nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Amióta Esterházy Pétert „költőnek” mondta, sorunk íróját azzal gyanúsítják kritikusai, nem képes különbséget tenni vers és próza között. Kritikusaim meg az óriás és a törpe között nem! Aki művei által legfelülre, a homéri, horáti, vergili csúcsok felé kapaszkodik, az költő. Aki egyetlen hang, egyetlen fonéma cseréjével fuvarosból fuharost kreál, s ezzel egy új világot varázsol ámuló szemeink elé, az semmi más, mint költő, a szó mágusa. Máskor viszont nem a szómágia, hanem a rendkívüli átélő- és beleélőképesség teszi a költőt.

Kioktató, hideg, élménytelen! A szív majd visszautasítja – állapította meg a hétvégi Fidesz-kongresszusról Lezsák Sándor politikus költő és pártalelnök. Lírai helyzetfelismerését megkönnyíthette, hogy alig pár hete egy másik népi költő-politikus, Csurka István majdnem ugyanezeket szórta a jéglelkű, könyörtelen, túl okos ifidemokraták fejére.

Az ilyenfajta megnyilvánulások talán többet is elárulnak, mint egyszerű előválasztási aggodalmakat. Kultúrszorongás, jövőfélelem, generációs bánat – ilyesmikre gyanakszunk.

Az örökösök

William Golding a fák árnyékában csörtető, sötét szőrű, görnyedt, csupaszív, csupalélek, csupameleg előembert szerette. Az előember meg az erdejébe tévedt fehér lárvaképűt, a homo sapienst szerette volna magához, hordája melegébe húzni, megtapogatni, körbeszagolgatni. Aprócska agyával fel nem foghatta, ha közeledik, miért pattan ki mindig egy íveit vonalból egy csontfogú egyenes? Ideje sem volt rá, hisz belehalt. A nyilazó lisztarcúak pedig rémülten menekültek a fekete, ősvilági szörnyek erdejéből.

Nem valami hasonló bántja a költőt? Jönnek az újak, a hideg homlokúak, értetlenek, a laptopnyomogatók behatolnak árnyas pagonyaink mélyére, hol a – elnézést a szóért – jó öreg Hungaropithecus ejtőzködik. És csak húzzák az íjat, lőnek, nem kérdeznek, lőnek.

De ha csak ennyiből állna, tán még jó is lenne. A tényleges helyzet ennél is rosszabb. Mivelhogy a valóságban nem Hungaro-, hanem (a nagyon nagyon véneket és ’56-os forradalmárokat leszámítva) Kádáropithecusok vagyunk. Átaludtuk, átméláztuk az éveket, tízéveket. Mire felébredtünk, már az ifik is talpon voltak. (És hála az égnek, a liberális vekker zörejére.)

’88. június 16-án vitték Demszkyt, Hódosán Rozikát, hőn szeretett főszerkesztőnket, Kőszeget, másokat, ott volt Mécs Imre, ott Kis János, Csoóri is. De már Orbán Viktort is javában fojtogatták. Nem volt lemaradás; politikailag teljesen egyívásúak lettek, szinkronba kerültek a különböző naptári generációk. Mivelhogy a régebbiek ilyen előzékenyen előreengedték az ifiket.

Ezt bizony, kronológiailag és morálisan már nehéz lenne visszacsinálni. Most talán már maradjon is így!

Sorok írója érteni véli, mitől fél, mi bántja a költőt. Ennek ellenére csak azért szurkol, nehogy a végére, a célegyenesben összeakadjanak a Fidesz-bokák.

E jelben győzni…

Mindez azonban még nagyon távol van, még a második nagy kanyarnál sem vagyunk. Az ember ilyenkor még semmit sem tud, kínjában a csillagok állását lesi, s az útját keresztező fekete macskákat próbálja elriasztani. Azért van itt egy példa, amiből talán ki lehetne indulni…

1688 nyarán, a brit honért aggódó politikai tényezők átüzentek a túlpartra, a hollandusoknak. Ugyan bontsatok vitorlát, húzzátok fel a narancsszín, az orániai hadi lobogót, ugyan az angol partoknál teremjetek már! Mert itteni urunk, II. (Stuart) Jakab nagyon is elbízta már magát! Csak hátramegy, csak restaurál, mindent csak a katolikusokra testálna; semmibe veszi a jó anglikán foglalásokat, semmibe a híres londoni parlamentet! Kifelé meg csak azt hajtogatja, már mindent egyeztetett gazdag nagybácsijával, a legkeresztényibb királlyal, XIV. Lajossal.

Jött is odaátról Orániai Vilmos, győzött is, kardvágás nélkül. Nem is volt kit levágni, mert az angol urak, átérezvén felelősségüket a brit honért, szép csendben mind elmaradoztak II. Jakab zászlaja alól.

A Stuart-pártiak egy ideig még hazaárulásról mormogtak, később azonban ők is belátták, hogy „forradalom”, mi több, „dicsőséges forradalom” játszódott le honukban, ami az emberiség üdvét és a termelőerők fejlődését segítette elő.

Orbán apuka mikor gyermekét Viktorra, vagyis hát „Győzőre” kereszteltette, nagyban megkönnyítette e történelmi példa helyes értelmezését. Hát még, ha arra gondolunk, hogy az Orbániai egyetlen fonéma elhagyásával Orániaira „narancsszínűre” módosul! Semmi kétség, semmi misztifikáció, nálunk is eljön a dicsőséges forradalom, a narancsszínű partraszállás. Ennek megjövendöléséhez még költőnek sem kell lenni, tökéletesen elég egy fűzfapoéta. Költőre, látnokra inkább azért lenne szükség, hogy megmondja, ki az az abszolutista, aki nálunk folyton csak hátrafelé tolat, folyton csak restaurál, folyton csak központosít, mindent csak a katolikusok kezére játszik, miközben állandóan a leghatalmasabb európai nagybácsira hivatkozik.

Nosztalgiametró

A régi narancsszín zászlók diadalmenetét persze nagyban megkönnyítette, hogy a toryk (mondjuk: a középjobb) meg a whigek (középbal, mondjuk) egyaránt lelkesen hívogatták őket. Az újkori narancsvezér, Or(b)ániai Viktor nem számíthat ennyire meleg fogadtatásra.

Sőt, egyes jelekből ítélve, a gerontokrácia, az öregek lázadásával kell számolnia!

Demszky főpolgármester például, aki ugyan inkább pártvonzalmai, nem pedig életkora miatt keveredett az aggok térfelére, újra hirdette a pártok közötti nagykoalíciót. Kínjában nyilván. Őt alulról is fosztogatják a kerületek, felülről sem kíméli a kormány, nincs olyan eldugott rovat, ahonnét ne csípnének le valamit; akkor meg minek pártok szerint politizálni, miért kell még párt- és ideológiai érdekek szerint is végigrágcsálni azt a néhány projektumot, ami még a főváros asztalán maradt? Gyorsabban, jobban, hatékonyabban épülne a híd, a metró, a vásárcsarnok, ha egységben, egyeztetve állnának fel a pártok, jelentette ki az elkeseredett főpolgármester.

A sajtó, persze, mindjárt országossá fújta fel ezeket a városszintű vágyálmokat. Még inkább, mikor hírét vette, hogy a szabad demokrata elnök, dr. Tölgyessy dr. Antall Józsefnél vizitált.

Sorok írója – legfőbb ideje, hogy megvallja – sok mindent nem ért. Igazából már azt sem értette, miért kell kétféle, egy öreg meg egy fiatal liberális pártnak lennie? Mindegy, lett. Utána nem értette, miért képtelenség nagykoalícióban kimászni a megadott pocsolyából? Mindegy, azt mondták, képtelenség. Most meg már azt nem érti végképp, hogy jönnek újból elő ezek a dolgok? Csak nem azt kezdik érezni a tópartok, urbánusok és népiek, hogy úgy jártak egymással, miként Dugovics Titusz a lófarkas törökkel meg a török Dugoviccsal?

Szabadságot Csorba Bélának!

Csorba Béla vajdasági költő, lapunk szerzője és levelezője, megtagadta részvételét a háborúban, a gyilkolásban. Bizonyítani kívánta, a diktatúra azáltal marad diktatúra, hogy a megriadt, sarokba szorított egyén végrehajtja az utasításait. Nem a militarizmus gyilkol általában, hanem valakik gyilkolnak a militarizmus nevében. Csorba Bélát a napokban letartóztatták.

Egy vajdasági magyart, költőt, pacifistát, aki az emberiség erkölcsi csúcsára emelkedett. A jugoszláviai háborúnak vége! Szabadságot Csorba Bélának!

• A hét üzenetei