Mink András

Nyomtatóbarát változat

Az észrevétlenül beszívott szellem

A centenáriumi ünnepségek előkészítése már 1946 végén megkezdődött. Az akkor még működő koalíció pártjainak elgondolása szerint a századik évfordulót az újjáépítés, a nemzeti egység és a demokrácia kiteljesedésének össznépi ünnepévé kellett varázsolni. 1947 áprilisában megalakult a ’48-as Történelmi Emlékbizottság. 1848 emléke valóban lelkesítő volt. Országos méretű mozgalom bontakozott ki. Mindenütt megalakultak az ünnepségeket előkészítő, szervező bizottságok, tervek és felajánlások születtek az újjáépítés jegyében. Szinte minden aktuális tennivalót áthatott a nagy történelmi esemény emléke. A centenáriumi ünnepség a demokrácia, a közös cselekvés, a haladás szimbólumává vált. A közös munka és ünneplés eszméje alól senki nem vonhatta ki magát. A helyi bizottságok igyekeztek minden társadalmi-politikai szervezetet bevonni a közös munkába. Ezek a szervezetek azonban 1947 folyamán lassan kommunista irányítás alá kerültek, és a nem kommunista politikai szerveződések felszámolásának és beolvasztásának színtereivé váltak.

A Madisz főtitkára, Nonn György már 1946 novemberében azt javasolta, hogy olyan ifjúsági mozgalmat kell szervezni, amelynek feladata a reakciós ifjúsági szervezetek felszámolása. Az 1947 januárjában felállított Országos ’48-as Ifjúsági Bizottság már ennek a koncepciónak a jegyében működött. A kommunista párt forgatókönyve szerint a ’48-as „terv” lényege az volt, hogy a nemzeti egység jelszavával az élet minden területén egységes, kommunista irányítású társadalmi szervezetek jöjjenek létre. Az 1947-es választások eredménye és a fő rivális Kisgazdapárt lassú felmorzsolása erre növekvő lehetőségeket teremtettek. 1947 második felétől sorra jöttek létre azok az ifjúsági rétegszervezetek, amelyek a pártok hasonló szervezeteit voltak hivatottak felváltani. Ezek ’48 tavaszára a többi párt sorvadása következtében már növekvő befolyással rendelkeztek. Hasonló elvek alapján szervezték meg a ’48-as kultúrversenyt, melynek célja a pártonkívüliek és más pártok szimpatizánsainak bevonása és később befolyásolása, ellenőrzése volt. Ekkor még kínosan vigyáztak a koalíciós jelleg látszatának fenntartására, a helyi események szervezői általában pártonkívülinek álcázott kommunisták voltak. „’48-as verseny szelleme egész végig kielégítően folyt, s a legjobboldalibb elemek is észrevétlenül szívták magukba a ’48-nak szellemét” – olvashatjuk egy helyi pártvezető kissé csiszolatlan, ámde annál elégedettebb jelentésében.

1948 tavaszán az események felgyorsultak. A propaganda a nemzeti egység és összefogás szükségességét sulykolta, miközben valóban döntő lépésekre került sor egy egypárti diktatúra kiépítésében.

Ünnepi ítélethirdetés

Márciustól kezdve a hatalomátvételt előkészítő politikai kampány egyszerre több színtéren indult be, és a motívumok kölcsönösen erősítették egymást. Valamilyen módon mindegyik elem kapcsolódott 1848 kisajátított, eltorzított emlékéhez. A vezérfonal Révai József koncepciója volt, amely szerint 1848 eszméit 1948 teljesíti be, és fejleszti tovább. A népi demokrácia megvalósította a szabadság és nemzeti függetlenség eszméjét, és azt a szociális igazságosság eszméjével egészíti ki. Kossuth, a nemzeti függetlenség és Petőfi, a szabadság és demokrácia apostola mellé így került Táncsics, a parasztság felemelkedésének és így közvetve a társadalmi egyenlőség eszméjének harcosa a kommunista panteonba. A történelmi alakok által megjelenített szentháromság ily módon a kommunista párt politikájában és Rákosi alakjában teljesedett be, és forrott egységes egésszé.

Március másodikán, a ’47-es választások utáni első parlamenti ülésen Kádár János a demokratikus pártok új alapokon való szerveződéséről és a demokrácia új embertípusáról szónokol, valamint bejelenti egy országos méretű munkaverseny tervét. Március 5-ére hívják össze a szociáldemokrata párt sorsdöntő kongresszusát, amely állást foglal a kommunista párttal való egyesülés mellett, és egyben kizárja soraiból az egyesülést ellenző jobboldali szociáldemokrata „munkásárulókat”. Miheztartás végett szintén 5-ére időzítik a Nitrokémia-per ítélethirdetését: a sikkasztással vádolt Szabó Kornél vezérigazgatót halálra, a szociáldemokrata Bán Antal vezette iparügyi minisztérium néhány tisztviselőjét, pedig hosszú börtönbüntetésre ítélik. Losonczy Gézának a másnapi Szabad Népben megjelent cikke szemernyi kétséget sem hagy az üzenet tartalmáról: a Nitrokémia-per a jobboldali szociáldemokraták bűnpere is volt. A kongresszuson Bán előkelő helyet foglal el a kizártak között.

Március 9-én a Kisgazdapárt immáron megtizedelt nagyválasztmánya Dobi István és Bognár József vezetésével Balatonkeneséről küld hűségnyilatkozatot. Helyeslik „a demokratikus erőknek az eddigi koalíciós kereteknél szorosabb összekapcsolását”, és a nagyválasztmány megteszi az „ennek megfelelő szervezeti és személyi változásokat”. A nyilatkozat még a messzi Moszkvában is figyelmet kelt: a moszkvai rádió kommentátora meleg hangon üdvözli az FKGP demokratikus megújulását.

Március 10-én a csepeli (akkor még) Weiss Manfréd Művek dolgozói meghirdetik a centenáriumi munkaversenyt, ez az első kísérlet egy országos méretű klasszikus sztahanovista kampány beindítására. A verseny március 15-étől augusztus 1-jéig, a hároméves terv meghirdetésének első évfordulójáig tart. A verseny meghirdetése alkalmával mondott beszédében Kossa István hangsúlyozta: „Amint megszüntettük a reakció befolyását a politikai életre, úgy ki kell kapcsolni a reakciós tőkések befolyását a gazdasági életben is.”

A munkaversenynek is 1848 az előfutára, a március 11-i Szabad Nép vezércikk a céhlegények és iparostanoncok a „pókhasú sváb céhmesterek” elleni lázadását emeli ki a száz évvel ezelőtti forradalmi eseményekből. (A németellenes, függetlenségi harc történelmünkben összeszövődött az osztályharccal, nem a nép, csak a hazaáruló uralkodó osztály volt a fasizmus „utolsó csatlósa”.) A cikk ezután hosszan méltatja azt a „gyönyörű fejlődést”, amely „néhány ezer, rég porladó iparoslegény utódaiból milliós tömegek, a magyar demokrácia pörölyét kalapácsolta, a sok száz széthúzó céh tagjából az egységes magyar munkásosztályt”.

A munkaverseny egyszerre több jelentést is hordozott. Demonstrálta, hogy a lélekben mindig is egységes munkásság milyen lelkesen reagál a pártegyesülésre, és hogyan azonosul 1848, jobban mondva 1948 forradalmi eszméivel. A kampány másik feladata, Kossa István szavaiból kivehetően, hogy a március 25-i, puccsszerűen végrehajtott államosítás lélektani előkészítése legyen. (Ennek során előzetes bejelentés nélkül, a parlament megkerülésével államosították a száz főnél többet foglalkoztató vállalatokat.) A kampány jelszava, „Tiéd az ország, magadnak építed” felkerült a frissen államosított üzemek kapujára. Az államosítás ténye ugyanakkor visszaigazolta a megszülető munkásegység forradalmi jelentőségét: lehetővé tette a munkásság osztályharcának eddigi legnagyobb „sikerét”. De ugorjunk vissza a hónap közepére.

Március 12-én egyesül a kommunista Madisz és a szociáldemokrata SZIM, a két párt ifjúsági szervezete. A kisgazdák ifjúsági szervezete, a FISZ is bejelenti, hogy „teljes szervezeti erejével részt akar venni az egységes ifjúsági szervezet tevékenységében”. A Népszavában így üdvözlik a hírt: „Március 15-én, a magyar ifjúság szabadságharcának századik évfordulóján a magyar ifjúság már hatalmas, egységes szervezetként vonul fel Budapest utcáin.” Két nappal később Losonczy a Szabad Népben azt fejtegeti, hogy a Madisz 1945-ös egységét ugyan akkor még sikerült felbomlasztania a reakciós erőknek, de „az ellenforradalmi kísérletnek vége”.

Március 14-én megalakul az Országos Munkaverseny Bizottsága, abszolút kommunista fölénnyel, és nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a munkaverseny beindulásával a munka frontjának alsóbb szintjein is kiépítse és érvényesítse a párt befolyását. A gazdaságirányítás legfőbb szerve, a Gazdasági Főtanács már korábban is az MKP döntő befolyása alatt állt.

A másnapi ünnepségeket óriási pompával rendezik meg. A parlament ünnepi ülésen iktatja törvénybe 1848 emlékét. Rákosi magabiztosan nyugtázta ünnepi beszédében: „Hatalmas áradatként önti el a munkalelkesedés a magyar földet.” Az ünnepségen felszólaló Vorosilov tábornok pedig a szovjet nép nevében boldogan üdvözölte a magyar népet, majd sokat sejtetően hozzátette: „Magyarország elfoglalta méltó helyét az élenjáró demokráciák sorában.” Az ünnepi alkalmat kihasználva a parasztpárti Györffy-kollégium lelkesen feloszlatta önmagát, és csatlakozott a NÉKOSZ-hoz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége). Az ünnepélyes aktuson részt vett Farkas Mihály: egy-egy díszkötéses Kommunista Kiáltványt ajándékozott az új tagoknak, valamint mindegyikük kapott egy aranyozott NÉKOSZ-jelvényt is.

Az ünnepségek után a szürke hétköznapok aprómunkái beteljesítették a folyamatot. Még azon a héten összeült az egységes parasztifjúságot létrehozó kongresszus, március 19-én Kossa István a szakszervezeteknél vendégeskedett, ahol is bejelentették, hogy csökkentik a szakszervezetek létszámát, és a kor parancsának megfelelően megváltozik a szakszervezetek feladta is. A tőkések elleni küzdelemben ugyan fontos szerepet játszó, de mára már elavult, kicsinyes bérharc helyett a termelési feladatokra kell összpontosítaniuk. Ennek elősegítésére a szakszervezetek kapnak majd egy napilapot: az év nyarán formálisan is beolvasztott szociáldemokraták gazdátlanná váló újságja, a Népszava lett a szakszervezetek lapja.

Március 26-án, a győzedelmes hosszú menetelés szusszanásnyi szünetében Rákosinak már arra is jutott ideje, hogy az ádáz politikai küzdelmek miatt eddig sajnálatosan elhanyagolt kérdésekről, például a „sajtóetikáról és a demokratikus újságírás feladatairól” is kifejtse nézeteit. A sajtószabadság nálunk élő valóság, de a szenzációhajhászás nem része a sajtószabadságnak, hanem inkább kinövés vagy visszaélés azzal… A túlzott szenzációhajhászás eltereli a figyelmet a fontos kérdésekről, és hamis képet fest az ország állapotáról… A demokratikus sajtó feladata a nemzetnevelés, a tömegnevelés és a demokrácia hőseinek reflektorfénybe állítása. A magyar sajtó egésze nem tudott lépést tartani demokráciánk fejlődésével… és ideje, hogy az üzemek után a sajtó is megindítsa a küzdelmet a selejtes termelés megszüntetéséért” – olvashatjuk az örökérvényű gondolatokat.

Más ez a március…

A kommunista párt fő koreográfusai magukat 1848 hősei reinkarnációjaként beállítva a forradalom tragikus végkifejletű paródiáját játszatták el az országgal. A színjátéknak persze nagyon is valóságos üzenete volt: nincs erő, amelyik útját állhatná a párt akarata érvényesülésének. 1948 márciusa után senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy melyik politikai erő határozza meg az események alakulását. Bár a hatalomátvétel néhány fontos formális lépése még hátravolt, az MKP elnyerte a hatalmat a lelkek fölött. Disszonáns hangok hallatszottak, erőtlen és szórványos ellenállás itt-ott volt. De mennyire más volt ez a március, mint az egy évvel korábbi, amikor a rivális pártok még gőgösen külön ünnepeltek.

1848 centenáriuma kapóra jött. Az MKP 1848 dicsőségébe burkolózva hajtotta végre az éppen aktuálissá váló moszkvai ukázt, a proletárdiktatúra bevezetését. Ebben a köntösben ráadásul a nemzeti egység, a közös nemzeti akarat letéteményeseként léphetett föl. Számukra ennyi volt 1848 szerepe. A szovjetek által már egyszer, a háború előtt visszaadott, majd a háborúban ismét elhurcolt ’48-as zászlókat Vorosilov már április 4-én adta ismét vissza. Tudatva mindenkivel, hogy ’48 eszméi immáron betöltötték történelmi szerepüket. Új korszak, új időszámítás kezdődik. 1949-re március 15-e már az új hatalom „valódi” legitimációját jelentő tavaszi ünnepek hangulatteremtő, felvezető eseményévé degradálódott. 1951-ben megszűnt munkaszüneti nap lenni. Győzött a forradalom.

• Beszélő