Mink András

Nyomtatóbarát változat

– Professzor úr, hogyan emlékszik vissza 1948 márciusára?

– Az emlékeim és az érzéseim nagyon ellentmondásosak, mint talán mindenkinek, aki akkor volt fiatal. Én 1944-ben abból a munkaszolgálatos menetoszlopból szöktem meg, amelyben Radnóti halálát lelte. Számunkra, de talán az egész ország számára 1945 valóban a felszabadulást, egy jobb korszak eljövetelének reményét jelentette. A háború után azért is csatlakoztam a kommunista párthoz, mert – mint egy korábban elnyomott kisebbség tagja – az ő politikájukban láttam a garanciát a kisebbségi kérdés megoldására. 1948 a reményteljes kibontakozás esélyével kecsegtetett. Már mutatkoztak az újjáépítés első sikerei, az ország lassan talpra állt, kezdte elfeledni a háború borzalmait, és úgy látszott, lassanként visszanyeri önbizalmát is. 1848 centenáriumán az új korszak ígérete és a múlt pátosza rímelt egymásra, és valamiképpen összhangban volt az ország akkori hangulatával. Azután persze, mint sok minden más, ez is illúziónak bizonyult.

– Hogyan változott a ’48-as forradalom kiemelkedő alakjainak megítélése?

– A dualizmus idején, akárcsak a két világháború között, Kossuth alakja mindig háttérbe szorult.  A Habsburg-ellenes vagy németellenes függetlenségi harc vezetője a hivatalos politika számára végig megemészthetetlen volt. Helyette Széchenyi emlékét ápolták, mesterségesen felnagyítva a két politikus közti, a lényeget nem érintő taktikai ellentéteket. Kossuth idegen volt a szociáldemokraták számára is, akik Szabó Ervin nevezetes, a század elején írt történelmi munkája nyomán őt a valódi, Petőfi és Táncsics által fémjelzett plebejus forradalmat elsikkasztó köznemesi párt vezetőjének tekintették. Érdekes módon a baloldali gondolkodás számára Révai harmincas években írt munkái tették Kossuthot „szalonképes” történeti személyiséggé. Ebben talán benne volt az a hátsó gondolat is, hogy Kossuth figurája, mint a magyar nemzeti függetlenség megtestesítője élt a nép gondolkodásában. Világos volt, hogy egy magát a nemzeti haladás kiteljesítőjeként felmutató kommunista párt nem kerülhette meg Kossuthot. A személyi kultusz idején azután Kossuth mint Rákosi történeti előképe jelent meg a propagandában. 1952-ben, Kossuth születésének 150. évfordulóján (ami véletlenül egybeesett Rákosi születésének 60. évfordulójával) állították föl a Parlament előtt ma is látható Kossuth-emlékművet. A szoborcsoport a Batthyány-kormány kissé lehorgasztott fejű alakjait ábrázoló kompozíció helyébe került, és az iránymutató, a nép forradalmi harcát vezető Kossuthot jeleníti meg. 1949-ben, amikor lezajlott a hatalomátvétel a történettudományon belül, Andics Erzsébet akadémiai beszédében éppen azt rótta fel a történészeknek, hogy Kossuth figuráját elhanyagolták. Részben ennek ürügyén távolították el Kosáry Domokost az intézet igazgatói székéből, holott éppen ő volt az, aki akkor már javában szorgalmazta Kossuth összes írásainak és beszédeinek kiadását. Úgy emlékszem, 1948 végéig az első kötetek már meg is jelentek. Mostanság viszont úgy látszik, 1848 meghatározó alakja ismét Széchenyi lett.

– Mivel magyarázható, hogy a múlt értelmezése mindig olyan nagy szerepet játszott a mindenkori politikában?

– A közép-európai kis népek nemigen dicsekedhetnek nagy, jelenkori sikerekkel. A múlt felidézése, a historizálás valamiképpen az önbizalom megerősítését szolgálja. Másrészt a politikusok, mivel nem képesek lelkesítő perspektívát felmutatni a jelen számára, mindig a történelmi emlékekkel igyekeznek legitimálni a fennálló rendet. És ahogy a politikai rendszerek változnak, úgy változik a hozzájuk vezető történelmi út is. Holott a múlt sohasem igazolja a jelent.

– A mostani rendszerváltásból azonban mintha hiányozna a forradalmi pátosz.

– Ez a nép ebben a században nagyon sok csalódáson ment keresztül. A mostani rendszerváltásból mintha hiányozna a közös lelkesítő eszme, vagy legalábbis az emberek már nemigen hisznek semmiféle eszme megváltó varázsában. Sokan helyzetük azonnali jobbrafordulását várták, és ebben csalódniuk kellett. Ugyancsak nem rendeződött megnyugtatóan a kisebbségi kérdés, nevezetesen a határokon túl élő magyarok helyzete, ami pedig nagyon fontos az emberek számára.  Nehéz megemészteni, hogy nem lett egycsapásra minden jobb, sőt a neheze, annyi kudarc és tragédia után még hátravan. Ugyanakkor talán ez teszi ezt a népet bölccsé és megfontolttá. Az emberek ugyan nem boldogok és felszabadultak, de nem is lehet őket megetetni semmiféle demagóg, azonnali megoldást kínáló eszmével. Keserves tanulság ez, de talán nem értelmetlen.

• Beszélő