Skip to main content

A távlat: az Európai Egyesült Államok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az egészséges pénz a malter


Az integráció történetének új fejezetét kezdték el írni római csúcsértekezletükön az Európai Közösség vezetői. A hétvégi konferencián már a véglegeshez erősen közelítő fórmába öntötték a gazdasági és pénzügyi unió megalkotásának ütemtervét, és elhatározták, hogy létrehozzák a 12 országot felölelő közösség politikai unióját. Ezek az új dimenziók nyilvánvalóvá teszik, hogy a távlat: az Európai Egyesült Államok. Az új föderáció – amelynek legfőbb kötőanyaga valószínűleg az egységes pénz, az európai közös valuta lesz – fölkészül arra, hogy az informatikai korszak új kihívásaival szembenézve fölvegye a versenyt az Amerikai Egyesült Államokkal és Japánnal.

A távlatok tervezése mellett a római tanácskozásnak foglalkoznia kellett az öbölválsággal, a Szovjetunió és a volt szocialista országok támogatásával és más sürgős állásfoglalást igénylő, fontos ügyekkel. Nyilatkozniuk kellett – még ha nem is volt új érdemi mondandójuk – a kereskedelemliberalizálási GATT-tárgyalások kudarcáról, mert a gabonaszubvenciók kérdése éppúgy a „transzatlanti kapcsolatok” része, mint az Európa fölé feszített amerikai nukleáris ernyő kívánatos mérete, ami ugyancsak rákerült a napirendre, mert a tervezett politikai unió biztonsági, védelmi aspektusai ennek az ernyőnek új módon való szemügyre vételét kívánhatják meg. A Dél-Afrika elleni szankciókkal talán nem kellett volna foglalkozniuk. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az ellenállás egyéb szervezetei szerint még ráért volna. Mégsem volt rosszul időzítve a beruházások tilalmának fölfüggesztése: biztatja a pretoriai kormányt, hogy haladjon tovább a kezdett úton, másrészt békülékeny gesztus a szankciókkal hadilábon álló toryk felé, a kompromisszumhajlandóság egyik jele Thatcher utódjának irányában, jó hír a dél-afrikai beruházásokban legjobban érdekelt brit beruházóknak.

A konferencia első témája a Szovjetunió és a hat közép- és kelet-európai ország (Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia) megsegítése volt, s illusztrálta az ismert tapasztalatot, hogy a látomásos, nagystílű jövőkép és a kicsinyes krajcároskodás jól megfér egyazon kebelben. A Szovjetunió számára az EK nagyjai mindössze egymilliárd dollár értékű élelmiszersegélyt, illetve mintegy félmilliárd dollárnak megfelelő technikai segélyt ajánlottak meg. Főként azt ajánlották azonban, hogy a Szovjetunió igyekezzék „mozgósítani a saját erőforrásait”, és – nem függetlenül a bizonytalan energiahelyzettől – energiaügyi együttműködést ajánlottak fel. Nemcsak az olaj vonatkozásában, hanem – emlékezve Csernobilra – a nukleáris energia fölhasználásában is.

A közép- és kelet-európai országok támogatását illetően, a részletek kimunkálását, a gyakorlati teendőket a 24-ek (mellesleg ugyancsak a brüsszeli bizottság irányítása alatt működő) csoportjára bízták.

Kettős határozat

Az öbölválsággal foglalkozó határozat megfelelt a várakozásoknak. Súlyosan megbélyegezte Irakot, szorosan igazodva az amerikai érvekhez. De hoztak még egy határozatot. Közölték, hogy támogatják a Biztonsági Tanács égisze alatt megrendezendő közel-keleti konferenciára vonatkozó javaslatot. Eredetileg támogatták ezt az amerikaiak is, sőt ennek tervét legutóbb Baker dolgozta ki, együtt az egyiptomi Mubarakkal. De most, amikor az iraki propaganda azt szuggerálja, hogy a palesztinkérdés az igazi probléma és nem Kuvait, nem tartják időszerűnek. A római konferencián hangsúlyozták, hogy a két határozat nem függ össze. De akárhogy hangsúlyozták, a kettő együvé tartozik, és azt az üzenetet tartalmazza Szaddám Huszein számára, hogy még nem merítették ki az összes lehetőséget egy kompromisszum megvalósítására.

A kettős határozat üzenet Samir számára is. Az izraeli kormányfőnek azt üzeni, hogy kár volt elvetni a Baker-tervet. Ami mégis meg fog valósulni, méghozzá olyan érzelmi atmoszférában, ami – akár lesz háború Kuvaitért, akár nem –, most kedvezőtlenebb lesz annál, amit Baker először kínált. Január 15-én jár le az Iraknak adott ultimátum. Nem tudni, kitör-e a háború. De azt többé-kevésbé tudni lehet, hogy kik a győztesei e még ki sem robbant háborúnak. Nyert Irán; visszakapta, amit a nyolc évig tartó háborúban elvesztett, és most olajhiány lévén, jó áron adhatja el a fő exportcikkét. Nyert Szíria, amely megkaparinthatta Libanont, és állítólag még 1 milliárd dollárt is kapott Washingtontól. Líbiának is szerencsét hozott a konfliktus: a franciák eddig megvédtek Csád vezetőjét a líbiaiak támadásától. Most győzni hagyták Kadhafi jelöltjét. Kína is a nagy nyertesek közé tartozik: nem vétózta meg a BT Irak elleni határozatát, s ennek fejében visszavonták a még érvényben lévő szankciókat, amelyeknek kimondását a Tienanmen téri vérengzést követő felháborodás kényszerítette a különböző kormányokra. A szankciókat eltörölték, és másnap híre jött, hogy kezdődnek a perek a demokráciáért síkraszálló diákok ellen.

Megalakult az Euroted

A gazdasági és pénzügyi uniót illetően a legfontosabb döntések megszülettek már az októberi rendkívüli csúcson. Ekkor 11 ország vezetői (félretolva Thatchert) elfogadták, hogy az idén júliusban kezdett első szakaszt követően 1994-ben kezdődjék meg a három évig tartó második szakasz, 1997-ben pedig a folyamatot betetőző harmadik. Ekkor a nemzeti jegybankokat háttérbe szorítva átveszi az uralmat a közös jegybank, s elindul hódító útjára a közös európai pénz, az egyesülés demiurgosza, amelynek megjelenésével eldől minden, amiként Németország egységét illetően eldőlt minden, amikor a nyugati márka teljes dicsőségében ragyogva átkelt az Elbán. (Félő, mondják az angolok, s húzódozásuknak ez egyik oka, hogy ez a hódító útra induló európai pénz nagyon hasonlít majd ahhoz a márkához, amely egykor dicsfény közepette átkelt az Elbán.)

Amikor Mitterrand államfő és a 11 miniszterelnök a tárgyalóasztalhoz ültek, nagyjában világos volt már, hogy a pénzügyi unió első szakasza a fölkészülés jegyében zajlik le, a harmadik szakasz középponti eseménye pedig a közös pénz megjelenése lesz. De nem volt még eldöntve, hogy mi történik közben. A németek, a hollandok valójában azt szerették volna, ha nem történik semmi. A Bundesbank, a német központi bank nagyhatalmú vezetői nem tartják sürgősnek, hogy intézetük beolvadjon egy közös bankba, még akkor sem, ha a banknak – miként a verebek csiripelik – Frankfurtban lesz a székhelye. Ebbe azonban nem mentek bele a franciák. Végül megegyeztek, hogy már az átmeneti periódusban létrehozzák az Eurotedet, az európai bankot, de az még nem bocsát ki új pénzt, hanem arra ügyel, nincs-e baj a meglévő pénzekkel. Szemmel tartja az árfolyam-politikát, vigyáz, hogy ne legyen túl kiegyensúlyozatlan egyik-másik ország költségvetése, és arra is vigyáz, nehogy a bankóprés segítségével hozzák egyensúlyba a kilendült költségvetést.

Most, Thatcher lemondása után, kíváncsian várták, hogy viselkedik az új angol kormányfő, mit szól a tervekhez, főként a pénzügyi unióhoz, amelyet elődje utolsó lélegzetéig bőszen ellenzett. Az utód kellemes tárgyalófélnek bizonyult, de az előzőhöz hasonlóan (bár halkabban) ellenzi a közös valutát. Viszont a brit hírforrások emlegetni kezdik: a közös valutát London tiltakozásától függetlenül is meg fogják valósítani, nem kötelező ugyanis az egyhangú döntés.

A két „ősellenség” megbékélésének aládúcolására szolgált a francia vas és a német szén 1952-ben összehozott házassága. A szerény kezdet a Montánunió óta sok lépcsőfokon hágott följebb az integráció. 1957-ben aláírták a római szerződést, létrehozták a hat nyugat-európai ország szabadkereskedelmi övezetét: a Közös Piacot. Aztán egy utóbb sokat vitatott reform következett: megszületett a CAP, a közös agrárpolitika, ami arra késztette a gúnyolódókat, hogy a szervezetet „parasztsegélyezési klubnak” nevezzék. A csoportosulás fokozatosan bővült: 9 majd 12 tagja lett, s amidőn napirendre tűzték a teljes belső piac kiépítését (1992 végén valósul meg) fölvették az új helyzetnek jobban megfelelő Európai Közösség nevet. Az elnevezésből kimarad az a szó, hogy „gazdasági”, tükrözve, hogy a becsvágyak már túlmennek a szűkebb értelemben vett gazdasági együttműködésben. Napirendre került, hogy a szuverenitás egy részéről le kell mondani. Ebben része volt annak is, hogy az ipari termékek szabad kereskedelmét, a közös agrárpolitikát kiegészítette a valutapolitikai együttműködés első állomása, az 1979-ben létrehozott EMS. Az európai monetáris rendszer – amely limitálja a valutaingadozásokat – lehetővé tette, hogy több nyugat-európai országban leszorítsák az inflációt.

Októberben, az Európai Közösség rendkívüli csúcsértekezletén elhatározták, hogy megteremtik a pénzügyi uniót, ami, ha létrejön, már nem lépés lesz, de ugrás – mégpedig a föderáció irányába. A nemzeti kormányoknak hozzá kell szokniuk, hogy nem dönthetnek szuverénen a költségvetésről és a makroökonómiai stratégiáról. Ugyanakkor ez a perspektíva ésszerűnek láttatta, hogy a pénzügyi uniót politikai unióval teljesítsék ki.

A politikai uniót azonban nemcsak az integráció logikája tűzte napirendre. Az is, hogy véget ért a hidegháború, eltűnt az ellenség, viszont megváltoztak az erőviszonyok az Egyesült Államok és Európa között. Az utóbbi évtized amerikai expanziója „hozomra” történt, és Amerika – a világ legnagyobb adós országa – a jövőben is az európaiak és a japánok tőkeinjekcióira van utalva, miközben az amerikai katonák európai jelenléte, ha fontos is, másképp fontos, mint a hidegháború éveiben.

A politikai unió terve szükségessé teszi, hogy módosítsák a szervezet intézményeinek hatásköri viszonyait, eltolva a súlypontokat az összeurópai, a választott intézmények irányába.

A másik feladat: a politikai unió rádiuszának meghatározása. Ésszerű volna annak kimondása, hogy a biztonság, a védelem szerves, elválaszthatatlan része a politikának. Ez azonban fölveti a transzatlanti kapcsolatok jövőjének problémáját, meg azt is, hogy mi legyen a WEU-val, hat európai ország védelmi uniójával. Még aktuálisabb lesz a kérdés: miként különítsék el az Európai Közösség, a NATO és a Helsinki konferenciából kinövő EBEÉ hatáskörét? Azután mi legyen a semlegesekkel? Írországgal, amely benne van a karámban és azokkal, amelyek be akarnak kerülni a karámba? Mi legyen Ausztriával és Ciprussal, amelyek beadták jelentkezésüket? Mi legyen a most jelentkezni akaró Svédországgal?

Ezekre a kérdésekre az IGC – azaz a kormányközi konferenciák – vannak hivatva választ keresni. Rómában két IGC-t alakítottak. Az egyiket a valutaunió előkészítésére, a másikat arra, hogy konkrét tartalommal töltse meg a politikai unió ma még elég üres keretét. E testületek szakértői hetenként, miniszterei havonta üléseznek majd. A munka tehát sürgős. De nehéz.

Jelentkezzenek a gazdagok

Külön nehezíti Svédország imént említett jelentkezése. Idáig szilárd volt az EK, Thatcher a közösség kiszélesítését követelte. De a többség a közösség elmélyítését tűzte napirendre. A Svédországból érkező hírek azonban új helyzetet teremtettek. A gazdag és kulturált Svédországot ugyanis nagyon szívesen befogadnák. De előrehozott fölvétele ellen nemcsak az szól, hogy kimondták, egyelőre fektetik a csatlakozási kérelmeket, de az is, hogy a svédek semlegesek, és még a többieknél is kevésbé készek arra, hogy leadják a szuverenitás egy részét. Jelenlétük még bonyolultabbá tenné a haladást a politikai unió felé. Másrészt csábos a falat, és még csábosabbá teszi, hogy hamarosan követné Norvégia és Finnország.

Finnország számára – a Szovjetunióhoz fűződő különleges kapcsolata miatt – idáig elképzelhetetlen volt a csatlakozás az Európai Közösséghez. Hivatalosan még most is lehetetlennek mondják. De a szovjet változások nyomán megnőtt Finnország mozgástere, és valószínű, hogy a márciusi választások után napirendre kerül a szomszédok példájának követése.

Jelenleg a svédek, norvégok, finnek a hattagú Szabadkereskedelmi Társulás, az EFTA tagjai. E szervezet most tárgyal az EGK-val az Európai Gazdasági Térség megteremtéséről. Ennek megvalósulása azt jelentené, hogy az áruk, szolgáltatások, tőkék és személyek áramlása szabad lenne az EK 12 országa és az EFTA 6 országa között. A három közép-európai ország (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország), amelyet a külső partnerek szeretnek egy csoportként kezelni – mind az EK-val, mind az EFTA-val társulási szerződést készül kötni. Érdekük tehát, hogy megvalósuljon az Európai Gazdasági Társulás. Még nagyobb érdekük, hogy eljöjjön az a nap, amelyet Delors jőni lát: amikor Európa 24 országa tagja lesz a föderatív Európai Közösségnek.










































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon