, az SZDSZ által megcélzott kormányváltás komoly kockázatokkal is jár.

Mit javasol ezért a Fidesz? Olyan hatpárti törvényhozási és kormányzási paktumot, amely megtartja, de pártközi megállapodással korlátozza is a jelenlegi kormányt és a mögötte álló koalíciót. Ennek fejében felkínálja nekik az ellenzék támogatását. Így megtakarítható az átállás katartikus folyamata, és a kormánykoalíció „centrumának” ellenőrzése alatt tarthatók a szélsőségesek. Ésszerűbb, hosszabb távon fenntartható rendszerépítő törvények születnek, és a kormány nyugodtan és következetesen hajthatja végre a gazdasági stabilizáció szükséges intézkedéseit. A kormány körül kialakul a politikai erőknek az a konszenzusa, amelynek meglétét Kornai János is a gazdasági átalakulás előfeltételének tekintette az Indulatos röpiratban.

A fideszes forgatókönyvnek az a baja, hogy nem ezekre a szereplőkre írták. Ehhez a megoldáshoz partnerként olyan politikai pártokra és olyan kormánykoalícióra lenne szükség, amely meg tud állapodni egy kompromisszumban, és képes azt be is tartani. Az elmúlt év tapasztalatai nyilvánvalóan azt mutatják, hogy sem az MDF, sem a kisgazdapárt nem ilyen párt.

Habár a földtörvény, illetve a kárpótlás körüli vitában az MDF álláspontja áll közelebb a szabad demokratákéhoz, jogosnak kell tekintenünk a kisgazdák felháborodását. Antall József ismételten felrúgta a velük kötött megállapodást. Elképesztő, hogy ő válassza meg, hogy kik tárgyalnak vele a kisgazdapárt nevében. Ha így bánik koalíciós partnereivel, mit várjon tőle az ellenzék? Azt, amit a tavaszi megállapodással tett, hiszen olyan feles törvényeket fogadtat el többségi alapon az Országgyűlésben, amelyek durván lerontják a konszenzussal hozott kétharmados törvényeket.

Ha pedig az MDF így viselkedik, akkor hiú remény arra számítani, hogy például a külpolitika alapelveiben történt megállapodás megakadályozza a kormányt abban, hogy a napi külpolitikai gyakorlatban olyasmit tegyen, ami ezzel ellentétes, vagy hogy a kormánypárt vezetőinek „írói tevékenysége” keltsen olyan külpolitikai vagy belpolitikai feszültségeket, amelyek alapjaiban teszik kérdésessé a tárgyalóasztalnál kialkudott konszenzust.

Két ok miatt is komoly veszély ez. Egyrészt számolni kell azzal, hogy a gazdasági nehézségek és szociális feszültségek tovább éltetik a kormánypárti politikusok hajlamát arra, hogy a kudarc miatti frusztrációt külső és belső uszítással kompenzálják. Másrészt nem állja meg a helyét az a feltevés, hogy a kirekesztés, a feszültségkeltés, a Horthy-kor iránti nosztalgia csak a kormánypártok szélsőségeseinek kedvtelése: ott van a kormánypártok vezető politikusainak gondolkodásában, tetten érhető elszólásaikban.

Végül pedig tekintetbe kell venni: a kormánypártok vezetői ma is az elsőként említett forgatókönyv hívei, s a maguk részéről nem is törekednek konszenzusra. Hiszen a konstruktív együttműködésre eddig is ott voltak a normális parlamenti munka keretei. Nem kellett volna kormánypárti képviselőknek tömegével módosító indítványokat benyújtani a kormány javaslataihoz, nem kellett volna interpellálniuk saját minisztereiket, nem kellett volna minden alkalommal élniük többségükkel mind a bizottságokban, mind a plénumon, nem kellett volna mereven elzárkózniuk paritásos vizsgálóbizottságok kiküldésétől, nem kellett volna újra meg újra gyűlöletfélórákat rendezniük. Akkor hatékonyabban működhetett volna a parlament.

Konszenzushoz nem kell parlamenten kívüli tárgyalás, jó arra a parlament is. Sőt, a parlament jó rá igazán: a bizottsági munkára támaszkodó, körültekintő parlamenti munka alkalmasabb a jó, végiggondolt konszenzus kialakítására, mint a kapkodó hatpárti tárgyalás. Hogy hova vezet az olyan hatpárti egyeztetés, amelyen sürget a határidő, és az én itt engedek, te ott engedsz elv szerinti vásári alkudozás folyik, azt jól mutatja az önkormányzati törvény fővárosra vonatkozó átgondolatlan rendelkezéseinek példája.

A kormánykoalíció azonban nem törekedett konszenzusra a parlamentben – miért törekedne arra a hatpárti tárgyaláson? Attól tartok: ahhoz, hogy a kormánypárti vezetők elfogadják a konszenzus Fidesz által javasolt stratégiáját, továbbá ahhoz, hogy pártjaikban olyan viszonyokat alakítsanak ki, hogy azok alkalmassá váljanak a Fidesz által javasolt paktumra, ugyanúgy szükség van egy, a taxisblokádhoz hasonló újabb traumára, mint ahhoz, hogy a második variáns, a kormánytöbbség felbomlása és egy új többség kialakulása bekövetkezhessek.

Ha a kormánykoalíció mégis belemegy a Fidesz javasolta tárgyalásba, akkor anélkül megy bele, hogy igazából azt akarná, amire a Fidesz-javaslat irányul. Valószínűvé teszi ezt az a mód, ahogyan a kormány először egyetértő nyilatkozatot bocsátott ki, majd a miniszterelnök ennek értékéből sokat levonó interjút adott. Megeshet tehát, hogy az ellenzék konszolidálja ugyan a kormányt, de nem ér el változást annak politikájában, javítva az ország gazdasági és politikai stabilizációjának esélyeit. Abból, amit fideszes forgatókönyvként javasoltak, az alkudozás nyomán pillanatok alatt kormánykoalíciós forgatókönyv lesz.

Feltételes igen

Milyen alapon dönthetünk ezek után, hogy az SZDSZ-törekvés vagy a Fidesz-javaslat-e az ígéretesebb? Mindkettő bizonytalan feltevésekre épül, mindkettő tele van kockázattal. Az elmondottak szerint talán nehezebben indulhatunk el az SZDSZ-es forgatókönyv alapján, viszont nagyobb az esélyünk a valóságos kibontakozásra.

Mindamellett érdemes még egy szempontot tekintetbe venni. A jelenlegi politikai válság végső okaként a gazdasági helyzetet, közvetlen okaként pedig a kormánykoalíció politikáját jelöltem meg. Mindenki tudja azonban, hogy az általános kiúttalansági érzésnek még egy fontos forrása van: az, hogy a közvélemény az ellenzéktől is hiába vár meggyőző alternatívát. Ennek egyik oka a heves rivalizálás a liberális ellenzék pártjai között. Mérlegelnünk kell: vajon nem érdemes-e vállalni a Fidesz-javaslat támogatását, ha így ez mérsékelhető. Azt gondolom: igen.

Ugyanakkor igyekezni kell mérsékelni a javaslatban rejlő kockázatot, annak veszélyét, hogy a fideszes forgatókönyv átmenjen kormánykoalíciós forgatókönyvbe. Világossá kell tenni, hogy az együttműködés fejében hatalmának milyen korlátozását kívánjuk a kormánytól. Orbán Viktor erre nem tért ki. Pedig feltétel nélkül nem volna helyes belemenni a megegyezésbe.

Ha egyszer a javaslat konszenzusos törvénykezést kíván, akkor tegye ezt következetesen. Akkor nem vonhatja ki ez alól s döntheti el többségi alapon a tulajdonviszonyok újrarendezését sem. Ez esetben viszont elvárható, hogy – mint azt a szabad demokrata frakció javasolta – a kormányzat vonja vissza a kárpótlási törvényjavaslatot. Ehhez a feltételhez akár a tárgyalások megkezdését is köthetjük.

Ha egyszer a kormány az ellenzékkel egyeztetett program végrehajtásáért felelős, akkor az ellenzék nem zárható ki teljesen a kormány személyi döntéseiből sem. Célszerű ezért helyreállítani azt a lehetőséget, hogy a parlamentben bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be az egyes miniszterek és politikai államtitkárok, valamint a nagykövetek ellen. Célszerű továbbá rögzíteni: a tisztségviselők kinevezésekor a kormány csak kivételesen és alapos indoklás mellett térhet el javaslattevő, véleményező testület (országgyűlési bizottság, megyei közgyűlés) ajánlásaitól.

Ha egyszer a javaslat egyeztetett kormányprogramot kíván kialakítani, és elvárja, hogy az ellenzéki pártok kívülről támogassák a kormányt, akkor ez azt jelenti, hogy felfüggesztik a parlamenti játékszabályokat. Ezt viszont csak korlátozott időre szabad megtenni, semmiképpen sem hároméves időszakra. A tervezett megállapodás tehát azt is kimondhatná, hogy lerövidítik a parlament mandátumát, és például 1992 tavaszára előrehozzák a következő választásokat. Elvégre Spanyolországban sem működött négy évig az első szabadon választott parlament.












































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon