Az integráció történetének új fejezetét kezdték el írni római csúcsértekezletükön az Európai Közösség vezetői. A hétvégi konferencián már a véglegeshez erősen közelítő fórmába öntötték a gazdasági és pénzügyi unió megalkotásának ütemtervét, és elhatározták, hogy létrehozzák a 12 országot felölelő közösség politikai unióját. Ezek az új dimenziók nyilvánvalóvá teszik, hogy a távlat: az Európai Egyesült Államok. Az új föderáció – amelynek legfőbb kötőanyaga valószínűleg az egységes pénz, az európai közös valuta lesz – fölkészül arra, hogy az informatikai korszak új kihívásaival szembenézve fölvegye a versenyt az Amerikai Egyesült Államokkal és Japánnal.
A távlatok tervezése mellett a római tanácskozásnak foglalkoznia kellett az öbölválsággal, a Szovjetunió és a volt szocialista országok támogatásával és más sürgős állásfoglalást igénylő, fontos ügyekkel. Nyilatkozniuk kellett – még ha nem is volt új érdemi mondandójuk – a kereskedelemliberalizálási GATT-tárgyalások kudarcáról, mert a gabonaszubvenciók kérdése éppúgy a „transzatlanti kapcsolatok” része, mint az Európa fölé feszített amerikai nukleáris ernyő kívánatos mérete, ami ugyancsak rákerült a napirendre, mert a tervezett politikai unió biztonsági, védelmi aspektusai ennek az ernyőnek új módon való szemügyre vételét kívánhatják meg. A Dél-Afrika elleni szankciókkal talán nem kellett volna foglalkozniuk. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az ellenállás egyéb szervezetei szerint még ráért volna. Mégsem volt rosszul időzítve a beruházások tilalmának fölfüggesztése: biztatja a pretoriai kormányt, hogy haladjon tovább a kezdett úton, másrészt békülékeny gesztus a szankciókkal hadilábon álló toryk felé, a kompromisszumhajlandóság egyik jele Thatcher utódjának irányában, jó hír a dél-afrikai beruházásokban legjobban érdekelt brit beruházóknak.
A konferencia első témája a Szovjetunió és a hat közép- és kelet-európai ország (Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia) megsegítése volt, s illusztrálta az ismert tapasztalatot, hogy a látomásos, nagystílű jövőkép és a kicsinyes krajcároskodás jól megfér egyazon kebelben. A Szovjetunió számára az EK nagyjai mindössze egymilliárd dollár értékű élelmiszersegélyt, illetve mintegy félmilliárd dollárnak megfelelő technikai segélyt ajánlottak meg. Főként azt ajánlották azonban, hogy a Szovjetunió igyekezzék „mozgósítani a saját erőforrásait”, és – nem függetlenül a bizonytalan energiahelyzettől – energiaügyi együttműködést ajánlottak fel. Nemcsak az olaj vonatkozásában, hanem – emlékezve Csernobilra – a nukleáris energia fölhasználásában is.
A közép- és kelet-európai országok támogatását illetően, a részletek kimunkálását, a gyakorlati teendőket a 24-ek (mellesleg ugyancsak a brüsszeli bizottság irányítása alatt működő) csoportjára bízták.
Kettős határozat
Az öbölválsággal foglalkozó határozat megfelelt a várakozásoknak. Súlyosan megbélyegezte Irakot, szorosan igazodva az amerikai érvekhez. De hoztak még egy határozatot. Közölték, hogy támogatják a Biztonsági Tanács égisze alatt megrendezendő közel-keleti konferenciára vonatkozó javaslatot. Eredetileg támogatták ezt az amerikaiak is, sőt ennek tervét legutóbb Baker dolgozta ki, együtt az egyiptomi Mubarakkal. De most, amikor az iraki propaganda azt szuggerálja, hogy a palesztinkérdés az igazi probléma és nem Kuvait, nem tartják időszerűnek. A római konferencián hangsúlyozták, hogy a két határozat nem függ össze. De akárhogy hangsúlyozták, a kettő együvé tartozik, és azt az üzenetet tartalmazza Szaddám Huszein számára, hogy még nem merítették ki az összes lehetőséget egy kompromisszum megvalósítására.
A kettős határozat üzenet Samir számára is. Az izraeli kormányfőnek azt üzeni, hogy kár volt elvetni a Baker-tervet. Ami mégis meg fog valósulni, méghozzá olyan érzelmi atmoszférában, ami – akár lesz háború Kuvaitért, akár nem –, most kedvezőtlenebb lesz annál, amit Baker először kínált. Január 15-én jár le az Iraknak adott ultimátum. Nem tudni, kitör-e a háború. De azt többé-kevésbé tudni lehet, hogy kik a győztesei e még ki sem robbant háborúnak. Nyert Irán; visszakapta, amit a nyolc évig tartó háborúban elvesztett, és most olajhiány lévén, jó áron adhatja el a fő exportcikkét. Nyert Szíria, amely megkaparinthatta Libanont, és állítólag még 1 milliárd dollárt is kapott Washingtontól. Líbiának is szerencsét hozott a konfliktus: a franciák eddig megvédtek Csád vezetőjét a líbiaiak támadásától. Most győzni hagyták Kadhafi jelöltjét. Kína is a nagy nyertesek közé tartozik: nem vétózta meg a BT Irak elleni határozatát, s ennek fejében visszavonták a még érvényben lévő szankciókat, amelyeknek kimondását a Tienanmen téri vérengzést követő felháborodás kényszerítette a különböző kormányokra. A szankciókat eltörölték, és másnap híre jött, hogy kezdődnek a perek a demokráciáért síkraszálló diákok ellen.
Megalakult az Euroted
A gazdasági és pénzügyi uniót illetően a legfontosabb döntések megszülettek már az októberi rendkívüli csúcson. Ekkor 11 ország vezetői (félretolva Thatchert) elfogadták, hogy az idén júliusban kezdett első szakaszt követően 1994-ben kezdődjék meg a három évig tartó második szakasz, 1997-ben pedig a folyamatot betetőző harmadik. Ekkor a nemzeti jegybankokat háttérbe szorítva átveszi az uralmat a közös jegybank, s elindul hódító útjára a közös európai pénz, az egyesülés demiurgosza, amelynek megjelenésével eldől minden, amiként Németország egységét illetően eldőlt minden, amikor a nyugati márka teljes dicsőségében ragyogva átkelt az Elbán. (Félő, mondják az angolok, s húzódozásuknak ez egyik oka, hogy ez a hódító útra induló európai pénz nagyon hasonlít majd ahhoz a márkához, amely egykor dicsfény közepette átkelt az Elbán.)
Amikor Mitterrand államfő és a 11 miniszterelnök a tárgyalóasztalhoz ültek, nagyjában világos volt már, hogy a pénzügyi unió első szakasza a fölkészülés jegyében zajlik le, a harmadik szakasz középponti eseménye pedig a közös pénz megjelenése lesz. De nem volt még eldöntve, hogy mi történik közben. A németek, a hollandok valójában azt szerették volna, ha nem történik semmi. A Bundesbank, a német központi bank nagyhatalmú vezetői nem tartják sürgősnek, hogy intézetük beolvadjon egy közös bankba, még akkor sem, ha a banknak – miként a verebek csiripelik – Frankfurtban lesz a székhelye. Ebbe azonban nem mentek bele a franciák. Végül megegyeztek, hogy már az átmeneti periódusban létrehozzák az Eurotedet, az európai bankot, de az még nem bocsát ki új pénzt, hanem arra ügyel, nincs-e baj a meglévő pénzekkel. Szemmel tartja az árfolyam-politikát, vigyáz, hogy ne legyen túl kiegyensúlyozatlan egyik-másik ország költségvetése, és arra is vigyáz, nehogy a bankóprés segítségével hozzák egyensúlyba a kilendült költségvetést.
Most, Thatcher lemondása után, kíváncsian várták, hogy viselkedik az új angol kormányfő, mit szól a tervekhez, főként a pénzügyi unióhoz, amelyet elődje utolsó lélegzetéig bőszen ellenzett. Az utód kellemes tárgyalófélnek bizonyult, de az előzőhöz hasonlóan (bár halkabban) ellenzi a közös valutát. Viszont a brit hírforrások emlegetni kezdik: a közös valutát London tiltakozásától függetlenül is meg fogják valósítani, nem kötelező ugyanis az egyhangú döntés.
A két „ősellenség” megbékélésének aládúcolására szolgált a francia vas és a német szén 1952-ben összehozott házassága. A szerény kezdet a Montánunió óta sok lépcsőfokon hágott följebb az integráció. 1957-ben aláírták a római szerződést, létrehozták a hat nyugat-európai ország szabadkereskedelmi övezetét: a Közös Piacot. Aztán egy utóbb sokat vitatott reform következett: megszületett a CAP, a közös agrárpolitika, ami arra késztette a gúnyolódókat, hogy a szervezetet „parasztsegélyezési klubnak” nevezzék. A csoportosulás fokozatosan bővült: 9 majd 12 tagja lett, s amidőn napirendre tűzték a teljes belső piac kiépítését (1992 végén valósul meg) fölvették az új helyzetnek jobban megfelelő Európai Közösség nevet. Az elnevezésből kimarad az a szó, hogy „gazdasági”, tükrözve, hogy a becsvágyak már túlmennek a szűkebb értelemben vett gazdasági együttműködésben. Napirendre került, hogy a szuverenitás egy részéről le kell mondani. Ebben része volt annak is, hogy az ipari termékek szabad kereskedelmét, a közös agrárpolitikát kiegészítette a valutapolitikai együttműködés első állomása, az 1979-ben létrehozott EMS. Az európai monetáris rendszer – amely limitálja a valutaingadozásokat – lehetővé tette, hogy több nyugat-európai országban leszorítsák az inflációt.
Októberben, az Európai Közösség rendkívüli csúcsértekezletén elhatározták, hogy megteremtik a pénzügyi uniót, ami, ha létrejön, már nem lépés lesz, de ugrás – mégpedig a föderáció irányába. A nemzeti kormányoknak hozzá kell szokniuk, hogy nem dönthetnek szuverénen a költségvetésről és a makroökonómiai stratégiáról. Ugyanakkor ez a perspektíva ésszerűnek láttatta, hogy a pénzügyi uniót politikai unióval teljesítsék ki.
A politikai uniót azonban nemcsak az integráció logikája tűzte napirendre. Az is, hogy véget ért a hidegháború, eltűnt az ellenség, viszont megváltoztak az erőviszonyok az Egyesült Államok és Európa között. Az utóbbi évtized amerikai expanziója „hozomra” történt, és Amerika – a világ legnagyobb adós országa – a jövőben is az európaiak és a japánok tőkeinjekcióira van utalva, miközben az amerikai katonák európai jelenléte, ha fontos is, másképp fontos, mint a hidegháború éveiben.
A politikai unió terve szükségessé teszi, hogy módosítsák a szervezet intézményeinek hatásköri viszonyait, eltolva a súlypontokat az összeurópai, a választott intézmények irányába.
A másik feladat: a politikai unió rádiuszának meghatározása. Ésszerű volna annak kimondása, hogy a biztonság, a védelem szerves, elválaszthatatlan része a politikának. Ez azonban fölveti a transzatlanti kapcsolatok jövőjének problémáját, meg azt is, hogy mi legyen a WEU-val, hat európai ország védelmi uniójával. Még aktuálisabb lesz a kérdés: miként különítsék el az Európai Közösség, a NATO és a Helsinki konferenciából kinövő EBEÉ hatáskörét? Azután mi legyen a semlegesekkel? Írországgal, amely benne van a karámban és azokkal, amelyek be akarnak kerülni a karámba? Mi legyen Ausztriával és Ciprussal, amelyek beadták jelentkezésüket? Mi legyen a most jelentkezni akaró Svédországgal?
Ezekre a kérdésekre az IGC – azaz a kormányközi konferenciák – vannak hivatva választ keresni. Rómában két IGC-t alakítottak. Az egyiket a valutaunió előkészítésére, a másikat arra, hogy konkrét tartalommal töltse meg a politikai unió ma még elég üres keretét. E testületek szakértői hetenként, miniszterei havonta üléseznek majd. A munka tehát sürgős. De nehéz.
Jelentkezzenek a gazdagok
Külön nehezíti Svédország imént említett jelentkezése. Idáig szilárd volt az EK, Thatcher a közösség kiszélesítését követelte. De a többség a közösség elmélyítését tűzte napirendre. A Svédországból érkező hírek azonban új helyzetet teremtettek. A gazdag és kulturált Svédországot ugyanis nagyon szívesen befogadnák. De előrehozott fölvétele ellen nemcsak az szól, hogy kimondták, egyelőre fektetik a csatlakozási kérelmeket, de az is, hogy a svédek semlegesek, és még a többieknél is kevésbé készek arra, hogy leadják a szuverenitás egy részét. Jelenlétük még bonyolultabbá tenné a haladást a politikai unió felé. Másrészt csábos a falat, és még csábosabbá teszi, hogy hamarosan követné Norvégia és Finnország.
Finnország számára – a Szovjetunióhoz fűződő különleges kapcsolata miatt – idáig elképzelhetetlen volt a csatlakozás az Európai Közösséghez. Hivatalosan még most is lehetetlennek mondják. De a szovjet változások nyomán megnőtt Finnország mozgástere, és valószínű, hogy a márciusi választások után napirendre kerül a szomszédok példájának követése.
Jelenleg a svédek, norvégok, finnek a hattagú Szabadkereskedelmi Társulás, az EFTA tagjai. E szervezet most tárgyal az EGK-val az Európai Gazdasági Térség megteremtéséről. Ennek megvalósulása azt jelentené, hogy az áruk, szolgáltatások, tőkék és személyek áramlása szabad lenne az EK 12 országa és az EFTA 6 országa között. A három közép-európai ország (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország), amelyet a külső partnerek szeretnek egy csoportként kezelni – mind az EK-val, mind az EFTA-val társulási szerződést készül kötni. Érdekük tehát, hogy megvalósuljon az Európai Gazdasági Társulás. Még nagyobb érdekük, hogy eljöjjön az a nap, amelyet Delors jőni lát: amikor Európa 24 országa tagja lesz a föderatív Európai Közösségnek.
- Beszélő [6]