Skip to main content

Kell-e a szabad demokratáknak a világkiállítás?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ebben az országban számos nagy horderejű ügyben született hibás döntés az elmúlt évtizedekben. És amikor már a döntés nem volt védhető, a kritikusoknak kellett sokszor hallaniuk a szemrehányást: miért nem szóltak időben. Most még időben vagyunk, a nemzetközi elköteleződés küszöbén állunk. Ha meg vagyunk győződve arról, hogy az országnak az lenne előnyös, ha visszalépnénk a világkiállítás megrendezésétől, akkor most kell kiabálnunk.

Így lenne akkor is, ha semmi esélyünk nem lenne arra, hogy befolyásoljuk a döntést. Akkor is világossá kellene tennünk a közvélemény előtt, hogy a kormány és a parlament koalíciós többsége nyomós érveink tudatában és ellenében hozza meg döntését. A választók, akik tavaly tavasszal és ősszel ránk szavaztak, azért szavaztak ránk, hogy legyen, aki megfogalmazza a másik véleményt is, aki tud is és mer is nemet mondani, ha legjobb belátása szerint azt kell tennie.

Emellett az sem igaz, hogy a közvélemény egyértelműen támogatja a világkiállítást. A többség valóban örülne, ha megrendeznék, hiszen örülne, ha emelkedne az ország nemzetközi híre, ha épülne-szépülne az ország, ha csökkenne a munkanélküliség és javulnának az életkörülmények. Ha azonban úgy teszik fel a kérdést, hogy akkor is támogatja-e az ügyet, ha az terhekkel, veszteséggel jár, már nyoma sincs az össznépi támogatásnak. Ha nem vállaljuk, hogy szembeszegülünk a szervezett önámítással, és felhívjuk a figyelmet a veszélyekre; ha nem hirdetjük fennhangon, hogy más út is vezet a gazdasági fellendüléshez, akkor nem teljesítjük választóink megbízatását.

Többről van azonban szó, mint az alternatíva puszta megfogalmazásáról. Mi nemcsak tavasszal szereztünk szavazatokat, hanem ősszel is. Mi lettünk a legnagyobb párt a Fővárosi Közgyűlésben. A Fidesszel együtt többségünk van a fővárosban. Márpedig a világkiállítás – budapesti ügy. A kormány korábban kijelentette: a Fővárosi Közgyűlés egyetértése nélkül nem mond igent a világkiállításra. A Fidesszel együtt tehát módunk van elutasító álláspontunk érvényesítésére. Ez nagy lehetőség, de nagy felelősség is! Nem volt módunk megakadályozni a kárpótlási törvény – e gazdaságilag rendkívül hátrányos és szociálisan súlyosan igazságtalan törvény – megszületését. Az őszi választási győzelem azonban olyan helyzetet teremtett, hogy a világkiállítás ügyében megakadályozhatunk egy szerintünk rossz döntést.

Már önmagában az is sokat jelent, ha a legnagyobb ellenzéki párt megismétli érvekkel alátámasztott elutasító álláspontját. Még többet jelent azonban, ha képviselői is ennek megfelelően szavaznak: rendkívül nehézzé teszi a kormány számára, hogy a megrendezés mellett döntsön. Mikor lépjünk fel tehát, ha nem most? És még valami. Az előprivatizációs törvényért, a költségvetésért, a kárpótlási törvényért nem vagyunk felelősek. De ha nem lépünk fel az ügyben, akkor a világkiállítás okozta terhekért felelősek leszünk!

Azok a választók, akik az ősszel ránk szavaztak, azért szavaztak ránk, hogy a megszerzett hatalmi pozíciókban szabaddemokrata-álláspontot képviseljünk. Mint ahogy a potenciális Fidesz-szavazók közül is szavaztak ránk azért, hogy a megszerzett hatalmi pozíciókban szabaddemokrata-álláspontot képviseljünk. Mint ahogy mások azért szavaztak a Fideszre, hogy képviselőik a Fidesz programját képviseljék az önkormányzatokban. És mit mondott a Fidesz az önkormányzati választások előtt? Határozottan elutasította a világkiállítást. Nyilvánvaló, hogy ők most, a közgyűlésben is ellene fognak szavazni. És vajon Demszky Gábor mit mondott a választási kampányban? Azt mondta, hogy csak akkor tudja elfogadni a világkiállítást, ha az nem terheli a költségvetést, az adófizetőket. Márpedig a múlt heti kormányülés világossá tette: senki sem hiszi, hogy a világkiállítás komoly költségvetési tehervállalás nélkül megvalósítható. Választási ígéreteiket szegnék meg a Fidesz és az SZDSZ önkormányzati képviselői, ha áldásukat adnák a világkiállításra!

Politikai hitelünk forog kockán tehát, amikor a világkiállításról foglalunk állást. De nemcsak annyiban, hogy komolyan vesszük-e azt, amit a világkiállításról mondtunk a választási kampányban. Annyiban is, hogy komolyan vesszük-e saját gazdaságpolitikai filozófiánkat.

Az elmúlt másfél év politikai küzdelmeiben kétféle gazdaságpolitikai filozófia ütközött egymással. Az egyik oldalon az a felfogás állt, amely szerint szakítani kell a korábbi évek restrikciós politikájával, adókat kell csökkenteni, bőségesen kell osztani a hiteleket, a gazdaság élénkítésére kell törekedni, forszírozni kell a növekedést. A Magyar Demokrata Fórum 1989 őszén elfogadott programjára még ez a felfogás nyomta rá a bélyegét, bár az MDF-vezetésű kormány fokozatosan eltávolodott tőle. Az SZDSZ és a Fidesz viszont következetesen a másik álláspontot vallotta magáénak: a gazdaság adott helyzetében elsősorban a makroszintű egyensúlyt kell biztosítani, meg kell fékezni az inflációt, s kerülni kell mindenféle mesterséges élénkítést.

Kik a világkiállítás fő szószólói? Az első helyen a munkáltatói érdekképviseletek: a VOSZ, a Gazdasági Kamara állnak. Felsorakozott mellettük a szakszervezetek többsége is. A kormányon belül a legerősebb támogató a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere. Ők mindig is bírálták a keresletkorlátozó gazdaságpolitikát. Viszont a korábbi pénzügyminiszter és a keresletkorlátozó gazdaságpolitikát hivatalból képviselő Nemzeti Bank azon az állásponton volt, hogy a világkiállítás finanszírozására nincs lehetőség.

Ha komolyan vesszük azt, amit gazdaságpolitikai kérdésekben a „kék könyvben” leírtunk és azóta képviselünk, akkor kötelességünk kimondani: a világkiállítás súlyosan veszélyeztetheti a gazdaság egyensúlyát és így a stabilizáció esélyeit. A világkiállítás melletti döntés elsietett gazdaságélénkítő törekvést fejez ki, ami sem az SZDSZ eddigi programjával, sem a készülő válságkezelő programmal nem összeegyeztethető.

A nyilvánvaló kutyaszorítóból a városháza néhány jó szándékú tanácsadója oly módon vél kiutat találni, hogy azt mondja: rendezzünk valamilyen minimális igényű világkiállítást, akár a kőbányai vásárváros pavilonjaira korlátozva, így kielégítjük a kormány és a közvélemény presztízsszempontjait, és mégsem terheljük meg a gazdaságot felesleges milliárdokkal.

A szándék tiszteletre méltó, de nincs az ötletnek realitása. Hallhattuk a miniszterelnököt, aki máris azt fűzte hozzá a kormány döntéséhez: a színvonalban nem adhatjuk alább a bécsieknél. Ha egyszer a programiroda elképzelését jóváhagyja a kormány, majd a Fővárosi Közgyűlés és az Országgyűlés, akkor ellenállhatatlan erővel megindul a gőzhenger. Nem azért harcolt évekig a világkiállítási lobby, hogy most beérje az 1972-es vadászati világkiállítás megismétlésével. Aki egy ilyen monstre rendezvénytől várja az ország fellendülését – és az ügy szószólói ettől várják –, az monstre rendezvényt akar, vállalva a horribilis költségeket. Ha a kormány és a parlament igent mond, nem lesz erő az országban, aki a rendezvényt keretek között tudja tartani, aki az újabb és újabb ötleteknek, igényeknek ellen tud állni. Sorra jönnek majd a jobbnál jobb ötletek, az újabb meg újabb vállalkozók, hogy még fényesebbé, még zengzetesebbé tegyék e nagy nemzeti vállalkozást. Megálljt itt nem parancsolhat más, csak a nincs. De ha a nincs parancsol megálljt, és úgy kell visszalépni, akkor nagyobb, sokszor nagyobb lesz a presztízsveszteség, mint Nagymaros miatt volt.

Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor. De legyünk tudatában annak, hogy ez sem zárható ki akkor, ha most a megrendezés mellett születik döntés.

Azt kívánnám, hogy a szabad demokrata képviselők a pártpolitikának rendeljenek alá egy olyan nemzeti ügyet, mint a világkiállítás? Azt kívánnám, hogy a párt gazdaságpolitikai megfontolásait kövessék, s ne az őket megválasztó fővárosiak vagy éppen a kerületi lakosok szempontját? Hiszen a (dél-)budapestieknek érdekük lehet a világkiállítás megrendezése, aminek folytán a kerület vagy a főváros többet harcolhat ki magának a nemzeti nagy kalapból. Elvégre – mondhatják – a képviselők választóiktól, és nem az SZDSZ-től kapták megbízatásukat.

Olcsó válasz lenne a kérdésre, hogy a Fővárosi Közgyűlés szabad demokrata képviselői vagy a fővárosi listán vagy kerületi küldöttként jutottak mandátumukhoz, tehát ők a pártot képviselik. Hivatkozhatnék arra is, hogy a kerületi önkormányzati képviselők egy részét szintén pártlistán választották meg. De nem ez a válaszom lényege.

Ha a modern politikai rendszerekben a helyi önkormányzatok képviselőitől csak azt várnák el, hogy választóik helyi érdekeit érvényesítsék döntéseikben, akkor nem sok értelme lenne, hogy az önkormányzati választásokon is túlnyomórészt az országos politikai pártok állítanak jelölteket, s e jelöltek nyerik el a szavazatok többségét. Ezektől az önkormányzati képviselőktől azt is várják választóik, hogy abban a szellemben foglaljanak állást, amit a párt országos dolgokban képvisel. A helyi képviselők az országos politikai pártok jelöltjeiként nyernek mandátumot, és ez megkönnyíti a kommunikációt az országos és a helyi politika között. Ma Németországban a „régi” tartományok helyi és tartományi képviselői akkor is megszavazzák, hogy a tartomány erőforrásaiból az „új” tartományokat támogassák, ha ez a saját választóikra, a „régi” tartományok lakosaira nézve hátrányos. Pártjuk országos politikája ezt így kívánja. Ha az SZDSZ országos vezetése alapos mérlegelés alapján elutasítja a világkiállítás megrendezését, akkor számíthat arra, hogy fővárosi és kerületi képviselői is magukévá teszik álláspontját. Ez nem „bolsevik” pártfegyelem, hanem egy országos politikai párt normális működési módja egy európai típusú, a parlamentre és a helyi önkormányzatokra egyaránt kiterjedő többpártrendszerben.

Nem arról van szó persze, hogy az önkormányzati képviselők kötelesek volnának képviselni az országos pártvezetés álláspontját. Nem kötelesek így eljárni az országgyűlési képviselők sem. A képviselők állásfoglalását a frakcióüléseken kell összehangolni, s vannak esetek, amikor ez azzal végződik, hogy ki-ki saját lelkiismerete szerint szavaz. Olykor ez elkerülhetetlen, de nem volna helyes eleve kizárni, hogy a szabad demokrata képviselőket a szavazáskor sajátosan szabaddemokrata-megfontolások vezessék.

Márpedig a liberális gazdaságfilozófia és a szociális érzékenység a szabaddemokrata-gondolat elengedhetetlen része. Ha szabaddemokrata-megfontolások vezetik képviselőinket, akkor bizonyára a világkiállítás megrendezése ellen fognak szavazni.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon