A következő kérdéseket érdemes sorra vennünk:
1. Mik voltak a legsúlyosabb aggályaink az eredeti törvénytervezettel szemben?
2. Mi volt a mi javaslatunk?
3. Mi változott a törvény végleges szövegében az eredetihez képest, s e változások hogy módosítják a várható hatásokat?
Szeretném előrebocsátani, hogy nem regényíráshoz ültem le, ezért nem térek ki a törvény végrehajtásával kapcsolatos jogi bonyodalmakra, s a részint ezekből adódó, részint ettől független politikai hatásokra, súrlódásokra, konfliktusokra. Csupán gazdasági kérdésekkel foglalkozom, persze e téren is csak tartalomjegyzékszerűen.
Milyen gazdasági hatásokkal számolhattunk tehát? A termelőszövetkezetek által használt földterület kétharmada (a kötelező földmegváltás révén megszerzett osztatlan közös tulajdon kb. 3,5 millió hektárja és a bő 200 ezer hektár állami tulajdonú föld) áll szemben a kárpótlási igényekkel, míg a további egyharmad rész mint tagi tulajdon bármikor szabadon kivihető a szövetkezetből. Szélsőséges esetben tehát e nagyüzemek egyik napról a másikra akár teljesen föld nélkül maradhatnak.
Miért baj ez, miért kellene nekünk megvédenünk ezeket a sztálinista maradványokat, kérdezik egyesek. Hát csak azért, mert ha nem akarjuk túlságosan radikálisan megoldani a túltermelési gondjainkat, akkor nem célszerű addig lerombolni egy – megengedem, rengeteg hibával – működő rendszert, amíg a helyébe lépő újnak az alapvető intézményeit, működésének alapfeltételeit, a kereskedelmi és pénzpiaci integráció új formáit nem sikerült megteremteni.
De túl ezen, itt nemcsak a mezőgazdaság vállalatairól van szó, nemcsak arról, hogy milyen lesz jövőre az élelmiszer-kínálat. Legalább ennyire arról, hogy a mezőgazdasági vállalatrendszer zavarai maguk alá temethetik a szokásos importjait nélkülözni kényszerülő ipart (merthogy ezeket eddig a mezőgazdasági exporttöbblet finanszírozta), és a mezőgazdaságot 150-160 milliárd forinttal hitelező bankrendszert is. S csak a mindezek nyomán felszökő munkanélküliség, infláció és általános hiány döbbentene rá mindnyájunkat, hogy milyen hihetetlenül jól és milyen nagy biztonságban éltünk eddig.
Mindezen veszélyek ellen a törvénytervezet csak két védekezési eszközt vonultatott fel. Az első, hogy a törvény úgyis végrehajthatatlan. Ez azonban csak mérsékelten vigasztal, mert ha építeni nem is, de szétzilálni minden bizonnyal tudna. A másik, hogy a kárpótlási jogosultság megállapításakor eltér a polgári jog öröklési rendjétől, ezzel korlátozva az elismert igényeket; így a szövetkezeti földek egy része mentesülhet a kárpótlási eljárás alól. Hogy mekkora ez a rész, azt biztosan senki nem tudhatja, talán a nem tagi tulajdonban lévő földek – az a bizonyos bő 3,5 millió hektár – nem teljesen, csak 60-70 százalékban válnak érintetté. De azt hiszem, hogy ezzel a felvetéssel még az OKHB-t, a legnagyobb hazai agrárhitelező bankot sem igazán sikerült megnyugtatni.
A törvényjavaslat születési hibáját tovább súlyosbítja, hogy a mezőgazdasági nagyüzemekből kikerülő föld nagyobbik része ettől a földtől távol élő tulajdonos, illetve örökös kezére jut, miközben a mezőgazdasági alaptevékenységben foglalkoztatott több mint 300 ezer aktív tag 80 százaléka nem rendelkezik földtulajdonnal, megélhetése az osztatlan közös tulajdonban lévő földekhez kötődik. Hasonlóan csak kivételesen bír földtulajdonnal a mezőgazdasági munkával foglalkoztatott 90 ezer állami gazdasági dolgozó. Ez az összesen 400 ezer ember (plusz családtagjaik) sem akkor nem érezheti biztonságban a jövőjét, ha bérelt földön mezőgazdasági vállalkozásba tud kezdeni, sem pedig akkor, ha továbbra is munkavállalóként szeretné megkeresni a kenyerét.
Az első esetben kezdő vállalkozóként egyszerre kell szembenéznie azzal a túltermelési válsággal, magas kamatszinttel, ami a már beállt vállalkozásokat is megrendíti, és azzal a hátránnyal, hogy a tulajdonos termelőkkel szemben az ő költségeit még a földbérleti díj is növeli. A második esetben pedig munkaadóként sok helyen nem is jöhet szóba más, mint a területének jelentős részét elveszítő, adósságaiban fuldokló téesz. Erre a négyszázezerre gondoltak-e a parasztság lelkes szószólói?
És arra a további kétszázezer nyugdíjasra gondoltak-e, akik jövedelmében meghatározó részt jelentett a szövetkezettől kapott éves háztáji juttatás, s amelynek fedezetéül szolgáló földet a fenti lelkesedéssel kívánták a városi hivatalnok-örökösök kezére juttatni?
Pénzügyi vonatkozásait tekintve ez azt jelenti, hogy míg a falutól távol élő új (egykori) tulajdonosok évi 4000-5000 forintos bérleti díjhoz jutnak (amely összeg befektetéshez kevés; s főleg értelmetlen visszaforgatni a „birtokba”), addig a mezőgazdasági termelésből szolidan számolva is 8-10 milliárd forintot vonnak ki évente, ami több, mint az itt fizetett vállalkozási nyereségadó. A már úgyis késélen táncoló mezőgazdaság megnyomorításán túl ennek inflációs hatása sem elhanyagolható.
Összefoglalva tehát mondandónkat a kormány kárpótlási tervezetéről, azt látjuk, hogy nem kevés amit a társadalomnak kínál. A mezőgazdasági vállalatok számára földjeik jelentős részének elvesztését, ezzel a szinte menetrendszerűen bekövetkező fizetésképtelenséget. A nagyobb agrárhitelező bankoknak kintlevőségeik elvesztését, pénzügyi helyzetük megrendülését. Az iparnak az import korlátozását, s ezzel így összességében a láncreakció-szerűen terjedő csődök lehetőségét.
Nekünk munkavállalóknak a kényszerszabadságok és a munkanélküli-segély örömét és biztonságát, az új mezőgazdasági vállalkozóknak a reménytelenség perspektíváját, a szövetkezeti nyugdíjasokkal pedig majdcsak lesz valami. Fokozódó munkanélküliség, infláció, hiány…
S miközben az igazságtalanságoknak csak egy töredékét orvosolta volna, komoly ígéretet jelentett a városi gyerekek bicikli- és legoellátottságát illetően. (Mármint a földbérleti díjakból, amíg lett volna, aki fizeti.)
S mit kínált még? Ami a legfőbb: mindnyájunk teljes megelégedésére a koalíció egységét.
(A következő számban folytatjuk.)
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]