Skip to main content

Külpolitikai helyhatározó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Interjú Katona Tamás államtitkárral


– Én nem osztom azt a vélelmet, hogy beszűkült volna mozgásterünk, hiszen a kormány tisztában van azzal, hogy például a magyar–szovjet kapcsolatok Magyarország számára rendkívül fontosak. Akárhogy is alakul a majdani szovjet helyzet, mi mindenképpen egy nagyhatalommal leszünk szomszédságban, hisz hozzánk képest Ukrajna is nagyhatalom. És azt is tudjuk, hogy a nyugati beruházók sem a tízmillió magyar fogyasztó kedvéért jönnek majd hozzánk, hanem vonzza őket országunk dicséretes politikai stabilitása, mely a szomszédokról nemigen mondható el. Ugyanakkor Magyarország egyfajta zsilipkamara is; itt lehet behatolni majd egy előbb-utóbb feltétlenül kinyíló 60 milliós ukrán vagy 260 milliós szovjet piacra. Ismétlem: az a határozott álláspontom, hogy Magyarországnak a Szovjetunióval a lehető legjobb kapcsolatokat kell fenntartania, nem elégedhet meg a pusztán korrekt jószomszédi viszonnyal. Ugyanakkor sajnos úgy érzem: a kormányzat nem tett meg mindent, amit meg kellett volna tennie e tekintetben. Érzek bizonyos gondokat a magyar–osztrák kapcsolatok terén is, feltétlenül érzékelem a magyar–szovjet kapcsolatokban a feszültséget, és leginkább azt érzem, hogy az egész kormányzat a túlterheltsége miatt módfelett bürokratikussá vált. Ennek nyomán megfeledkezett arról, hogy teljesítse egyik legfontosabb kötelességét, azaz: informálja a lakosságot mindarról, ami ebben az országban, illetve a környékén történik. Ez egy nagykorú ország, nagykorú nemzet; a legrosszabb híreket is tudomásul képes venni, ha világosan megmondják neki. Nem a demokráciától ment el az emberek kedve. Egyszerűen csak elbizonytalanodtak, mert nem volt semmilyen biztosnak mondható információjuk.

Egyre inkább illúziónak tűnik az egységes Európa rövid távú megvalósulása. Egy esetleges semlegességi politika milyen biztonsági garanciákkal számol?

Mi igyekeztünk eddig még a „semlegesség” fogalmának említését is elkerülni. A semlegesség ugyanis az európai folyamatokból való kizárásunkat jelentené. Elszigetelődést; s ennek következtében egy ország olyan lesz, mint a hitleri Németország vagy Ceausescu Romániája. Nemcsak hogy nem szeretnénk ilyenek lenni, de nem is óhajtunk ilyen országokat látni Európa térképén. Én nagyon biztatónak érzem az aktuális európai folyamatokat, és az a véleményem, hogy ezek révén végre a külpolitika egy sokkal használhatóbb érvrendszerre tett szert, mint a katonai doktrínákra való korábbi hivatkozás. Európa szemmel láthatóan csak olyan országokat fogad be magába, melyek teljesítenek bizonyos feltételeket; az említett érvrendszernek ez a lényege. Mi ezeket a feltételeket teljesítettük, így teljes joggal foglaltuk el helyünket az Európa Tanácsban. És a többi állam előtt is nyitva áll ez az út. Hála istennek, hogy Európa végre egyszer feltételekhez, és nem ígéretekhez köti a csatlakozást. Úgy érzem, hogy ha valamiben sikeresnek mondható a magyar külpolitika, akkor e siker épp ezekben a folyamatokban mutatható ki. Gondoljuk csak meg, milyen fontos szerepet játszottunk a bécsi leszerelési tárgyalásokon…

Milyen esélye van a magyar külpolitikának arra, hogy ne csak a magyar érdekeket, hanem Közép-Kelet-Európa különleges, „regionális” érdekeit is képviselhesse?

Ha erről beszélünk, nem szabad megfeledkezni a Pentagonále néven ismert ötoldalú – de az is elképzelhető, hogy később Lengyelország bevonásával hatoldalúvá váló – „szervezetről”, amelynek komoly infrastrukturális és környezetvédelmi feladatai lehetnek. Ez egy viszonylag szervesen és természetesen létrejövő regionális együttműködés, ami eleve azt mutatja, hogy igenis vannak a térségnek olyan gondjai, ahol közösen lehet, illetve közösen érdemes valamit csinálni. Az is nyilvánvaló, hogy Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország jutott a legmesszebbre a demokratizálódásban. Persze Lengyelország igazából nem tartozik a Pentagonále szigorúan vett földrajzi térségébe. A lengyeleknek nagyon természetes, fontos szerepük volna a balti térségben. Igaz persze az is, hogy egyidejűleg igen nagy kedvük lenne velünk is együttműködni. Ennek megfelelően épp Antall József miniszterelnök volt az, aki a lengyel részvételt a Pentagonáléban ismételten sürgette. Viszont nem szeretnénk intézményesíteni ezt a csehszlovák–lengyel–magyar konzultációt, mert mihelyt ebből valamiféle tömb alakulna, akkor esetleg felvetődhetne az a kérdés, hogy vajon nem valaki ellen jött létre az. Magyarországnak semmilyen érdeke sem fűződhet ilyen találgatásokhoz.

Úgy tűnik, a Pentagonálé egyetlen valóban felhőtlen viszonyra épül, és ez Olaszország és Magyarország kapcsolata…

Úgy gondolom, hogy a Pentagonáléban a legkülönbözőbb országok vesznek részt, melyek bizonyos gazdasági közösséghez tartoznak, mint Olaszország. Aztán olyanok, amelyek most próbálnak hajdan örömmel deklarált semlegességüktől szabadulni, mint Ausztria. És nem utolsósorban olyanok, amelyek az el nem kötelezett országok csoportjához tartoznak, mint Jugoszlávia. És valóban, a magyar szempont az olasz külpolitikában akkor került előtérbe, amikor az észak-olaszok – De Michelis és a Magyarországon kitűnően működő Joseph Nitti nagykövet – vették kezükbe a dolgok irányítását. És nekünk ezekkel a lehetőségekkel élnünk kell, persze nemcsak saját, önös érdekeinket, de az egész térség érdekeit szem előtt tartva. Hiszen itt vasút- és útépítésről, valamint nagyon komoly környezetvédelmi ügyekről van szó.

A hadügyminisztérium külpolitikainak is minősíthető lépéseket tesz az utóbbi időben. Van-e ilyen esetekben koordináció a két minisztérium között?

Hol több, hol kevesebb. A konkrét példára vonatkozóan pedig tegyük hozzá mindjárt: épp a magyar–román hadügyminiszteri találkozó eredménye volt, hogy egy magyar kormányküldöttség október 6-án mégiscsak ott lehetett Aradon. Igenis szükség van a különböző szakminisztériumok külpolitikai aktivitására, kivált olyan országokkal kapcsolatban, amelyekkel súrlódások, feszültségek jellemzik viszonyunkat.

Milyen munkamegosztás működik a külpolitika terén az államelnök és a kormány között? Az utóbbi időben gyakorta hallani olyan véleményeket, hogy a kelet-európai kapcsolatok építgetését a kormány szívesen átengedné az államelnöknek.

Isten őrizz! Személy szerint én nagyon szeretem az államelnököt, de most, Japánban – váratlanul bejelentvén találkozóját Iliescu román elnökkel – pontosan akként sétál be a csapdába, mint Grósz 1988-ban. Nagyon kiváló, ha az államelnök segédkezik a külpolitikában, de ugye a kormányzati politikát mégsem ő hivatott formálni. Visszatérve az iménti példára: a tapasztalatok szerint a román féllel csak úgy lehet vagy úgy érdemes tárgyalnunk, ha konkrét eredményeket hoznak az ilyen találkozók, tudniillik üres ígéretekkel tele a padlás. Sok konkrét dolog létezik, ahol a labda a román térfélen van. Ők megtehetnék azt a lépést, melyre nemcsak mi várunk, hanem amire egész Európa vár, s ami Romániának áll leginkább érdekében. Szokai Imre helyettes államtitkár november 15-én utazott Bukarestbe, előkészítendő a további találkozókat, s vitte magával Göncz Árpád Ion Iliescu elnökhöz írott levelét. A Japánban tett államfői nyilatkozattal azt kellett volna megvárni, hogy milyen eredményeket hoznak a Szokai által lefolytatandó tárgyalások. Ha minden feltétel teljesül, akkor csodálatos lenne Temesvár, az egy évvel ezelőtti forradalom városa egy efféle találkozás színhelyéül. De még egyszer alá kell húznom: a külpolitikát nem az államfő csinálja, hanem a kormány, melynek felelőssége egyebek mellett az államfői találkozók előkészítése is. Ám amint e szóban forgó példa mutatja, az egyeztetés nem mindig sikeres. Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy egy államfő igen nagy szerepet játszhat bizonyos nehezen megfogható kapcsolatokban, amelyeknek építésére egy olyan kitűnő és sugárzó egyéniség, mint Göncz Árpád rendkívül alkalmas. De ez a nyíltsága teszi őt egyszersmind sebezhetővé is…

Gyakran lehetett hallani az elmúlt években, hogy a román politika profizmusával szemben mennyire amatőrnek tűnnek a magyar diplomáciai hagyományok. Észlel-e változást e téren?

Én úgy érzem, hogy a magyar külpolitika az Antall-kormány eddigi tevékenysége alatt meglehetősen konzekvens volt. Pontosan megmondtuk, hogy semmi mást nem óhajtunk, mint azoknak az elveknek az érvényesítését, melyek a XX. században Európában szokásosakká váltak. Sem többet, sem kevesebbet. Viszont például Románia volt az, amely külpolitikai elképzeléseit változtatgatta, és ezzel egyetemben a külpolitikát irányító személyeket is. A román politika rengeteg bajjal küzd nemcsak otthon, hanem a külkapcsolataiban is. Emiatt van az, hogy olykor a hangos deklarációk, olykor pedig a reális felismerések dominálnak benne. Mi Romániával, minden előítélet nélkül bármilyen eredményes párbeszédre készek vagyunk. Előfeltételként csak azt szabjuk meg, hogy a párbeszédnek legyen végre valamilyen gyakorlati eredménye.

Milyen mértékben tartja kiszámíthatónak a szomszédos államok külpolitikáját?

Hát erre nagyon nehéz felelni. Mert – amint már beszéltünk róla – egy elszigetelt ország külpolitikája mindig nagyon irracionális. És itt van a szomorú dezintegrációs folyamatok egész sora. Az egyes tagköztársaságok centrifugális pályája mind a Szovjetunióban, mind Jugoszláviában meglehetősen nehézzé teszi a biztos ítéletet. A rendkívül sajnálatos cseh és szlovák alkotmányjogi krízis nyomán pedig az ember egyre gyakrabban jön zavarba: kivel is tárgyaljon egyik vagy másik kérdésben. Bizonytalan, hogy mi tartozik a szövetségi kormányok kompetenciájába, és mi az egyes tagköztársaságokéba. A magunk részéről iparkodunk minden lehetőségre felkészülni.

A nyugati viszonyokra áttérve: a gazdaság németorientáltságát, valamint a regionális törekvések Róma felé fordulását mivel próbálja a kormány – például Franciaország számára – elfogadhatóvá tenni?

– Az SZDSZ ismert személyisége, Szabó Miklós viszont arról írt nemrég, hogy milyen rémes a magyar külpolitika német- és franciaorientáltsága. De hál’ istennek, úgy érzem, a francia vezetés felismerte, hogy a demokráciában jobban meg lehet bízni, mint hajdan kialakult reflexekben, régi ítéletekben. Így aztán a magyar–francia kapcsolatok most jobbak, mint valaha. Nekünk azt kell eltanulni a nyugati demokráciáktól, hogyan próbálják külkereskedelmüket és külpolitikájukat „diverzifikálni”, azaz több lábra állítani. Persze a földrajz és a történelem tényeinek ellentmondani nem lehet. Örülnünk kell annak, hogy például Németország közel van és hogy segíteni tud. Nem könyöradományokkal, hanem együttműködési készségével. És mi efféle kapcsolatot szeretnénk másokkal is kialakítani. Talán Franciaországban eredményesen törekedtünk erre. Bízom benne, hogy annak az útnak is, amelyet most tettem Szaúd-Arábiában, volt valami értelme ebből a szempontból. Igaz, van ahol csak kevés sikert értünk el. Az angolszász világnak a jelenléte Magyarországon nem eléggé erős; ez viszont nemcsak a kormányon múlik, hanem az angolszász tőkének szokásos és közismert bizalmatlanságán. Nehezen mozdul ki, és akkor sem szereti tartósan lekötni magát. Egyéb lehetőségek is vannak, amelyeket még igazából nem sikerült kiaknázzunk: Hollandia, Spanyolország és az északi országok.

A parlamenti lehetőségektől eltekintve, a külpolitika kialakítása terén milyen mértékben készek együttműködni az ellenzékkel?

A legteljesebb mértékben. Én voltam az, aki nemrég meghívtam a parlament külügyi bizottságának tagjait magunkhoz, kormánypártiakat és ellenzékieket egyaránt. Ez is arra utal, hogy az oly fontos nemzeti konszenzus a külpolitikában korántsem elérhetetlen cél. Az ebbéli szándék a parlament valamennyi frakciója részéről azonos.

Hogy tájékoztatták a külügyi bizottságot, ezt természetesnek tartom, hisz ez a kötelességük. Ám az érdekelne inkább, hogy a nem a kormánykoalíció pártjaihoz tartozók bevonása a gyakorlati külpolitikába szóba jöhet-e? Például diplomáciai missziók esetében…

Hát talán volt erre példa… De itt az alkalmasság számít, és nem a hovatartozás. Hadd utaljak vissza: annak idején az ellenzékben, emlékezetem szerint, mi valamennyien azért küzdöttünk, hogy pártpolitikai érdemeket diplomáciai előléptetéssel ne honoráljanak. Úgy gondolom, hogy nekünk mint kormánynak iparkodnunk kell hajdanvolt ellenzéki mivoltunkhoz illően viselkedni.

Amikor ez az interjú megjelenik, a magyar kormánydelegáció már Párizsban fog tartózkodni, és aligha kétséges, hogy új nemzetközi megállapodásokat ír alá. Elvárásaik alapján mi fogja ezt a csúcstalálkozót kiemelni a helsinki folyamat szokványos eseményei közül? Milyen új döntések várhatók?

Azt reméljük, hogy ez fogja végképp bebizonyítani, hogy megszűnt a tömbök Európája. Hogy itt olyan megállapodások születnek, melyeket Európa nemzetei írnak alá, és nem két hatalmi tömb. Végre egy komoly és látványos lépés lesz ez azon az úton, amelyen a kontinens valaha Helsinkiben elindulni kívánt. És mi ebben a nagyon tág értelemben vett Európában vagyunk érdekelve, hiszen a Szovjetunió egésze beletartozik ebbe az Európába, tehát mondhatnám: fél Ázsia is. És ebből a szempontból az észak-atlanti térség, az Egyesült Államok, Kanada is ugyanilyen része ennek a nem földrajzi értelemben vett Európának.

A magyar politika nem divatból európai tehát, hanem azért, mert csak ekként lehet korszerű. Szűk értelemben vett magyar érdekeket is csak ilyen politika révén lehet helyesen, jól szolgálni.
















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon