Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Kis János küldöttgyűlési beszámolója kétségkívül fordulatot jelez eddigi politikai stratégiánkhoz képest. Nem csupán az elmúlt néhány héthez, hónaphoz, hanem a választások óta eltelt egész időszak politikájához képest is, amely – hadd jegyezzem meg – nem a vezetés egy részének, hanem az SZDSZ egész vezetésének politikája volt (amelyért Kis Jánostól Pető Ivánon át Tölgyessy Péterig engem is beleértve valamennyien felelősek vagyunk).

Mi indokolja ezt a fordulatot?

Eddigi politikánk logikája

Az SZDSZ eddigi politikai stratégiáját Kis János az áprilisi küldöttgyűlésen úgy fogalmazta meg, hogy a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé váltunk. Az új kormányt a szabadon választott parlament többsége által választott kormánynak tekintjük, és mint ilyet fogadjuk el. Mint legnagyobb ellenzéki párt, készek vagyunk egyezségre lépni vele azokban az alapkérdésekben, amelyekben az egyetértésünkkel módosított alkotmány kétharmados többséget ír elő. Ugyanakkor kíméletlenül bíráljuk a kormányt mindig, ha megítélésünk szerint tettei ellentétesek elveinkkel és az ország érdekeivel. Nem lépünk fel viszont vele szemben sem a parlamentben, sem a parlamenten kívül akkor, ha a gazdasági racionalitás és a kellő szociális körültekintés mellett hajtja végre a szerintünk is elkerülhetetlen megszorító intézkedéseket.

E politika kiindulópontja az a meggyőződés volt – melyet a kormánypártok vezetői mellett számos „semleges” politikai elemző is megfogalmazott, de sokan közülünk is elfogadtak tavasszal –, hogy a választási eredmények tanúsága szerint a magyar társadalomban a nemzeti-konzervatív tábor van többségben. Az a megfontolás is vezetett minket, hogy az MDF-ben szerepet játszanak ugyan a szélsőséges populista erők, de van az MDF-nek egy olyan nemzeti-liberális-kereszténydemokrata része – esetleg magva –, amely kész és képes az MDF-et nyugat-európai jobbközép párttá formálva a nyugati kereszténydemokratákéval rokon kormánypolitikát folytatni. Ezt várta az MDF-től és az új kormánytól a politizáló közvélemény, a sajtó és a külföld nagy része is. Erre a feltevésre épült és erre ígért garanciákat az MDF–SZDSZ-megállapodás, és ezért fogadta a külföld a hazai közvéleménynél is kedvezőbben a megegyezést.

A megállapodást én is helyeseltem, s most is az a véleményem, hogy a megállapodás egyes pontjai megállják a helyüket. A stratégia azonban, amelynek a megállapodás látványos része volt, nem igazolódott. Szeptember 30. és október 28. között bebizonyosodott: a tavaszi választási eredmény nem azt fejezi ki, hogy a társadalom többsége a kormánykoalíció eszmeiségét tette magáévá. A győztes pártok megrázkódtatásoktól mentes átmenetet ígértek, és a társadalom elfordult tőlük, mert az ígéret hamisnak bizonyult. Kiderült továbbá, hogy bármennyi „nemzeti liberális” tagja, sőt országgyűlési képviselője van is az MDF-nek, politikáját a populisták és a nemzeti-konzervatívok határozzák meg, s ez utóbbi vonalat viszi maga a miniszterelnök is. A nemzeti-konzervatív és a primitív populista irány a kisgazdapártban is háttérbe szorítja a „földmunkás” és a polgári hagyományokat.

Másfajta kormánynak…

A kormány legnagyobb erőfeszítéseit annak érdekében teszi, hogy visszaállítsa a Horthy-korszak szimbólumrendszerét. Ugyanakkor teljesen alkalmatlan a gazdasági válságkezelésre. Megbénítja az MDF–kisgazda-ellentét. Ez akadályozza a tulajdonviszonyok átrendezését. Megbénítja a kormányt az is, hogy ellentétben áll az MDF-program (és az ezt képviselő pártelit) a kormányzati politikával. Míg a kormány politikai, ideológiai törekvései legalábbis hidegen hagyják a lakosság számottevő részét, a gazdaságpolitikai tehetetlenség súlyos veszélybe sodorja az egész társadalmat.

Mindezt hónapok óta tudjuk, s elmondtuk már a kormány első száz napjáról adott értékelésünkben is. Ami az elmúlt hetekben vált egyértelművé: a kormány az új Horthy-kor kormánya külpolitikájában is. Míg tevékenységének első hónapjaiban csak céltalan retorikával rombolta a szomszéd országokhoz – köztük a Szovjetunióhoz – fűződő viszonyt, a fegyvereladási akcióval a frankhamisításra emlékeztető nemzetközi kalandorság útjára lépett.

Egy nyugat-európai ellenzéki párt, ha elveszítette a választásokat, joggal helyezkedik arra az álláspontra: most négy évig nincs más teendő, mint a kormánypolitika bírálata. A CDU–CSU–FDP-kormány persze mást csinál, mint amit egy SPD-vezetésű kormány csinálna, egy torykormány mást csinál, mint amit egy munkáspárti kormány csinálna és fordítva, de rendkívül súlyos bajt nem okoz. A mi helyzetünk más: olyan párt nyerte meg a választást, amely a katasztrófa felé viszi az országot.

Egy nyugat-európai ellenzéki pártnak, ha elvesztette a választásokat, abból kell kiindulnia: a kormány, illetve a mögötte álló párt(ok) a választók többségének végiggondolt bizalmából került(ek) kormányra. Nálunk szó sincs ilyesmiről. Azok, akik a választáson a kormánykoalíció pártjaira adták szavazatukat, nem hatalmazták fel ezzel a kormányt gazdasági megszorító intézkedések megtételére, már csak azért sem, mert a kormánypártok kifejezetten ennek ellenkezőjét állították a választási kampányban, s állítják részben még ma is.

Tanulságos felidézni a januári benzináremelés példáját. Az Országgyűlés a kormánytöbbség szavazataival elfogadta a költségvetést, benne a benzin fogyasztási adójának emelését. A kormány sem a lakáskamatok, sem a benzinár kérdésében nem igyekezett megállapodni az érdekképviseletekkel, félretette az október végi megállapodást. Az ellenzéki pártok módosító javaslatainak – melyek a honvédelem, a titkosszolgálatok, az államigazgatás és a kormányzati gazdasági beavatkozások kiadási előirányzatait mérsékelték volna, forrásokat szabadítanának fel az életszínvonal-csökkentő hatások némi mérséklésére – nagyobb részét a kormány és az őt támogató parlamenti többség jórészt elutasította, a kormány nem törekedett konszenzusra az ellenzékkel. A benzinár emelését megelőzően viszont az új belügyminiszter rendeletére a rendőrség megszállta a közlekedési csomópontokat, elhárítandó egy esetleges újabb blokádot. A kormány tehát – a Horthy-rendszerhez és a Kádár-rendszerhez hasonlóan – fél a néptől, és rendőrségi kérdésként kezeli a szociális feszültséget. Nem érzi magát abban a helyzetben, hogy demokratikusan választott kormányként viselkedjék, így maradnak a rendőrök. S ennek megfelelően gondolkodik róla a társadalom nagy része is.

…másfajta ellenzéke

Ilyen helyzetben nem azzal stabilizáljuk az ország helyzetét, ha segítünk hivatalban maradni a kormányt, hiszen most a kormány a fő destabilizáló tényező. A kormány távozását kell elősegítenünk. Ez a felelős ellenzéki magatartás.

Mint ellenzéki pártnak talán az lehetne az érdekünk, hogy maradjon csak hivatalban a jelenlegi kormány, hajtsa végre ő a kellemetlen feladatokat, járassa le magát az eddiginél is jobban, s majd akkor jövünk mi. Lehet, hogy ez lenne a rövidlátó pártérdek, de semmiképpen nem ez az ország érdeke.

Mindez nem azt jelenti, hogy nekünk kell a kormány mielőbbi megbuktatására törekednünk. A kormány maga is megbuktatja önmagát. Ám ha újra meginog, akkor érzékelje a közvélemény, hogy lehetne mást is csinálni. Hiszen a kormány október óta abból él, hogy azt mondja: igaz, hogy ő semmi jót nem tud mondani, de más sem tudna. A mi feladatunk ennek cáfolata.

Téves a kormánykoalíciónak az a hiedelme, hogy ott folytathatja, ahol a történelmi magyar uralkodó osztály 45 éve abbahagyni kényszerült. A mai Magyarország nem az a Magyarország, amellyel Horthynak, Bethlennek, Gömbösnek volt dolga. Az elmúlt évtizedekben, ha felemásan is, polgárosodott és modernizálódott a magyar társadalom; nagy része számára elfogadhatatlan tehát a Kádár-korszak uralmi szerkezetének összeépülése a Horthy-korszak eszmeiségével, tekintélyelvű szellemiségével. S ami nem kevésbé fontos: a Horthy-korszakban a parlamentarizmus alig volt több üres formaságnál, a mindenkori kormánypártot nem lett volna képes az ellenzék felváltani. Ma más a helyzet.

• Beszélő