Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Nesze nekünk! Egy fél évvel ezelőtt, amikor az MSZMP és az MDF megállapodást kötött az átmenet ügyében, aláírásgyűjtést kezdeményeztünk, és népszavazással érvényesítettük a háromoldalú tárgyalásokon kisebbségben maradt álláspontunkat. Mi akkor kiadtuk a DÖNTSÖN A NÉP jelszót, ők meg vádoltak bennünket: keverjük a bajt, zavarjuk a demokratikus átalakulást, megbontjuk a nemzeti egységet. Most Tamás Gáspár Miklós hivatkozik a nemzeti egységet megtestesítő elnökre, Tölgyessy Péter a stabil átmenetre, és Király Zoltán, az MSZP meg az MSZMP fellebbez a néphez a bizonyosnak vehető parlamenti többséggel szemben, és előveszi a DÖNTSÖN A NÉP jelszót. Saját fegyverünket szegezik szembe velünk?

Igen. Azaz… a látszólagos szimmetria nem stimmel.

Nem ugyanaz

1989 őszén adva volt egy megállapodás, amelyet az akkor még uralkodó állampárt kötött az ellenzéki erők egy részével. Ez ellen hívtuk szavazni a népet.

És most? Király Zoltán és a volt állampárt két utódpártja kéri a választópolgárok állásfoglalását. A mostani kezdeményezők is a néphez fellebbeznek, de kivel szemben? A parlament két legnagyobb pártjának megállapodásával szemben, amelyet a vitatott kérdésben további két és fél párt támogat.

Második Király-puccs

Az MSZMP „alkotmányvédő népszavazásként” állítja be a kezdeményezést. Csakhogy a választásokat közvetlenül megelőzően éppen Király Zoltán kezdeményezésére módosította ilyen értelemben az MSZP–MSZMP–HVK többségű régi Országgyűlés a háromoldalú tárgyalásokon kialakított, négy hónappal korábban ugyanezen Országgyűlés által elfogadott szöveget. Akkor Király Zoltán nem a néphez fellebbezett, hanem a Berecz János–Hámori Csaba típusú emberekből álló akkori parlamenti többséghez, a nép „igen”-jével szemben. Nyíltan kimondták: nem lehet tudni, miféle többség alakulhat ki az új parlamentben, ezért célszerű még a választások előtt teremteni kész helyzetet.

Király Zoltán számára a fő kérdés most az elnökválasztás mikéntje. Azt állítja, hogy lemondott az elnökjelöltségről. De – mint a választások második fordulóját követően egy interjúban elmondta – az országgyűlési elnökségre és az ezzel járó ideiglenes elnökségre bizony számított. S ehhez azt is hozzátette, hogy egyszer később még a végleges elnökségért is elindul talán.

Nem kétséges, hogy az a Király Zoltán, aki két éve még a magyar politikai élet központi figurája volt, egy többpártrendszerű parlamentben – akár valamelyik frakció tagjaként, akár mint független képviselő – a parlamenti politika perifériájára szorul. Ezt nem tudja Király Zoltán elviselni. Nem elvi megfontolások vezetik, hiszen aki egy éve még a szegedi szociáldemokraták elnökjelöltje volt, MDF segédlettel képviselő lett, majd kilépett a frakcióból az első nézeteltérés után – azt aligha vezetik mély elvi megfontolások. Politikai szereplésre, köztársasági elnökségre vágyik, előbb vagy utóbb, ez nem vitás.

A „baloldal képviselete”

A másik kezdeményező az MSZP. Király Zoltán húszezernél kevesebb aláírást adott át az Országgyűlés megbízott elnökének, az MSZP majd 180 ezret. Igaz, a szocialistákat vállalatvezetők, tsz-elnökök százai támogatták. Egyszerre megmozdult a régi apparátus, mintha nem is 1990-et írnánk. A demokrácia erői ezt akár figyelmeztető jelnek is tekinthetik. Lenin bizonyára annak tekintette volna.

Az MSZP a választást követően a baloldal egyedüli parlamenti képviselőjeként reklámozza magát. Mégis: a kormányprogram vitájában az MSZP semmi jelét nem adta annak, hogy a kormánykoalíciótól vagy akár a „paktumpártoktól” eltérő értékeket képviselne.

A népszavazási kezdeményezés az MSZP első számottevő politikai fellépése a választások, sőt voltaképpen az előző népszavazás óta. Amiben most harcba indul, az nem eszmei, nem társadalompolitikai, hanem merőben hatalmi kérdés. Kísérlet az új politikai berendezkedés konszolidációjának megzavarására, egy hatalmi pozíció esetleges visszaszerzésére – de legalábbis a „paktumpártoktól” való elragadására –, revans a szabad demokratákon a hatalomból való kiszorulásért. Már a kormányprogram vitájában is csak ez a kérdés foglalkoztatta az MSZP frakcióvezetőjét – a kormányprogramról nem, csak a „paktumról” volt érdemi mondanivalója –, s ez izgatja őket ma is.

A győztes riadalma

Mi volt itt a pártérdek? Az, hogy demonstrálják jelenlétüket. Azt kívánták elérni, hogy ne születhessen döntés nélkülük. Hogy a kezdeményezőket valójában nem a DÖNTSÖN A NÉP eszméje vezette, azt jól mutatja a Németh Miklós és Horn Gyula által beterjesztett egymástól „független”, de egybehangzó két javaslat. Ezek lényege: nem is kell népszavazás, ha a pártok – a hat párt – megállapodnak, hogy majd később – mondjuk két év múlva – a lakosság közvetlenül választ elnököt. Addig akár maradhat is – ideiglenes vagy végleges elnökként – Göncz Árpád. Így az MSZP ismét tárgyalási partnerré lép elő, az új paktumot nem nélküle, hanem vele kötik meg. Hogy alkalmasint ismét „a nép feje fölött”, az ezúttal, amikor ő is benne van a paktumban, már nem baj se az MSZP-nek, se Király Zoltánnak, akinek sikerült újra főszereplővé válnia.

Ezt az ajánlatot a szabad demokraták azonnal és határozottan visszautasították. 180 ezer aláírást azok se tolhatnak félre, akik összegyűjtötték őket. Legyen csak népszavazás! Ezután a színjáték után a választópolgárok meg fogják érteni, hogy miről van szó.

Az MSZP joggal ijedt meg „ardennes-i offenzívája” sikerétől. Könnyen bekövetkezhet, amitől az SZDSZ már tavasszal, a Király-féle alkotmánymódosítás elfogadásakor óvta az állampártot. A népszavazási kampány ismét felszíthatja a kommunistaellenes indulatokat, és a szavazni hívott tömegeknek eszébe juthat, hogy akik a mostani népszavazást kezdeményezték, azok még ma sem tettek eleget az előző népszavazás döntésének: nem számoltak el a pártvagyonnal.

Kár hogy így alakult. Most, amikor a kelet-közép-európai választások végére értünk, tudhatjuk: Magyarországon volt a legalacsonyabb a választási részvétel. Az újabb népszavazás alighanem tovább rontja majd a választójog, a személyes közéleti részvétel rangját. Nagy kár.

• Beszélő