Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Bár a hadügyminisztérium sietett kijelenteni, hogy a múlt heti magyar–román miniszteri szintű találkozó csak egy a szomszédokkal folytatódó hasonló megbeszélések sorában, azért annyit sejteni lehet: ez esetben többről van szó.

Csak üdvözölni lehet a Für Lajos vezette Honvédelmi Minisztérium által kezdeményezett tárgyalások létrejöttét: mintha a bukaresti kormányzat – de legalábbis a román hadsereg – kész volna némi kockázatot vállalni a magyar–román viszony épen tartása érdekében. Azaz korrigálni a szélsőségesek által Magyarországról kialakított és Romániában széles körben népszerűsített ellenségképet.

Mindemellett azt is látnunk kell, hogy Victor Stanculescu honvédelmi miniszter – bár kormányjóváhagyás nélkül aligha vállalkozhatott volna a mostani tárgyalásokra – bizonyos értelemben magányos lépésre szánta el magát.

Eddig ugyanis román részről senki sem akart vagy nem mert vállalkozni komoly kapcsolatok kialakítására, de legalábbis demonstratív tárgyalások folytatására. Hogy mennyire így van, azt elég egyértelműen bizonyítják a találkozót követően azonnal feltünedező bukaresti sajtóközlemények (például a szélsőséges és népszerű Romania Mare: félmilliós potenciális magyar ötödik hadoszlopként említik az erdélyi magyarság egy részét, mely csak arra vár, hogy a budapesti parancsoknak engedelmeskedve, tavasszal visszafoglalja Magyarországnak Erdélyt. Bár ez nyilvánvalóan badarság, mégis kiválóan alkalmas arra, hogy életben tartsák a bizalmatlanságot a magyarokkal szemben, azokat a románokat pedig – így Stanculescut is –, akik tárgyalni készek Budapesttel, árulóknak minősítsék.

Furcsa, de Romániában csak a hadseregen belül található olyan tömörülés, amely európaiasnak is nevezhető, és bizonyos hatalommal is rendelkezik. Amikor például a nyáron – a bécsi döntés évfordulóján – a Vatra Romaneasca hangzatos akcióba fogott, hogy valami „Erdélyi Román Hadsereget” mozgósítson Magyarország ellen, akkor épp Bukarestben, ráadásul a hadügyminisztériumtól korántsem idegen körökben szükségesnek látták határozottan felhívni az államvezetés figyelmét arra, hogy a nemzeti ideálok helyett inkább a demokrácia erősítése váljék elsődleges feladattá. Hasonló állásfoglalást adott ki a brassói helyőrség kötelékébe tartozó demokratikus katonai szervezet is.

Hogy – az említett furcsaságok ellenére – a sovén megnyilatkozásokkal szemben most miért épp a hadsereg eléggé befolyásos körei emelik fel szavukat, arra elég nehéz okokat találni. Nem magyaráz semmit az a – jobbára propagandisztikus – vélekedés, hogy a magyar és román hadsereg kapcsolata pozitív maradt még a legnehezebb időszakokban is. Hisz példaértékűnek tekinteni az efféle kapcsolatokat csak a végtelenül rossz általános viszonyokkal összevetve lehet.

Nem számított sokat az a magyar katonai segítség sem, amit Románia honvédségünktől kapott a decemberi puccs időszakában. A román hadsereg akkori hatalomátmentő manővereit csak zavarhatta a nyíltan Ceausescu-ellenes magyar kiállás és az ebből eredő segíteni akarás.

Ráadásul mára katonapolitikai szempontból is alapvetően módosultak a két ország nemzetközi érdekei. Bár egy, a múlt héten megjelentetett bukaresti közlemény igyekszik e tekintetben a román álláspontot ködösíteni, a szovjet–román kétoldalú megbeszélésekről, illetve a bécsi haderő-csökkentési tárgyalásokról kiszivárgó értesülések egybehangzóan arra utalnak, hogy Románia a Varsói Paktumban viselt funkcióit fenn akarja tartani, és hogy továbbra is a moszkvai garanciákat részesíti előnyben a kelet-európai középhatalmi, regionális elképzelésekkel szemben. Ez egyértelműen eltér a magyar céloktól, annak szándékát jelzi, hogy Bukarest igyekszik több mint politikai határt vonni Románia és a tőle nyugatra „eső” Európa közé.

Szintúgy kevéssé járul hozzá a román hadsereg valódi szerepének tisztázásához Bukarest Magyarországgal kapcsolatos politikájában az a látszat, hogy ez a hadsereg még mindig a „centralizált román állam” legfőbb erőforrása, mi több, annak prototípusa. Igaz, hogy Romániában az egyetlen „nyugodt erő” a hadsereg, mindazonáltal ez az erő a legkevésbé alkalmas liberális és demokratikus feltételek megteremtésére, annál inkább a korábbi, totális struktúra fenntartására.

Ráadásul mivel a román félnek lényegesen nagyobb hadereje van, a román hadsereg soha nem is vette komolyan a magyar felet, urambocsá! „szövetségest”. A román haderő személyi állománya legalább kétszerese, reguláris tartalékállománya több mint négyszerese a magyarnak. Igaz, technikai szempontból a román hadsereg a korábbi századok nívóján áll, ám az ismert nacionalista ideológia hatékony fundamentalizmust honosított meg katonai körökben, és ezt a hadvezetés mindenkor messzemenően kamatoztatni volt képes, ha a magyarokkal szemben akarta fanatizálni a sorkatonaságot az éves hadgyakorlatok során.

Mindezek ellenére mégis nagyon valószínűnek tűnik, hogy Stanculescu miniszter október 19-én készséggel és pozitív elképzelésekkel ült a tárgyalóasztalhoz. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy Ion Iliescu elnök nemrégen lezajlott amerikai látogatásának látványos kudarca, szembeállítva a magyar külpolitika méltánylandó aktivitásával, alkalmasint nagyon megemelte – a józanságát mindig is némaságával kifejezésre juttató – Stanculescu személyes presztízsét. Stanculescu pedig – vallják jól értesült bukaresti források – e presztízst csak egy újabb, immáron a legtágabb körben is a „zavarosfejűek gyülekezeteként” aposztrofált román „parlament” félreállításával kamatoztathatja. A helyzet gazdaságilag is hasonló képet mutat, és nem lehetne csodálkozni azon sem, ha sokak számára ez is a társadalmi életbe történő nagyobb katonai beavatkozást indokolná.

Persze meglehet, hogy Románia megkapja majd azokat a minimális segélyeket, amelyek átlendítik a mostani holtponton. De akárhogy is történjék, a szomszédok – és főképp Magyarország –hallgatólagos támogatása nélkül Románia „békés” stabilitása aligha valósulhat meg. És csak remélni lehet, hogy a magyar delegáció nemcsak a „hagyományosan kitűnő magyar–román katonai kapcsolatok” boldog nosztalgiájával érkezett Gyulára, majd onnan Aradra, hanem azzal a szilárd meggyőződéssel is, hogy a magyar támogatásnak ára van. És ez az ár nem kevesebb, mint a magyar stabilitás, melyet Bukarest sem fenyegethet.

• Belföld