Skip to main content

Egy langyos nap éjszakája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Elment talán az eszem? A korán elérkező estében – mely éppoly melegnek tűnik ma, mint a tegnap volt március 25-i – az utcákat járom, s igyekszem leolvasni az emberek arcáról elszántságukat, a dacot, mely olyannyi grimaszra adott okot az elmúlt fél év során. Elment tehát az eszem? – gondolom néhány sikertelen próbálkozás után, minthogy semmilyen eredményre sem jutok. A korzón csellengő japánoknak fogalmuk sincs arról, hogy ma megfontolt ábrázattal illenék róniuk a magyar utcákat – persze csakis, hogy beleüljenek hangulatomba –, s hasonló rezerváltság lenne talán ildomos a Belvárost mindinkább a magyar koldusoktól elhódító vietnami, orosz és lengyel zugárusok részéről is. De mire ez a nagy világátforgató ajánlgatása a „miheztartásnak”? Talán csak nem abban sántikálnak vágyaim, hogy megilletődést kényszerítsek mindenkire, azon egyszerű oknál fogva, mert változást szeretnék, s mert a változás számomra e pillanatban – keresetlenül és oly kevéssé ésszerűen – valamiféle helyhatóságiaskodáshoz kötött?

Ó, de igen! Mily esendő is az ember – állapítom meg a kudarc rezignáltságával –; az ember, aki a választás profán rutinját sem képes világraszóló érzelmektől függetlenül, amúgy vegytisztán gyakorolni, gyakoroltatni. És még mindig reméli, hogy tétekkel dobálózhat, hogy még hihet a visszahozhatatlanságban és abban, hogy egyetlen voksának, ha nem is világraszóló, de legalább világbosszantó tétje van. S anélkül hogy különösebb okságot gyanítana benne – ezen az estén az a bizonyos ember lépteit a Lendvay utcai Fidesz-kampányközpont felé szaporázza, ahol garantált megváltóhangulatot ígér az est fénypontja, a két körözöttes szendvics között megemészthető bejelentés: túlgyőztük magunkat!

És az ember örül, merthogy ezúttal – kivételesen – demokratikusan osztozhat az ifjonti magabiztosságban, melytől immáron oly antidemokratikusan megfosztatott, és kissé bennfentesen – persze mértéktartón, csak a ma estére, hogy túlzásokba ne essék – maga is beleszédül a mámorba, és rockos ütemben ismételi el százszor is: politikát racionálisan csinálni nem lehet; meg hogy: az MDF nemzeti hevületével csak a Fidesz személyes érzelmi telítettsége veheti fel a versenyt. Az a bizonyos ember pedig ismét csak örül, hogy legalább itt nem kell éberen emberközpontú repetát kérnie a moráladagjához; hogy kis politikai kockázattal az orra előtt nő fel a következő felelős magyar politikusnemzedék; hogy erotikus érveit sem kell észérvekre váltania, ha polgármesterjelölt-nőjük nevét akarja beikszelni a szavazócédulán.

A Bem tér hangulata viszont ma egészen más. Istenem, talán nem esett az MDF a racionális politizálás eredendő bűnébe, s talán nem hagy minket nemzeti érzelmek híján – jut eszembe, amikor a pártház kapujában hosszasan vizslatni kezdi újságíró-igazolványomat egy gorilla. Aztán beenged – hiába na, magyar itt ma mindenki, ebből is látszik –, ingyen kapunk kávét, almalevet, alkohol nincs, de a nemzet sorsával terhes, komor hangulat annál inkább, mely – az érkezgető választási eredményekkel egyenes arányban és demokratikus keresetlenséggel – a szimpatizánsokból kiállított vendégsereg arcára mindinkább kiül. Aztán rögvest kiderül az is, hogy az ellenzék provokál, konspirál, melyre – persze méltó válaszképpen – a kormánypárt a pótválasztások utóbbi két hetében madáretetőket aggat majd szerte a fővárosban. Naná, magyar itt minden – lám, nemcsak a narancs, de – a madár, továbbá: fű, fa, virág. S ha ez mind együtt lesz, akkor valószínűleg végre-valahára a rög is.

Elment talán az eszem – kérdezem harmadszorra, amikor a Mérleg utcába éjféltájban bekóválygok – mi zajlik ma itt, múlt március vagy valami egészen más? A lelkesedés a régi, az óvatosság valami egészen új. Előkerül vadonatúj barátom, KP, aki kávéjából föltekint: te, te az MDF-nél jártál, ne is tagadd, látom – ha lehetek ily szertelenül népies – a szemed járásán, s invitál máris egy sörre, annak örömére, hogy rajtakapott. Tudod mit – mondom –, holnap szeretném azzal kezdeni a napot, hogy valami vaskos komiszságot írok az SZDSZ-ről, ha már ma rá szavaztam én is; ennyi csak elkelne a lelki egyensúlyom megőrzése végett. Pompás ötlet – nyugtázza –, azonkívül kész érzelmi politika, no meg ez már egyenesen harmadik út is. Rögökkel bár, de enyhítve a hivatáselv által.

Hú, de jó lesz holnap, hú, de jó lesz aztán. Mert hát azért – fúj, egykori tavaszi parlamenti választások – nagyok voltunk ma, meg aztán kicsit győztünk is, nemdebár?












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon