Skip to main content

Amnesty national

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Közhely, hogy a közkegyelem részint politikai, részint jogi gesztus. Most viszont igen érdekfeszítő volt, ahogy kettévált ez a két, szerves egységbe kívánkozó vonatkozás. A jog önálló életre kelt, sőt csaknem piszkos testvére fölé is kerekedett, hála a büntetőjogászokká magasztosult MDF-es képviselők buzgalmának.

Az ügyész MDF-esek leszögezték: „minden büntetőjogász előtt egyértelmű, hogy a megvalósult magatartásformák kimerítették a büntető törvénykönyvben… foglalt különféle bűncselekmények tényállásait.” (Salamon László dr.) Felbujtást és a pszichikai bűnsegélynyújtást (Salamon dr.), terrorcselekményt és lázadást (Szokolay Zoltán kár, hogy nem dr.) kiáltva, túllicitálták a köztársasági elnök előterjesztését (mely szerint „csak” a kényszerítés, a személyi szabadság megsértése, a közérdekű üzem megzavarása, a törvény elleni izgatás, valamint – gondoljunk Barna Sándor budapesti főkapitányra – az elöljárói intézkedés elmulasztása történt ama válságos napokban). A vádlottak csuklójáról legszívesebben le sem vették volna a bilincset, már ha lehetett volna tudni, pontosan kikről is van szó. Illetve, két tettest megneveztek ügyészeink: az SZDSZ ügyvivői testületét, amely a közrend fenntartását szorgalmazva bocsátott ki a demonstrációt támogató nyilatkozatot, továbbá Göncz Árpádot, aki – így vádolt Zacsek Gyula orvosdr. – nem sietett mindjárt a bűncselekmény fejreolvasásával megoldani a krízishelyzetet.

Mint védőügyvédek, MDF-eseink tökéletesen megértették, hogy bimbózó demokráciánkban előfordulhatnak kisiklások, meg hogy a kormány félrevezető magatartást tanúsított a suba alatti benzináremeléssel, aminek következtében azt hitte a szegény nép, hogy törvénytisztelő módon cselekszik. Mint bírák, ítélőszéknek képzelték a Házat, mert esetleg különbizottsággal vizsgáltatja ki az ügyet (Szabó Iván), amely, ugye, ne tegyünk különbséget a Kalasnyikovok miatti lesittelhetőség és az úttorlaszolás miatti meneszthetőség között. A végén aztán az ítélőszék keresztényien (Salamon dr., Szokolay) kegyet gyakorol, nem mulasztva el a mutatóujjrázó intést, miszerint ilyesmi aztán többé ne forduljon elő. De mi van, ha mégis? Ennek az önkéntelenül előtoluló kérdésnek fényében határozottan szűklátókörűnek tetszik a büntetőjogászi szemlélet. Október 25-én, az első, pénteki napon a minisztertanács úgy határozott: adjon a honvédség műszaki segítséget a blokád szétoszlatásához. Göncz Árpád, értesülve e döntésről, megtiltotta a hadsereg felhasználását, és vissza is rendelték a már útnak indult katonai járműveket. Szerencsére ugyanis az alkotmány idejekorán rendelkezett arról, hogy a katonaságot csak vészhelyzetben szabad felhasználni, a vészhelyzet kimondásában pedig a parlament, vagy ha ez nem összehívható, akkor az Alkotmánybíróság elnöke, a miniszterelnök és a köztársasági elnök illetékes. Ha mármost a köztársasági elnök az alkotmány helyett a büntető törvénykönyvben mélyedt volna el, vér folyhatott volna, és még az is odalett volna a demokráciából, ami már megvan, és amiért most oly bátran állott ki a büntetőkegyet gyakorló MDF-frakció. A büntetőjogászok persze most nem feledik a tényállást, az amnesztia – hallottuk a szóviccet Szabó Ivántól – nem azonos az amnéziával. De micsoda amnézia ez: tényállásokat hajkurászva feledni, hogy a benzináron keresztül jórészt a kormány, sőt – és ez a fő bökkenő! – sajnos a parlamenti rendszer ellen is lázadt a magánfuvaros és a neki meleg termoszt kihordó lakosság.

Az MDF-frakció persze most sem egységes. Ott van Palotás János, aki az ellenzéknél tetszést aratva bizonygatja, hogy az amnesztia a válságot lezáró társadalmi konszenzusból (vagyis nem a törvényhozó ítélőszék kegyéből) eredeztethető; igaz – legalábbis ezt halljuk ki egy mellékmondatából – hasonló szellemben, a parlamenten kívüli vállalkozói erőkkel kötendő konszenzust propagálva vezeti le azt a mellékes vívmányt is, hogy – szerinte – meg kell rendezni a világkiállítást. Kónya Imre frakcióvezető keményen vádolja ugyan büntetőjogilag az SZDSZ-t, de nincsenek ínyére a terjedelmes vádbeszédek. Hiszen ő a kapocs a frakció és a miniszterelnök között. Utóbbit pedig már végképp a politikum foglalkoztatja, elannyira, hogy a költségvetési vitán alkudni is hajlandónak mutatkozott, csak hogy a büdzsé feletti szavazáskor – amely ugyebár politikai, sőt bizalmi szavazás volt – minél nagyobb kormánypárti arányt szerezzen. „Ez az Országgyűlés – mondotta december 30-án – nemcsak most, a költségvetésnél kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen lesz átfogóan gondolkodni. Előttünk áll még egy amnesztiatörvény-javaslat is.” Az SZDSZ-frakcióból származó források szerint a színfalak mögötti ajánlat úgy szólt: ha a legnépesebb ellenzék soraiból kevesebben szavaznak, az amnesztia is liberálisabb lesz.

A liberalizmus fokát végül is jócskán befolyásolta a parlament szakszerű munkálkodását átható körültekintés, amely fölülmúlta a köztársasági elnök elegánsan elnagyolt előterjesztését. A Ház gondolt például azokra is, akik a barikád másik oldalán követtek el törvénytelenséget. Salamon dr. igyekezett továbbá a visszaesőket kivonni a törvény hatálya alól, továbbá beszámítani a blokádstikliket azok büntetésébe, akik öt éven belül szándékos bűncselekményt követnek el. Az első megszorítást leszavazta a Ház, a második esetében viszont már csak Palotás, Roszik Gábor és még három MDF-es képviselő mondott nemet a kormánypártiak közül. Felemás eredmény született tehát abban a tekintetben, hogy a nyomozóhatóságok szaglásszanak-e azután, ki mit csinált a blokád napjaiban. Igaz, az efféle felderítés valószínűleg elég képtelen vállalkozás (nem számítva az esetleges feljelentéseket). Végül is a mindössze 285 szavazó képviselő közül 21-en nem szavazták meg az amnesztiát, és 39-en tartózkodtak. Az ellenzők táborába tartozik többek között Csurka István, Zétényi Zsolt (MDF), Borz Miklós, Mizsei Béla (FKgP), akik másfelől egyetértettek a visszamenőleges firtatás Salamon-féle javallatával. A nagy büntetőjogász szónokok közül a körültekintő védőügyvéd Salamon, a kritizáló Szokolay és persze Kónya frakcióvezető végül is egyetértett a keresztényi közkegyelemmel, Szabó Iván és Zacsek Gyula viszont nem szavazott.

Amnesty national. A kegygyakorló Ház helyreállította a törvényességet.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon