Gaál Gyula

Nyomtatóbarát változat

Néhány szót arról, hogy mi milyen irányú változtatásokra törekedtünk. (Hogy miért kényszerül egy ellenzéki párt arra, hogy eleve lemondjon saját koncepciója érvényesítéséről, s a „részt sem venni a vitában” Szküllája és a „kompromittálódni a kormány alapelveiben rossz törvényébe” Kharübdisze között hányódva csak korlátozott érvényű módosító javaslatokkal álljon elő, az megér egy külön misét.)

Javaslatainkkal igyekeztünk

– elérni a különböző módon károsultak egyidejű, és

– megszüntetni vagy legalább mérsékelni a kárpótlandók egyes csoportjai közötti diszkriminációt,

gazdasági téren pedig

– a tömeges csődök elkerülése érdekében mérsékelni a jelenlegi gazdálkodókra gyakorolt sokkhatást,

– s a kárpótlást a privatizáció gyorsítása és társadalmi bázisának kiszélesítése érdekében felhasználni.

Tompítani a hatást

Továbbra is szigorúan ragaszkodva ahhoz az önként vállalt korláthoz, hogy csak gazdasági kérdésekről beszélek, az utóbbi javaslatainkra térnék ki. Hogyan lehet a törvény jelenlegi gazdálkodókra gyakorolt hatását tompítani vagy akár csak időben széthúzni?

Ilyen vonatkozásban két helyen támadtuk a törvényjavaslat legutolsó, az alkotmánybírósági határozatot követően benyújtott változatát. Mint az előző részben írtam, a törvény egyik fő veszélye abban rejlik, hogy a mai földhasználó nagyüzemek lába alól egyik napról a másikra kiránthatja a talajt, s így a termelési alapjuktól megfosztott szövetkezetek menthetetlenül csődbe jutnak, magukkal rántva az iparvállalatok és a bankok egy részét. A tavaly decemberi változat, amelyben még semmilyen védelem nem volt, az időközbeni módosítások során annyit javult, hogy lehetővé teszi a szövetkezetek számára tagjaik és alkalmazottaik számához igazodóan egy olyan földalap létrehozását, amely védett a kárpótlási igényekkel szemben. Ez a föld továbbra is szolgálhatná a nagyüzemi művelés céljait annak érdekében, hogy vállalkozásra képtelen tagjainak és alkalmazottainak továbbra is munkát adhasson a szövetkezet, másfelől pedig eleget tudjon tenni korábban vállalt hiteltörlesztési és egyéb kötelezettségeinek.

Ha ezekhez a követelményekhez mérjük, akkor igencsak szűkmarkú a tagonként 30, alkalmazottanként 20 aranykoronányi földterület (azaz 1-2 hektár). De egyeseknek ez is veszélyesen soknak tűnt, s biztos, ami biztos, belevették a szövegbe, s makacsul ragaszkodtak is hozzá, hogy az így kialakított földalap nem haladhatja meg a nagyüzemi összes földterület aranykorona-értékének felét. Ez az esetek döntő többségében fölösleges biztosíték ugyan, mert nyilvánvalóan e mérték alatt marad a földalap, ahol viszont az előírt módon számítva túllépné az 50 százalékot, ott a túlfoglalkoztatottság miatt minden bizonnyal szükség is lenne rá.

Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ez a földalap-számítási mód képtelen kezelni a szövetkezetek közötti különbséget a tekintetben, hogy mennyire kötődik tevékenységük – s így élet-, fizető- és eltartóképességük – a földhöz. A rossz földdel bajlódó, ipari és szolgáltató tevékenységeikből élő szövetkezetek készséggel szabadulnak akár az összes földjüktől is. (Persze ez másnak sem kell.) A kifejezetten mezőgazdasági tevékenységből élők számára azonban az így meghatározott földalap semmilyen túlélési esélyt nem nyújt.

Kikényszerített földeladás

A másik pont, ahol nagyobb védelmet kívántunk nyújtani a szövetkezeteknek, a licitálás. A törvény előírja, hogy az egy aranykoronának megfelelő föld kikiáltási ára 3000 forint, s ha ezen az áron nincs vételi ajánlat, akkor a kikiáltási ár folyamatosan, de legfeljebb 500 Ft/AK értékig csökkenthető. Ez az 500 forint veszélyesen kevés! Figyelembe kell ugyanis venni, hogy itt néni saját elhatározáson nyugvó piaci ügyletről van szó, s az üzlet nem szabadon felhasználható pénzben köttetik. (Kérem, kíméljenek meg a vitriolos megjegyzésektől, hogy hol használható fel a forint szabadon… Azért lassacskán csak lesz belőle valami.) Ha tehát állami diktátum kényszeríti az eladót a föld értékesítésére egyébként csak korlátozottan felhasználható állampapírért cserébe, ahol ráadásul a másik oldalon a vevők köre (s ezzel a licit és az elérhető ár is) mesterségesen korlátozott, akkor az eladót védő garanciális szabályokra is szükség van. Ebben szerintünk minimum az szükséges, hogy a szövetkezet ne legyen köteles eladni a földjét egy olyan ár alatt, amit maga a kárpótlásra jogosult kap egykori földjéért (1000 Ft/AK). Sőt, ennél magasabb védőárat is lehetségesnek tartottunk. Most ugyanis, miután nem fogadták el indítványunkat, az a groteszk helyzet is előállhat, hogy míg egykori földjének akár kétszeresét is, addig mondjuk, egy városi lakás esetében a jelenlegi értéknek csupán huszadrészét kaphatja meg kárpótlásként az igénylő.

Függésbe kerülnek saját gondosságukban


S mit lehetett volna tenni e törvény keretein belül a privatizáció érdekében? Ha el is tekintünk az állampolgári vagyonjegyre vonatkozó javaslatunktól, amely koncepcionálisan nem illeszkedik ehhez a törvényhez, még mindig maradt egy lehetőség az új tulajdonosi réteg szélesítésére s egyúttal a jelenlegi gazdálkodók biztonságának fokozására. Ez pedig az árverésen részt vevők körének a szélesítése. A törvény ugyanis most a kárpótlási jeggyel saját jogon rendelkezőkre szűkíti le a licitálásban részt vevők körét, így önkényesen korlátozva a keresletet s az elérhető árat, s ami ennél is fontosabb, teljesen megfeledkezve arról a kb. százezer, földbérleten gazdálkodó kistermelőről, akik jelentős részének egyáltalán nem vagy nem elég kárpótlási jegye lesz ahhoz, hogy jelenlegi bérletét megvehesse. Ők, a ma tényleges mezőgazdasági kisvállalkozói egy újabb s a korábbinál még kevésbé kiszámítható függésbe kerülnek saját gazdaságukban. Nyilván a földművelő parasztság érdekében…

S a többi?

Mindezzel csak néhány, a törvény szövegéből is pontosan látható veszedelmet említettem. Nem szóltam azokról a bizonytalan pontokról, ahol majd csak a végrehajtási rendelet vagy más kapcsolódó törvény, esetleg az utólagos jogértelmezés dönti el, hogy mekkora bajt okoz. Ilyen pl. a társadalombiztosítás keretében életjáradékra váltható kárpótlási jegy esete, ahol erősen félő, hogy vagy az önálló TB, vagy a költségvetés, vagy mindkettő megsínyli e törvényt. De említhetném a termelőszövetkezetek jogutód szervezeteit is, amelyekre a három illetékes parlamenti bizottság értelmezése szerint nem vonatkozik a földalapképzés lehetősége, míg kényszereladóként ők is címzettjei a törvénynek Ha ez tényleg így lesz, akkor ez nem más, mint a társasággá alakult téeszek elleni kicsinyes bosszú. Vagy itt van a szövetkezetek tulajdonába kerülő kárpótlási jegyek esete, amelyek be is válthatók földre, meg nem is. De függetlenül a földre válthatóságtól: a törvény a maga teremtette értékpapírban rendíti meg már születése pillanata előtt a hitet, amikor a privatizációs kínálat gyors bővítése helyett a kárpótlási jegy beválthatóságának rendszeres felfüggesztését ígéri.

Lavinaszerű csőd

Összefoglalva tehát mondandómat, a kárpótlási törvény végső változata – minden kedvező módosulása ellenére – nem tudja eloszlatni félelmeinket a lavinaszerű csődöket illetően, nem védi meg a mezőgazdaságot a távol élő tulajdonosok tőkekivonásától, s nem teremt biztonságot sem a mezőgazdasági nyugdíjas, sem a földbérleten gazdálkodó kisvállalkozó, sem a nagyüzemekben munkát vállaló társadalmi réteg számára. Mindezek ellensúlyozására valóban létrehoz egy nem túl széles paraszti réteget, amely saját gazdaságában dolgozhat, továbbá nagy hangon hirdethetjük külföldön, hogy megteremtettük a tulajdon biztonságát.

Azért itthon halkan hadd kérdezzem meg: nem lehetett volna-e olyan megoldást találni, amely kisebb társadalmi veszteséggel nagyobb eredményre vezet? Eddig csak a civódásokat láttuk. A böjt most következik.

• Belföld