–czki [Gyekiczki András]

Nyomtatóbarát változat

„Senki sem kételkedik abban, hogy ami egyszer törvénnyé vált, az jogos. De semmi nem lehet törvénnyé, míg valaki azt elő nem terjeszti, valamint a törvény nem jogtalan, úgy az előterjesztés sem az. A tagoknak oly szabadoknak kell lenniök, mint maga a ház. A törvény nem forgatja fel az állam rendjét, s így nem teszi azt a vitatkozás sem, mert javasolva és megvitatva kell lennie annak, ami törvénnyé lesz.”

Ez a kijelentés 1667-ben hangzott el az angol alsóházban. Parlamenti gyakorlatunk elmúlt fél éve igencsak időszerűvé teszi a kérdést: mennyire szabadok a képviselők, mennyire szabad a Ház maga? És különösen: mennyire szabad a szólás vita közben? Csak az utóbbi időszak eseményeiből két példa: Pozsgay Imre akkor még szocialista párti képviselő mentelmi jogát fenntartotta a testület, amikor rágalmazás miatt feljelentést tett ellene az a személy, akit Pozsgay az emlékezetes gombnyomogatási affér alkalmával hivatásos feljelentőnek, titkosügynöknek minősített. Három hete pedig a Fidesz frakcióvezetője kertelés nélkül hazugnak nevezte a kormányt; Torgyán József kisgazdapárti frakcióvezető erre kijelentette:

„Ez a kifejezés a parlamentben olyan súlyúnak minősül, amely még a mentelmi jogra tekintettel sem engedhető meg, mert ez a kifejezés nem esik a mentelmi jog alá sem.”

Tényleg, mi esik a mentelmi jog alá? Hol van a képviselői szólásszabadság határa? Izgathat-e közösség ellen? (Gondoljunk a hordóügyre vagy éppen Torgyán emlékezetes szavaira: „tudjuk mi, milyen magyar emberek Deutsch és Pető képviselők”.) Hova sorolandók be a szélsőséges megnyilvánulások? Milyen értelemben van általános mentelmi joga egy képviselőnek?

„Mint sok minden másban, közjogunk ebben is amnéziás volt és ideologikus” – mondja Kukorelli István alkotmányjogász. Szabályozásunk most már utolérte a kort:

„A képviselő és a volt képviselő bíróság vagy más hatóság előtt nem vonható felelősségre leadott szavazata, továbbá a megbízatásának gyakorlása során általa közölt tény vagy vélemény miatt. Ez a mentesség nem vonatkozik a rágalmazásra és a becsületsértésre, valamint a képviselő polgári jogi felelősségére.” (1990. évi LV. tv. 2.)

A jogirodalomban sokat vitatott kérdés, hogy a felelőtlenség megilleti-e a szenátort, képviselőt a Ház falain kívül is. Élvez-e különleges védelmet azért, amit pártgyűléseken, választókkal történő érintkezés során, beszámolóiban, levelezésében elmond, leír? A jogértelmezés ahhoz az állásponthoz közelít, hogy szigorúan csak a képviselői minőségben tanúsított magatartás élvezzen mentességet. Így a pártértekezlet, ami ugyan segíti a képviselő munkáját, de nem a parlament egészét, nem tartozik ide. A mentesség amúgy is a testülethez tartozás jogán illeti meg az egyént. Más egyéb esetben is, ha a képviselő ténykedése közérdekű, az még nem okvetlenül része a törvényhozás működésének.

A magyar megoldás a német és a görög példát követi. A parlamentek nem kívánnak törvényszékként működni, kivételes esetekben – rágalmazás és becsületsértés esetében – utat nyitnak a rendes bírósági eljárásnak. Nem azt mondja egyik sem, hogy rágalmazás és becsületsértés esetén eljárást kell indítani; azt mondják, hogy nem vonatkozik a képviselőkre az a mentesség, hogy semmilyen eljárásnak nincs helye a képviselői minőséggel összefüggő tevékenység során mondottak miatt.

Az angol parlament 350 éve alatt négy-öt olyan eset történt, amikor személyében sértettek meg valakit. Előfordult, hogy a miniszterelnököt nevezte valaki árulónak vagy – ahogy azt Jennings írja krónikájában – egy honatya hóna alá kapta a speaker (házelnök) előtt lévő feszületet, és elrohant vele. Az angol közjog egyébként a mentelmi jog másik ágán, a sérthetetlenség vonalán – ami feltételes eljárási mentességet biztosít más hatóságok, pl. rendőrség, ügyészség eljárásaival szemben – tartózkodó. A törvény előtti egyenlőség elvéből kiindulva nem adja meg ezt a privilégiumot a képviselőknek. (Megteheti, hisz a bírói szervezet itt a legfüggetlenebb a végrehajtói hatalomtól.)

Németországban Karl Liebknecht a Reichstag egy nyitó ülésén tüntetőleg ülve maradt, amikor az uralkodó éppen tiszteletét tette. Felségsértés címén indult ellene eljárás, de a parlament nem függesztette fel mentelmi jogát, mondván, ez az ellenzék szabad véleménynyilvánításának egyik formája, joga van ülve maradni. Pár éve a Bundestag ülésén – ahogy arra Eörsi István utal a Népszabadság október 31-i számában – Joschka Fischer zöldpárti képviselő intézett az elnökhöz nem éppen úri etikettben fogant mondatot „Elnök úr, engedelmével, ön egy seggfej.” 1988-ban viszont a Bundestag elnöke, Philip Jenninger nem a ház valamelyik bizottsága előtt felelt az 1938-as náci pogrom, a „kristályéjszaka” évfordulóján tartott hosszú beszédében elmondottak miatt, hanem politikai úton vonták felelősségre. Az uniópártok frakciói kényszerítették lemondásra, többek között ilyen kijelentések miatt: „Ami pedig a zsidókat illette: vajon nem olyan szerepet töltöttek-e be a múltban, amely nem illette meg őket? Nem kellett-e végre korlátozásokkal is számot vetniük; netán egyenesen nem érdemelték-e meg, hogy korlátok közé szorítsák őket? És mindenekelőtt: a propaganda – eltekintve a vad, komolyan nem veendő túlzásoktól – lényeges pontokon nem vágott-e egybe az egyes emberek vélelmeivel és meggyőződéseivel?”

Franciaországban ez év tavaszán a szélsőséges, fajvédő kirohanásoktól sem mentes Le Pen működése vetette fel azt a kérdést, hogy el lehet-e tiltani bizonyos kijelentésektől a nemzetgyűlés tagjait, a politikai élet szereplőit. Elkészült egy törvénytervezet ennek szabályozására, de mindmáig beterjesztés előtt áll, hisz óhatatlanul súlyos konfliktusba kerül a parlamenti szólásszabadsággal.

Magyarországon az 1945 utáni koalíciós időszakban a parlamenti élet hemzsegett a mentelmi ügyektől. Nyílt pártharcok folytak a nemzetgyűlésben, s ehhez egyik legjobb eszköznek a mentelmi jog bizonyult. Ebben a ciklusban a „felelőtlenség” három személyt érintett, míg sérthetetlenségi ügye közel 100 képviselőnek volt. Persze, ekkor nagyon könnyű volt sajtóvétséget elkövetnie egy újságíró képviselőnek, csak kételyeit kellett kifejezni, hogy a stabilizáció belső erőből nem valósítható meg. Népellenes bűntettel lehetett vádolni valakit, mert a fennálló rendszert parancsuralminak nevezte; háborús bűntettel gyanúsítani, mert választói nagygyűlésen olyat mondott, hogy a magyar népnek nem kell a kolhozrendszer.

Ma a legelőbbre az amerikai törvényhozás és jogszolgáltatás gyakorlata tart. Krokovay Zsolt filozófustól és Lövétei István alkotmányjogásztól tudjuk: ma Amerikában az állam nemhogy a kongresszusban, de egyáltalán a politikai vitákban elhangzottakért sem vizsgálhatja bírósági úton az igazságot. Amerikában ugyanis nem az elkövetőnek, az esetleges rágalmazónak kell bizonyítania a tényeket, hanem a panaszosnak kell előadnia panaszának alapját. Ez különleges védelmet, elsőbbséget ad a szólásszabadságnak, s nemcsak a szenátorok élveznek privilegizált helyzetet. A Legfőbb Bíróság szerint, ahogy nem lehet a Biblia egyes helyeinek értelmezésébe belemenni, ugyanúgy a politikai tartalmú rágalmakban sem kutatható az igazság. Nem vizsgálhatja a bíróság, hogy ki fogott kezet Szent Ferenccel.

Az alakuló magyar parlamenti életben a közvetítések nyilvánossága, nem pedig a jogi fenyegetettség jelenthet nagyobb kontrollt. A mentelmi jog alapján tehát nem lehet felelősségre vonni a képviselőt, bármit is mondjon. Ez nem azt jelenti, hogy a képviselő nem követhet el olyasmit, ami egy magánszemély esetében a jogi felelősségre vonás igényét felvethetné. Azonban egy dolog a modor megítélése (Pozsgay, Orbán, Liebknecht, Joschka Fischer esetében), és más dolog a felelősség politikai síkon történő értelmezése (Jenninger).

Azt jelenti ez, hogy a Házban bármit és bármilyen hangnemben el lehet mondani? – kérdeztük Krokovay Zsoltot. „Korántsem. Egyrészt a törvényhozásnak megvannak a maga elfogadott házszabályai, amelyekben ésszerű önkorlátozás alakítható ki a felszólalások rendjére vonatkozóan. Másrészt a sértettnek módjában áll politikai eszközökkel válaszolni. Ha van értelme, úgy szavakra szavakkal. Ha nincs, úgy a jó ízlésű közvéleményhez és a választópolgárok összességéhez, vagyis a nyilvánossághoz folyamodva. Egészséges parlamentarizmusban ez nem semmi. Egészséges parlamentarizmusban súlyos árat fizet az a politikai erő, amely megszegi az önkorlátozás kölcsönösen elfogadott szabályait.”

• Belföld