Skip to main content

A Lanoux-tó esete

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


Az 1950-es években a francia kormány elhatározta, hogy az ország déli végein hömpölygő, a Lanoux-tóból eredő Carol-folyót eltéríti, és azon egy vízi erőművet épít. Csakhogy a folyó, elhagyva az ország felségterületét, Spanyolországban folytatta kacskaringós útját. A két ország korábban kötött egy megállapodást, amely biztosította a spanyolok számára a Carol-folyó „természetes folyásának” zavartalanságát. A spanyol kormány erre hivatkozva követelte a franciáktól a terv elhagyását.

A két kormány a nemzetközi jogi viták eldöntésénél gyakorta alkalmazott „arbitrációra”, azaz külön e célra felkért nemzetközi bírói testület döntésére hagyatkozott. A testület a franciák javára döntött. A bíróság az indoklásban kifejtette, hogy két ország megállapodása valamely tárgyról, jelen esetben egy folyóról, ritka kivételektől eltekintve, nem jelenti azt, hogy egyikük a saját felségterületén csak a másik engedélyével kezdhetne bármilyen tevékenységbe. Az említett egyezményből tehát nem következik magától értetődően, hogy a spanyolok megvétózhatják a francia gátépítést. A franciák természet adta helyzetüknél fogva – ők vannak följebb – kezdeményezhetik a folyó hasznosítását mindaddig, amíg kézzelfogható kárt nem okoznak a spanyol félnek. Ilyen kár nem merül fel, ha saját területükön eltérítik ugyan a folyót, de hiánytalanul eljuttatják a spanyolokhoz a megszokott vízmennyiséget. Azt is figyelembe kell venni, hogy milyen jellegű és milyen mértékű kár éri az egyik felet, ha eláll a tervtől, illetve a másik felet, ha a terv megvalósul. Mivel ezt nem lehet egykönnyen tisztázni, célszerű – és ezt a bírák nem győzték hangsúlyozni –, ha a viták nem a tárgyalóteremben, hanem az érintett felek közötti megállapodásokban dőlnek el.

A döntésből következik, hogy a bíróság nemigen tud mit kezdeni hipotetikus, majdan valószínűleg bekövetkező károkkal. Persze, hogy mi a kár, az mindig a kor elfogadott tudásszintjétől is függ. (Ma biztosan többet tud és fogad el a nemzetközi tudományos közvélemény a vízi erőművek környezeti hatásairól, mint 1957-ben.)

Kérdés persze, hogy mit értsünk „kézzelfogható” káron. A Nemzetközi Jogi Bizottság 1988-ban kiadott irányelvei többek között a Lanoux-eset tanulságaira is alapozva igyekeznek támpontot adni a kár értelmezéséhez. Vigyázni kell, nehogy a kárra hivatkozva bármilyen beavatkozást ki lehessen zárni. Tehát bizonyítani kell a kár mértékét és azt is, hogy annak bekövetkezte a kifogásolt tevékenységgel van összefüggésben. A kárnak, hogy megállapíttassék, nem kell szörnyű nagynak lennie, de azért jelentsen érzékelhető elváltozást a perelő ország közegészségügyében, iparában, vagyonában, mezőgazdaságában vagy környezeti viszonyaiban. A mérték figyelembevétele, ahogy arra a Lanoux-tó esetében is rámutattak, döntő fontosságú.

A Lanoux-eset sokban hasonlít a mi kis Bős–Nagymarosunkéra. De sokban különbözik is.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon