Skip to main content

Genfi epizód

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Másfél évtized után végre eljött az ideje a kisebbségeknek is. Bizonyos fokig a helsinki folyamat logikájából fakadóan, másrészt a kelet-európai változások egyenes következményeként, a kisebbségi problematika szalonképes témája lett a zöldposztós csatatereknek; azaz ma már egyetlen diplomata sem találja – mint korábban – méltatlannak a többségétől eltérő érdekek komolyan vételét.

Csak az idén két konferencia is központi témájává avatta a kisebbségi jogvédelmet az épp most befejezett genfi s a szeptemberben kezdődő moszkvai. Bár ez utóbbi általában az emberi dimenziók ezredvégi állapotát kívánja áttekinteni, nem kétséges – miként az tavaly Koppenhágában, 1989-ben pedig Párizsban történt –, Moszkvában is gyakori hivatkozásokra ad majd alkalmat a nemzeti és etnikai csoportok élete.

Magyarország az elmúlt esztendőkben jelentékeny sikereket ért el a helsinki folyamat emberjogi-diplomáciai egyezkedéseiben. A magyar kisebbségek problematikája előtérbe került, s ami – ha lehet – még fontosabb: nemcsak a konfliktusmegelőzés tekintetében született meg egy bizonyos mechanizmus, de megteremtődött az etnikai problematika felvetésének mechanizmusa is. Annak ellenére jelentős eredmény ez, hogy lényegében nem sikerült elfogadtatni a kisebbségi kollektív jogokat, s a világ továbbra is csak az egyénközpontú emberi jogok keretén belül tudja – pontosabban hajlandó – mérlegelni a többségi érdekekkel szemben álló csoportok státusát.

Persze a genfi értekezlet még le sem zárult, amikor már mindenki azt latolgatta, hogyan is tovább? A tárgyalandó kérdésekben nem egyformán módosult az egyes delegációk álláspontja. Még most is ritkaságszámba ment, hogy egy-egy nemzeti delegáció kisebbségi tagot invitáljon soraiba, amint azt a cseh és szlovák küldöttség tette, melyben két magyar is helyet foglalt; vagy például a magyar, melyben egy roma- és egy németszakértő is tevékenykedett. Mások – s főként a románok – tovább folytatták a korábbi esztendők „legjobb védekezés a támadás” taktikáját.

Hasonló bizonytalanságot idézett elő a helsinki folyamat korábbi, nemzetközileg is elismert szakértőinek feltűnő hiánya, s ezt mindenekelőtt a magyar delegáció működésének eredményessége szenvedte meg.

A konferencián részt vevő magyar küldöttség tagjai a külügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztályának, a Miniszterelnöki Hivatal Határontúli Magyarok Titkárságának és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalának szakértőiből került ki. Bizonyos folytonosságot ugyan feltétlenül jelentett Hargitai Zsuzsa személye, aki a korábbi konferenciákon részt vevő magyar delegációk egyik állandó résztvevője, s aki most a záródokumentumot szerkesztő négyfős bizottság tagja lett. De ő sem tudta pótolni Erdős André hiányát, akit ugyan „felfelé buktattak” – jelenleg ő képviseli Magyarországot az ENSZ-ben –, ennek ellenére mégis itt lett volna a helye; ha másért nem, hát annak okán, hogy valójában ő teremtette meg az előző esztendőkben a helsinki folyamat magyar sikersorozatát.

Nem arról van persze szó, hogy a magyar küldöttség híján lett volna a szakértelemnek. Entz Géza delegációvezető nem most bizonyította először, hogy a kisebbségi ügyek ténylegesen az ő kezében futnak össze. De a genfi képviselet koncepciója mindenképpen egy felemás kormányzati döntésnek volt az eredménye, mely az unos-untalan emlegetett „több lábon álló” kül- és kisebbségpolitika címén a téma önjelöltjeinek is minduntalan helyet csinált. Ez pedig határozottan fékezte a hatékonyságot, a diplomáciai lépésekben szükséges egyértelműséget pedig végérvényesen illúzióvá tette.

A múlt pénteken végül a delegációk jóváhagyták a genfi záródokumentumot, mely a helsinki folyamat újabb fontos állomásának számít máris. Jelentősége nem merül ki abban, hogy végre mégis megszületett a konszenzus; a dokumentum révén az ellenőrző mechanizmuson belül hatékonyabb lehetőségek tárulnak fel a kisebbségi jogsérelmek konkrét ellenőrzésére, ugyanakkor a kulturális és személyi kapcsolattartási garanciákon túl adminisztratív garanciák igénye is megfogalmazódott, például a helyhatósági választások révén kinyilvánított kisebbségi álláspont tiszteletben tartásáról. A konferencia persze azt még nem tudta elérni, hogy a kisebbségi gazdasági jogviszonyok dokumentált figyelemben részesüljenek, de remélhetőleg a moszkvai értekezlet – valamilyen formában – erre is sort kerít.

1989-ben a Párizsban megrendezett értekezlet volt az első, mely külön állásfoglalásban tért ki az NGO-k (Non-governmental Organisation – Nem Kormányzati Szervezet) tevékenységének méltatására. Ez a forma is átalakulóban van; a korábbi szervezetek – különösen magyar szempontból – ma beépülőben vannak a hivatalos delegációkba. A New York-i központú Magyar Emberi Jogok Alapítvány elnöke, Hámos László például az USA delegációjának tagjaként vett részt a konferencián. Magyar szempontból azonban eléggé lehangoló a kelet-európai demokratizációs folyamat selejttermékeinek NGO-szerű megjelenése, különösen a korlátolt, agresszivitásukkal a konferenciát megtisztelő és a magyar kisebbségek ügyét kompromittálni kész, egyes újdonsült RMDSZ-tisztségviselők, illetve nyugati ötletgazdáik személyében. Csak remélni lehet, hogy ha „több lábon álló” külpolitikánk figyelembe veszi őket, nem válik majdan agyaglábakon állóvá.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon