Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Ha viszont leszavazzák az igazságügy és a földművelésügy szakértői által kidolgozott és Kónya Imre MDF-frakcióvezető súlyos nevével jegyzett alkotmányosítást – márpedig bölcs tippünkből ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki –, akkor bizony kormányválságnak nézhetünk elébe. Kárpótlás nélkül egyszerűen működésképtelenné válhat a koalíciós kormány, összeomlanak a nagy ívű tervek, mert nem lehet előrehaladni az önkormányzati és egyházi, szövetkezeti és földtulajdon-rendezés nyomvonalain, nem beszélve más sürgető ügyekről. Számított is a veszélyre a kormány és vezető ereje: hirtelen erre a hétre, a szombati kisgazda-nagyválasztmány előttre ütemezte be a szavazást. A hét végén tudniillik komoly eséllyel indul az a Torgyán József, akit a Tucsek-tanácsbeli jegyzősége rossz hírbe kevert ugyan, ám a kakukktojás-ügy valóságos hőssé emelt a csillogó kisgazdaszemekben. Ha megválasztják kisgazdaelnöknek, az egész párt arca a „radikális” reprivatizáció irányába fordulhat, mondván – amiként Torgyán állítja is –, hogy ez az egyetlen alkotmányos megoldás. Ellenben ha hét végére nyélbe ütik a Kónya-féle verziót, legföljebb tovább élesedik a harc a kisgazdák között – és aztán majdcsak lesz valahogy.

Sürgősen meg kell hágni tehát az alkotmányosság magaslatait. Evégből a frakcióvezetőket magában tömörítő Házbizottság rendkívüli tárgyalásmódot írt elő (hétfő: részletes vita, kedd: összevont alkotmány-, gazdasági és költségvetési bizottsági véleményezés, szerda: szavazás); abban is megállapodott a Házbizottság (a nem kevésbé tekintélyes alkotmánybizottsággal együtt), hogy a képviselők csak az alkotmánybírósági döntéssel kapcsolatos passzusokhoz adhatnak be módosító indítványokat. E rendszabály nyilvánvalóan azt is szolgálta, hogy átmentsék a korábbi koalíciós megállapodásokból, amit csak lehet. Kizárták annak megvitatását, hogy vajon nem szervi okokból mond-e ellent egymásnak a két meghirdetett cél: a tulajdon- és az igazságrendezés, és nem csupán a felszín-e az, melyen a törvény diszkriminatív vonásai kiütköznek. Fel sem vetődhetett vitapontként Vörös Imre alkotmánybíró különvéleményileg hangoztatott javaslata: hogy az új szövetkezeti törvénnyel (az oszthatatlan téeszföld oszthatóvá tételével) is serkenteni lehetne a farmergazdaságok megszületését. Igaz, a hármas bizottságban a szabad demokraták több ponton a Vörös-féle különvéleményre támaszkodtak; vitatták például a kárpótlási jegy életjáradékra válthatóságát. Ám az MDF könnyedén megvédhette az egykoron anyagilag károsult öregek érdekeit az állami kegyben nem részesülő idősökkel szemben: azzal hozakodott elő, hogy nem különvéleményt, hanem alkotmánybírósági testületi állásfoglalást kell szem előtt tartani. A hármas bizottságban elnöklő Szabó Iván (MDF) még azt is szorgalmazta, hogy tekintsenek el a nem ideillőnek ítélt képviselői javaslatoktól, és ne szavazzanak róluk; kénytelen volt Szigethy István (SZDSZ) rámutatni, hogy ez az eljárás – bármiként döntött, is a Házbizottság – házszabályellenes. Ettől fogva a belsőleg legyengült, ám kifelé annál riadtabb egységet mutató koalíció beérte a leszavazás hagyományos eszközével.

A Kónya-féle javaslat kimondja, hogy nemcsak az 1949. június 8., hanem az azelőtt, de 1939. május 1-je után kárt szenvedetteket is kárpótlás illeti meg. Utóbbiakról november 30-ig külön törvényt hoznak, vagyis ősszel újabb kárpótlási dagonyázás vár a legfőbb népképviseletre, továbbra is hátrébb szorulnak a fontosnál fontosabb ügyek. A földreform tehát nem is tekinthető alkotmányosnak? – vetették föl egy kis szerény módosítvány formájában az MSZP-sek a kényes kérdést. Dehogynem! – hangzik az alkotmányos válasz –, itt csak a novatio (az újra elismert, ám átfogalmazott kártérítési igény) vitathatatlan alkotmányosságáról van szó. Ugye, kedves képviselőtársam – fordult Szabó Iván Vastagh Pálhoz –, megkéri a jelen nem lévő MSZP-s kezdeményezőket, vonják vissza a módosítványt? Kerülni kell ugyanis a politikai látszatot – magyarázta –, hogy a kormányerők nem ismerik el a földosztást.

Lakásügyben Kónya Imréék megfogadják az alkotmánybírák javaslatát: hogy csak az eztán önkormányzati tulajdonba kerülő lakásokat lehessen kárpótlási jegyen megvenni. Mellékesen azért is oly életbe vágó a gyorsított ügymenet, mert a tanácsi lakások elsöprő többsége a parlamenti elfogadásra váró tulajdonátadási törvény erejével válik papíron államiból önkormányzativá (különösen ha eleresztjük a fülünk mellett a per tangentem most is felhánytorgatott SZDSZ-es kifogást, miszerint a bérlakásokat már a tavalyi önkormányzati törvény átadta az önkormányzatoknak). A lakás és az életjáradék kisgazdanyomásra került be annak idején a kárpótlási kalapba. Nincs is különösebb baj ezekkel a tételekkel, csak az SZDSZ okvetetlenkedik, az önkormányzatok és a társadalombiztosítás mint leendő önkormányzat integritását és anyagi érdekeit féltve. Annál több a gond a földkérdésben, ebben ugyanis az értő FKgP is kompetens.

A föld terén tudvalevőleg kétszeresen is alkotmányellenesnek találtatott a törvény: az egykor elvett üzemekkel és házakkal ellentétben, amely esetekben csak részleges és „pénzbeni” (kárpótlási jegyben fizetett) kárpótlásra van kilátás, lehetőség nyílt volna a föld teljes és természetbeni visszajuttatására. Így hát a Kónya-féle javaslat egyrészt ugyanazzal a degresszióval juttatna kárpótlást az egykori föld-, mint a volt üzem- és háztulajdonosoknak (a földnél alkalmazott, egymillió forintnak megfelelő degressziómentes határt 200 ezer forintra szállítva le). Másrészt, lemondva arról, hogy a föld utáni kárpótlási jegyekért közvetlenül lehessen földet kapni, beiktatja a frakcióvezető az árverés intézményét. A termelőszövetkezetek kijelölik a törvényileg kárpótlásra szánt földalapot (a javaslat szerint a kárpótlásra nem jogosult tagok és alkalmazottak részére az adott gazdaság földterületének legfeljebb felét lehet fenntartani), majd pedig aranykoronánként 3000 forint kikiáltási árból kiindulva, legfeljebb 500 Ft/AK-ig engedve, licitre kell bocsátani a földet. Az adott téeszföld volt tulajdonosai is szerepelhetnek a licitálók között, de más károsultak is (feltéve, hogy az adott tsz tagjai vagy helyben laknak). A frakcióvezető kétségkívül igyekezett a kisgazdák kedvében járni, a javallat még mindig nagyvonalú a volt földtulajdonosokkal szemben. Az elvett üzemeket és házakat már a kármeghatározás fázisában 15-20-szorosan alulértékelik, így az egységesített degresszió csak formális értékazonosságot jelent a föld és a más javak utáni kárpótlás között. Igaz, a számítások alapjának tekintett 1000 forintnál jóval nagyobb kikiáltási ár drágíthatja a kárpótlási jegyekért való földhöz jutást, de ez csak az igen kedvező vidékeken (várhatóan a főváros vonzáskörzetében) következik be, a félreeső helyek termelőszövetkezetei kénytelenek lesznek beérni 500 forintnyi kárpótlási jegyekkel aranykoronánként. Ezért a Török–Gaál–Kis-féle, a hármas bizottságban leszavazott SZDSZ-es módosítvány (az Agrárszövetség képviselőnőjével, Vargáné Piros Ildikóval karöltve) támadja, hogy a kárpótlási érték feléért is ki kell adni a földet, és hogy ráadásul a kárpótlási földkínálatot a téesz-földek felének bekerítésével akarják garantálni. Bírálják azt is, hogy a társasággá átalakult téeszek kárpótlásra nem jogosult tagjai részére a másutt előírt kevéske föld sem lesz körülkerítve az MDF indítványa szerint.

A kisgazdák viszont e sokféle kedvezést sem méltányolják. Ellenzik az árverés intézményét, mivel – ahogy mondják – sehogy sem illik a licit a nép lelkületéhez, és egyébként se licitáljon senki arra, amit „elraboltak” tőle. A nép alkudozástól irtózó lelkét két ellenindítvánnyal (a Pásztor Gyula- és a „kompromisszumos”-nak számító, ám csupán egyénileg kezdeményezett Ómolnár Miklós-félével) igyekeznek megnyugtatni. Pásztor frakcióvezető az üzemek és házak degressziómentes kárpótlását emelné meg, nem pedig a földet csökkentené; egy másik pontban kilátásba helyezné a kárpótlási jegyek készpénzre váltását egy ötéves türelmi időszak letelte után.

Az optimista megfigyelők véleményez az, hogy a kisgazdák csupán a fényes nagyválasztmány kedvéért igyekeznek létüket és a nagy koalíciós partnertől való függetlenségüket bizonygatni: ellenkeznek, aztán a legtöbbjük csak „átszavaz” a Kónya-féle verzióra. Valószínűleg igazuk van az optimistáknak; ám lapzártakor még foglalkoztat bennünket egy esetleges téves kalkuláció, amely minden számítást keresztülhúzhat, a szakadék szélére sodorva a kormánykoalíciót. A kettős kisgazdajáték ugyanis oda vezethet, hogy amikor „a licit” kerül terítékre, az FKgP-frakció Kónya ellen szavazva domborít a nagyválasztmány felé, amikor pedig „a törvény egészéről” kell állást foglalni, akkor ébred fel a kisgazdaszívekben a lojalitás koalíció iránt. Sokuk bízik abban, hogy a szabad demokraták „licit”-ügyben megsegítik az MDF-et és ekképpen az ő kettős játékukat is. Az SZDSZ ugyanis elvileg egyetért az árverés intézményével, sőt – politizálnak a kisgazdák – a felmelegített MDF–SZDSZ-paktum munkál a háttérben. Ám látniuk kellene (persze talán látják is), hogy az SZDSZ részint elvileg, részint a leszavazottság miatt a koalíciós kárpótlás és a koalíciós „licit” ellen fog szavazni, és ha a kisgazdák semmit nem tesznek a Kónya-féle „licitért”, akkor összeomlik az egész alkotmányosítás.

Egyébként, ahogy megfigyeltük, mindenki, az ellenzék is hőn vágyik már a jó kis kárpótlási törvényre. Politikailag az ellenzéki pártok nem értenek egyet, kívánatos hát számukra, hogy a kormánypártok egyék meg a főztjüket. De akkor minek tetézi az ellenzék (és főleg az SZDSZ-frakció) szakszerű módosítványaival az alkotmányjogi aktatologatást? Nyilván egy kicsit azért segíteni akar. Csak hát a Kónya-frakció nem hagyja, hogy segítsenek neki.

• Beszélő