David Warszawski

Nyomtatóbarát változat

A varsói sajtó már akkor „történelminek” nevezte a visegrádi csúcstalálkozót, mielőtt megkezdődött volna. A lelkesedés érthető: a Magyarországon aláírt nyilatkozat talán véget vet annak az elszigeteltségnek, amelyben Lengyelország több mint tíz éven át élt, s amely egyáltalán nem szűnt meg a kommunizmus közép-európai bukásával.

A lengyel elszigeteltséget elsősorban a kommunista rendszerek félelme okozta: elzárkóztak Lengyelországtól, nehogy elterjedjen a Szolidaritás vírusa a „baráti országokban” is. Végül mégis épp a Szolidaritás győzelme nyitott utat a változásoknak egész Közép-Európában, és ezzel mintha az elszigeteltség is oldódott volna.

Hűvös viszonyok

Ez azonban csak a látszat. Kezdettől fogva világos volt, hogy az egyesülő Németország és a csőd szélén álló Szovjetunió egy szorosabb együttműködésben nem lehet partnere Lengyelországnak. Ugyanakkor a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság új kormánya sem fogadta készséggel a regionális közeledési kísérleteket, a lengyel állampolgárok előtt Havel elnök többszöri ígérete ellenére sem nyíltak meg a határok, amelyeket 1980-ban lezártak a begyulladt apparatcsikok Éppen ellenkezőleg, a cseh és a szlovák sajtó kampányt indított a „lengyel üzletelők” ellen, őket okolva az ország minden piaci nehézségéért.

Ráadásul Varsó – a lengyel–német határ ratifikálásának nehéz tárgyalásai közepette – félreértelmezte Havel elnöknek a háború alatt kitelepített szudétanémetek ügyében tett egyezkedő gesztusát. A Visztula partján az a benyomás alakult ki, hogy Prága politikai tőkét akar kovácsolni a Varsó és Bonn közötti súrlódásokból. Walesa és Havel nem éppen rózsás viszonya is beárnyékolta a kétoldalú viszonyt: Havel elnök egy nyilatkozatában megfosztotta a Szolidaritás elnökét attól, hogy a világ közvéleménye elsősorban őt tekintse a kommunizmus felett aratott győzelem megszemélyesítőjének. Így aztán amikor Havel elnök tavaly, az év elején Lengyelországba látogatott, Walesának „nem volt ideje” arra, hogy találkozzék vele.

Varsó és Budapest viszonyát ugyancsak inkább hűvös távolságtartás jellemezte: a magyar fél Mazowiecki magyarországi látogatása ellenére sem támogatta a lengyel kezdeményezéseket. Az áprilisi pozsonyi csúcs, amelyet egyik fél sem készített elő kellőképpen, Lengyelország számára fiaskóval végződött. Csehszlovákia és Magyarország elmélyítette a kétoldalú együttműködést a pentagonále keretein belül is, miközben Havel elnök Lengyelországnak azt ajánlotta, hogy közeledjék Skandináviához, ahol ezt az ötletet igazi balti lelkesedéssel fogadták. Lengyelország elszigetelődéséhez kétségkívül hozzájárult az a tény is, hogy továbbra is Jaruzelski volt az államfő, és a politikai átalakulás igen vontatottan haladt előre.

Egészen másképp festett a helyzet a gazdasági változásokat illetően. E téren különösen szembeszökő különbség volt Lengyelország és déli szomszédai között: a lengyel válság mértéke sokszorosan meghaladta Prága vagy Budapest nehézségeit, és a lengyel gazdaság méretei is sokkal jobban megnehezítették a mentő műveleteket. A külföldi befektetőket ráadásul elijesztette a lengyel infrastruktúra fatális állapota, a harcias szakszervezetek, valamint a meglévő politikai instabilitás – a tőke tehát délebbre vándorolt.

Kívánatos partnerek

Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy Lengyelország elszigetelődött. A gazdaságilag összeomlott, de – területe nagyságát tekintve – politikailag domináló Lengyelország nem volt kívánatos partner Csehszlovákia vagy Magyarország számára, a két ország inkább Varsót elkerülve, a legrövidebb úton indult Európa felé. Ez a stratégia azonban hosszabb távon tarthatatlannak bizonyult.

Először is, a lengyeleknek sikerült a passzívumukat aktívummá változtatni A drasztikus gazdasági reform a társadalom részéről nem ütközött ellenállásba, mert a meglévő állapot sokkal elfogadhatatlanabb volt. Lengyelországban a szerkezeti átalakítás jelenleg sokkal előrébb tart, mint a szomszédainál, és a szélsőségesen magas társadalmi ár ellenére a határozottan pozitív a reform mérlege. Lassanként mind a szomszédok, mind a nyugati államok kezdik érdekes gazdasági partnernek tekinteni Lengyelországot. De hogy a szavak tettekké váljanak, ahhoz mégiscsak szükség van a regionális együttműködésre. Így került sor a visegrádi csúcstalálkozóra.

Ez a találkozó Lengyelország számára megkérdőjelezhetetlen sikert hozott: elindulhat a Csehszlovákia és Lengyelország közötti kishatárforgalom, közös álláspont alakult ki a szovjet csapatkivonással kapcsolatban, támogatják Varsó pentagonáléhoz való csatlakozását. De hogy mégse ragadjon el bennünket a túlzott lelkesedés, nem árt hangsúlyozni, hogy Lengyelország csupán azt érte el, amit partnerei már egy bizonyos ideje élvezhettek, és ne feledjük, hogy bizonyos ökológiai, távközlési, közlekedési programokat csakis közösen lehet végrehajtani; arról nem is beszélve, hogy az Európai Gazdasági Közösség határozottan kifejtette, hogy szívesebben tárgyal együtt a három állammal, mint minden állammal külön-külön (már csak azért is, mert ez lehetővé teszi ezen államok európai struktúrába illesztésének elodázását).

Kockázatos kapcsolatok

El kell ismernünk: Csehszlovákia jelentős támogatást nyújtott Lengyelországnak akkor, amikor elzárta a Németországból kivonuló szovjet csapattestek tranzitútját mindaddig, amíg Moszkva alá nem írja Lengyelországgal a szovjet csapatok kivonásáról szóló egyezményt, s ekkor ráadásul háttérbe szorította saját, Németországhoz vagy Szovjetunióhoz fűződő érdekeit is. Az is igaz, hogy Lengyelország pentagonáletagsága nem olyan kézenfekvő, ráadásul ezek után Bulgária és Románia is teljes joggal nyújthatná be felvételi kérelmét, ami viszont már nagy gondokat okoz a pentagonále tagállamainak. Nem állítható tehát, hogy Lengyelország csupán azt kapta meg, ami logikusan megillette.

És végül még egy kérdés: a politikai kockázatvállalás ügye. Varsó és Budapest nem akar politikailag olyan mértékben szembeszegülni Moszkvával, mint Prága. Ez különösen a litvánkérdés kapcsán vált nyilvánvalóvá, amikor Havel messzire ható javaslatai rendre válasz nélkül maradtak. Vilniusban ezt érthető keserűséggel fogadták. Pedig igencsak megalapozott és hasznos lenne a három állam közös kezdeményezése: Litvániával szolidaritást vállalhatnának anélkül is, hogy diplomáciailag elismernék. Ezt a lehetőséget elmulasztottuk, holott a balti államok – akárcsak a Balkán déli államai – a jövőben megalakuló közösség logikus részét képezik majd.

Varsó igen óvatosan nyilatkozik a NATO-val kapcsolatban, amit teljes mértékben igazol geopolitikai helyzete, ám tartózkodásával meghiúsította, hogy a biztonsági kérdésekben a három állam közös álláspontot foglaljon el, pedig ezt Prága igen fontosnak tartotta volna. Persze Varsóban is homály uralja ezt a témát: a Gazeta Wyborcza szerint mindhárom ország kezdeményezni fogja felvételét a NATO-ba, ám a lengyel külügyminisztérium cáfolta ezt az információt – holott ezzel egy időben ugyanilyen szellemben nyilatkozott Berlinben egy lengyel parlamenti küldöttség is.

A három állam együttműködésének intézményesített keretet kell adni – hangzott a lengyel javaslat, ám ezt a másik két fél nem fogadta el. Nyilvánvalóan vonakodtak attól, hogy a széles körű európai egyezmények kereteit meghaladó, szorosabb együttműködésre lépjenek Varsóval. Ezek szerint még mindig elevenen hatnak azok az okok, amelyek nemrég még Lengyelország elszigeteltségét magyarázták?

• Beszélő