Skip to main content

Kárpótlási aggódások I.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A következő kérdéseket érdemes sorra vennünk:

1. Mik voltak a legsúlyosabb aggályaink az eredeti törvénytervezettel szemben?

2. Mi volt a mi javaslatunk?

3. Mi változott a törvény végleges szövegében az eredetihez képest, s e változások hogy módosítják a várható hatásokat?

Szeretném előrebocsátani, hogy nem regényíráshoz ültem le, ezért nem térek ki a törvény végrehajtásával kapcsolatos jogi bonyodalmakra, s a részint ezekből adódó, részint ettől független politikai hatásokra, súrlódásokra, konfliktusokra. Csupán gazdasági kérdésekkel foglalkozom, persze e téren is csak tartalomjegyzékszerűen.

Milyen gazdasági hatásokkal számolhattunk tehát? A termelőszövetkezetek által használt földterület kétharmada (a kötelező földmegváltás révén megszerzett osztatlan közös tulajdon kb. 3,5 millió hektárja és a bő 200 ezer hektár állami tulajdonú föld) áll szemben a kárpótlási igényekkel, míg a további egyharmad rész mint tagi tulajdon bármikor szabadon kivihető a szövetkezetből. Szélsőséges esetben tehát e nagyüzemek egyik napról a másikra akár teljesen föld nélkül maradhatnak.

Miért baj ez, miért kellene nekünk megvédenünk ezeket a sztálinista maradványokat, kérdezik egyesek. Hát csak azért, mert ha nem akarjuk túlságosan radikálisan megoldani a túltermelési gondjainkat, akkor nem célszerű addig lerombolni egy – megengedem, rengeteg hibával – működő rendszert, amíg a helyébe lépő újnak az alapvető intézményeit, működésének alapfeltételeit, a kereskedelmi és pénzpiaci integráció új formáit nem sikerült megteremteni.

De túl ezen, itt nemcsak a mezőgazdaság vállalatairól van szó, nemcsak arról, hogy milyen lesz jövőre az élelmiszer-kínálat. Legalább ennyire arról, hogy a mezőgazdasági vállalatrendszer zavarai maguk alá temethetik a szokásos importjait nélkülözni kényszerülő ipart (merthogy ezeket eddig a mezőgazdasági exporttöbblet finanszírozta), és a mezőgazdaságot 150-160 milliárd forinttal hitelező bankrendszert is. S csak a mindezek nyomán felszökő munkanélküliség, infláció és általános hiány döbbentene rá mindnyájunkat, hogy milyen hihetetlenül jól és milyen nagy biztonságban éltünk eddig.

Mindezen veszélyek ellen a törvénytervezet csak két védekezési eszközt vonultatott fel. Az első, hogy a törvény úgyis végrehajthatatlan. Ez azonban csak mérsékelten vigasztal, mert ha építeni nem is, de szétzilálni minden bizonnyal tudna. A másik, hogy a kárpótlási jogosultság megállapításakor eltér a polgári jog öröklési rendjétől, ezzel korlátozva az elismert igényeket; így a szövetkezeti földek egy része mentesülhet a kárpótlási eljárás alól. Hogy mekkora ez a rész, azt biztosan senki nem tudhatja, talán a nem tagi tulajdonban lévő földek – az a bizonyos bő 3,5 millió hektár – nem teljesen, csak 60-70 százalékban válnak érintetté. De azt hiszem, hogy ezzel a felvetéssel még az OKHB-t, a legnagyobb hazai agrárhitelező bankot sem igazán sikerült megnyugtatni.

A törvényjavaslat születési hibáját tovább súlyosbítja, hogy a mezőgazdasági nagyüzemekből kikerülő föld nagyobbik része ettől a földtől távol élő tulajdonos, illetve örökös kezére jut, miközben a mezőgazdasági alaptevékenységben foglalkoztatott több mint 300 ezer aktív tag 80 százaléka nem rendelkezik földtulajdonnal, megélhetése az osztatlan közös tulajdonban lévő földekhez kötődik. Hasonlóan csak kivételesen bír földtulajdonnal a mezőgazdasági munkával foglalkoztatott 90 ezer állami gazdasági dolgozó. Ez az összesen 400 ezer ember (plusz családtagjaik) sem akkor nem érezheti biztonságban a jövőjét, ha bérelt földön mezőgazdasági vállalkozásba tud kezdeni, sem pedig akkor, ha továbbra is munkavállalóként szeretné megkeresni a kenyerét.

Az első esetben kezdő vállalkozóként egyszerre kell szembenéznie azzal a túltermelési válsággal, magas kamatszinttel, ami a már beállt vállalkozásokat is megrendíti, és azzal a hátránnyal, hogy a tulajdonos termelőkkel szemben az ő költségeit még a földbérleti díj is növeli. A második esetben pedig munkaadóként sok helyen nem is jöhet szóba más, mint a területének jelentős részét elveszítő, adósságaiban fuldokló téesz. Erre a négyszázezerre gondoltak-e a parasztság lelkes szószólói?

És arra a további kétszázezer nyugdíjasra gondoltak-e, akik jövedelmében meghatározó részt jelentett a szövetkezettől kapott éves háztáji juttatás, s amelynek fedezetéül szolgáló földet a fenti lelkesedéssel kívánták a városi hivatalnok-örökösök kezére juttatni?

Pénzügyi vonatkozásait tekintve ez azt jelenti, hogy míg a falutól távol élő új (egykori) tulajdonosok évi 4000-5000 forintos bérleti díjhoz jutnak (amely összeg befektetéshez kevés; s főleg értelmetlen visszaforgatni a „birtokba”), addig a mezőgazdasági termelésből szolidan számolva is 8-10 milliárd forintot vonnak ki évente, ami több, mint az itt fizetett vállalkozási nyereségadó. A már úgyis késélen táncoló mezőgazdaság megnyomorításán túl ennek inflációs hatása sem elhanyagolható.

Összefoglalva tehát mondandónkat a kormány kárpótlási tervezetéről, azt látjuk, hogy nem kevés amit a társadalomnak kínál. A mezőgazdasági vállalatok számára földjeik jelentős részének elvesztését, ezzel a szinte menetrendszerűen bekövetkező fizetésképtelenséget. A nagyobb agrárhitelező bankoknak kintlevőségeik elvesztését, pénzügyi helyzetük megrendülését. Az iparnak az import korlátozását, s ezzel így összességében a láncreakció-szerűen terjedő csődök lehetőségét.

Nekünk munkavállalóknak a kényszerszabadságok és a munkanélküli-segély örömét és biztonságát, az új mezőgazdasági vállalkozóknak a reménytelenség perspektíváját, a szövetkezeti nyugdíjasokkal pedig majdcsak lesz valami. Fokozódó munkanélküliség, infláció, hiány…

S miközben az igazságtalanságoknak csak egy töredékét orvosolta volna, komoly ígéretet jelentett a városi gyerekek bicikli- és legoellátottságát illetően. (Mármint a földbérleti díjakból, amíg lett volna, aki fizeti.)

S mit kínált még? Ami a legfőbb: mindnyájunk teljes megelégedésére a koalíció egységét.

(A következő számban folytatjuk.)




































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon