Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

A Fidesz külügyi koncepciójának talán az a legnagyobb szerkezeti hibája, hogy egyidejűleg és egyenlő mellékben fűti a hatalmat nélkülözni kénytelen nagypolitikai és a liberalizmus terén gyakorta kizárólagosságra törekvő pártpolitikai ambíció. Persze az ember – különösen ha az elmúlt hónapokban némi közelségből szemlélhette a Fidesz rendkívül szimpatikus külügyi aktivitását – sejti a szándékot, ez azonban roppant kevés ahhoz, hogy észszerű programként méltányolhassa e szándék valódi következményét: a kétfrontos csatározást.

Hármas cél

A dokumentum készítői hármas célt tűztek ki maguk elé. Részben értelmezni igyekeztek a nemzetközi folyamatokat, ugyanakkor szándékukban állt értékelni a magyar kormányzati külpolitikát; e kettősség keretébe illesztve pedig „jelezni” (?) próbálták a párt nemzetközi törekvéseit. A szerkesztők – nem véletlenül – jónak látták külön hangsúlyozni, hogy épp e „jelzések” adják a tulajdonképpeni programot, ennek ellenére a dokumentumban vajmi kevés fény derült valódi törekvésekre. Inkább csak olyan tények és célzások kaptak hangot, melyek az égadta világon semmiben sem különböztetik meg a Fideszt a többi párttól.

Egyébként is, a külső szemlélő számára e „jelzések” mibenléte teljes homályba vész. Nem lett volna persze szerencsés, ha a dokumentum szándéknyilatkozat-formát ölt. De legalább ily kevéssé szerencsés az, hogy program címen – elképzelések, tervek, ötletek helyett – nemzetközi intézmények „korhű képével”, illetve néhány, igaz, nem véletlenszerűen kiemelt ország közelmúltjának nagy ívű mérlegelésével untatja az érdeklődőt. A nemzetközi folyamatok értelmezése helyén történelemkönyvbe illő passzusokat találni, törekvések helyett pedig olyan definíciókat, amelyeket minden valamirevaló külpolitika – mint eseti minősítéseket – mindig is kerülni igyekezett.

Változó világkonfliktusok

S ha már adott a történelem – gondolhatták a szerzők –, kézenfekvő analógiák alapján gondolni a jelenre, és ekként álmodozni a jövőről is. 1989 nyarának historikus emléke reinkarnálódik ma, 1991-ben a Fidesz-programban, amikor arról próbál meggyőzni minket, hogy a Szovjetunió alig őrzött meg valamit nagyhatalmi múltjából, a világkonfliktusok pedig egyszeriben fordultak kilencven fokot, Kelet–Nyugatról Észak–Dél felé tájolódván. Olyan illúzió ez, melynek jegyében messzemenően egymásra lelhet a Fidesz és a mai kormányzat. Ez utóbbi – minthogy létének magyarázatát korábban szintúgy a „szovjet gyengülésben” látta – most, mai tetteihez bátorságot abból merít, hogy minduntalan régelgyengülésről beszél. A fiatal demokraták is hasonló nosztalgiákban ringatóznak, s idézgetik vissza nyílt színi kárörömmel az orosz kolosszuson vett állítólagos elégtételt. Pedig a szovjetek kezében még van néhány adu: a keleti német tartományokban továbbra is föllelhető atomtöltetek nem kevésbé azok, mint a szovjet hadikiadások idei megnövelése 77-ről 96 milliárdra, vagy mondjuk Moszkva vietnami támaszpontjai. Nem is beszélve a magyar gazdaságban elhelyezett időzített bombáikról. Így aztán aligha tévedünk, ha e program kapcsán is a gyakorta felemlegetett magyar–szovjet kapcsolat politikai értelmezését taktikai elemnek tekintjük, mellyel kényszerűen szemben áll a program által szinte teljesen negligált stratégiai bizonyosság: a Szovjetunió fenyegető jelenléte. És nemcsak határainknál, de mindennapjainkban is.

Épp ezért a Fidesz programjának biztonságpolitikai elképzelései is meglehetősen felszínesek, s az illuzórikus elem sem kevés bennük. Minthogy nem tekintik többé mérvadónak a Nyugat-Európa–Szovjetunió-konfrontációt, nem csoda, hogy mit sem tudnak kezdeni a NATO-perspektívájú –kondicionált – biztonsággal sem. Ha más érvek alapján, mint a kormány, de a Fidesz is az észak-atlanti szövetség jövendő jelentőségének minimalizálódására esküszik. Helyette részben az EBEÉ keretében kialkudható kollektív biztonsági garanciákat sürgeti, illetve a regionális (és/vagy bilaterális) kapcsolatok gyors kialakítását.

Hogy ilyen adottságokkal mifajta szuverenitásra is törekedhet egy magunkfajta kis ország, az bizony még akkor is talány, ha a program összeállítói ennek tisztázását tekintik legfőbb feladatuknak. Igaz, szuverenitáskoncepciójukból nagyjából kiderül, hogyan is képzeli el a Fidesz világunk nemzetközi állapotát és fogékonyságát az együttműködésre. Nem derül ki viszont az, hogy hogyan strukturálódik a társadalmon belül az erre irányuló külpolitikai aktivitás, s milyen értékeket tekint mérvadóknak. Vagy talán épp az lenne e dokumentum valódi csele, hogy ténylegesen csak nemzeti szuverenitásra gondoltak volna a programozók?

A nemzet és az ő szuverenitása

A helsinki folyamat megindulása – sőt, bizonyos fokig már 1968 – óta a Kreml nem a nemzeti szuverenitást vonta meg a szatellitállamoktól, hanem a tényleges szuverenitást. Az elmúlt időszakban aztán tulajdonképpen a térség mindegyik állama kivívott magának valamiféle önállóságot, amit kivétel nélkül nemzeti szerzeményként éltek meg. És mely sajátos módon torzította el a társadalmak elképzelését arról, hogy mit is jelent a tényleges szuverenitás. E szempontból – és hangsúlyozom, csak e szempontból – túl nagy különbséget nem is látok a Ceausescu módján megfogalmazott önállóság és mondjuk a magyarországi népi-nemzeti irányzat, valamint a Kádár-nómenklatúra viszonyában létrejött csöndes kompromisszum között.

Épp ezért a szokatlan tényt, hogy a Fidesz-program saját külpolitikai (!) alapelvei sorába beemelte a nemzet fogalmát, egyszerre tartom igen logikusnak és végtelenül logikátlannak. Logikusnak, mert az itt kifejtett szuverenitás öntudatlanul az ismert korlátok szülte, legkevésbé sem „új típusú” nemzeti elfogultság elemeit tartalmazza. Logikátlannak pedig azért, mert a következetesség rovására a program szabadulni igyekszik az alapelv szabta tehertételektől. Például attól, hogy ne csak tudja, de tudomásul is vegye: a külkapcsolatok terén, 1991 Kelet-Európájában a nemzet fogalma óhatatlanul és elkerülhetetlenül az etnikai konfliktusok egyik definíciójává vált.

Így aztán a dokumentum megszövegezői nem tudnak igazán szembenézni annak egyértelműségével sem, hogy a kisebbségi problematika ma már semmiképp sem lehet a külügy stratégiai tartozéka, nem utolsósorban azért, mert ezáltal óhatatlanul alárendelődik aktuálpolitikai megfontolásoknak. Keresve sem lehet jobb példát találni erre, mint a program Romániára és Besszarábiára vonatkozó szentenciáit, melyeket nemcsak a dokumentum megszövegezése óta eltelt fejlemények cáfoltak – a két „románlakta” terület látványos közeledése a román–szovjet alapszerződésben foglaltak ellenére –, hanem már akkor sem voltak igazak, amikor a Lendvai utcában papírra vetették őket.

---

Az elmondottak nyomán ne tűnjék üres udvariaskodásnak, ha a programról alkotott első reflexióimat mégis azzal zárom: elismerésem. Elismerésem, mert ha sokszor ellenkezni is vágytam a leírtakkal, azok csalódást nem okoztak. Ha értetlenül is kellett olykor felfedeznem a redundánsságot és néha a banalitást, a munka összességének az értelmét a magaménak éreztem és érzem most is. S ha végig bántotta is szememet az ellentétes koncepciók gyakran meg nem oldott összehangolása, a szerkesztés mégis egységes benyomást tudott kelteni, miként a szellemiség is, mely a szerzők habitusát, törekvéseit egybefogta.

Egyébként is: egy olyan pillanatban, amikor a Vatra Romaneasca és a Matica Slovenská legjobb magyar tanítványai kezdenek parancsolgatni annak a szellemnek, amit a román és szlovák sovinizmus engedett ki a palackból, megnyugtató, hogy az ésszerűség nem ment ki teljesen a divatból.

• Belföld