Másfél évtized után végre eljött az ideje a kisebbségeknek is. Bizonyos fokig a helsinki folyamat logikájából fakadóan, másrészt a kelet-európai változások egyenes következményeként, a kisebbségi problematika szalonképes témája lett a zöldposztós csatatereknek; azaz ma már egyetlen diplomata sem találja – mint korábban – méltatlannak a többségétől eltérő érdekek komolyan vételét.
Csak az idén két konferencia is központi témájává avatta a kisebbségi jogvédelmet az épp most befejezett genfi s a szeptemberben kezdődő moszkvai. Bár ez utóbbi általában az emberi dimenziók ezredvégi állapotát kívánja áttekinteni, nem kétséges – miként az tavaly Koppenhágában, 1989-ben pedig Párizsban történt –, Moszkvában is gyakori hivatkozásokra ad majd alkalmat a nemzeti és etnikai csoportok élete.
Magyarország az elmúlt esztendőkben jelentékeny sikereket ért el a helsinki folyamat emberjogi-diplomáciai egyezkedéseiben. A magyar kisebbségek problematikája előtérbe került, s ami – ha lehet – még fontosabb: nemcsak a konfliktusmegelőzés tekintetében született meg egy bizonyos mechanizmus, de megteremtődött az etnikai problematika felvetésének mechanizmusa is. Annak ellenére jelentős eredmény ez, hogy lényegében nem sikerült elfogadtatni a kisebbségi kollektív jogokat, s a világ továbbra is csak az egyénközpontú emberi jogok keretén belül tudja – pontosabban hajlandó – mérlegelni a többségi érdekekkel szemben álló csoportok státusát.
Persze a genfi értekezlet még le sem zárult, amikor már mindenki azt latolgatta, hogyan is tovább? A tárgyalandó kérdésekben nem egyformán módosult az egyes delegációk álláspontja. Még most is ritkaságszámba ment, hogy egy-egy nemzeti delegáció kisebbségi tagot invitáljon soraiba, amint azt a cseh és szlovák küldöttség tette, melyben két magyar is helyet foglalt; vagy például a magyar, melyben egy roma- és egy németszakértő is tevékenykedett. Mások – s főként a románok – tovább folytatták a korábbi esztendők „legjobb védekezés a támadás” taktikáját.
Hasonló bizonytalanságot idézett elő a helsinki folyamat korábbi, nemzetközileg is elismert szakértőinek feltűnő hiánya, s ezt mindenekelőtt a magyar delegáció működésének eredményessége szenvedte meg.
A konferencián részt vevő magyar küldöttség tagjai a külügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztályának, a Miniszterelnöki Hivatal Határontúli Magyarok Titkárságának és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalának szakértőiből került ki. Bizonyos folytonosságot ugyan feltétlenül jelentett Hargitai Zsuzsa személye, aki a korábbi konferenciákon részt vevő magyar delegációk egyik állandó résztvevője, s aki most a záródokumentumot szerkesztő négyfős bizottság tagja lett. De ő sem tudta pótolni Erdős André hiányát, akit ugyan „felfelé buktattak” – jelenleg ő képviseli Magyarországot az ENSZ-ben –, ennek ellenére mégis itt lett volna a helye; ha másért nem, hát annak okán, hogy valójában ő teremtette meg az előző esztendőkben a helsinki folyamat magyar sikersorozatát.
Nem arról van persze szó, hogy a magyar küldöttség híján lett volna a szakértelemnek. Entz Géza delegációvezető nem most bizonyította először, hogy a kisebbségi ügyek ténylegesen az ő kezében futnak össze. De a genfi képviselet koncepciója mindenképpen egy felemás kormányzati döntésnek volt az eredménye, mely az unos-untalan emlegetett „több lábon álló” kül- és kisebbségpolitika címén a téma önjelöltjeinek is minduntalan helyet csinált. Ez pedig határozottan fékezte a hatékonyságot, a diplomáciai lépésekben szükséges egyértelműséget pedig végérvényesen illúzióvá tette.
A múlt pénteken végül a delegációk jóváhagyták a genfi záródokumentumot, mely a helsinki folyamat újabb fontos állomásának számít máris. Jelentősége nem merül ki abban, hogy végre mégis megszületett a konszenzus; a dokumentum révén az ellenőrző mechanizmuson belül hatékonyabb lehetőségek tárulnak fel a kisebbségi jogsérelmek konkrét ellenőrzésére, ugyanakkor a kulturális és személyi kapcsolattartási garanciákon túl adminisztratív garanciák igénye is megfogalmazódott, például a helyhatósági választások révén kinyilvánított kisebbségi álláspont tiszteletben tartásáról. A konferencia persze azt még nem tudta elérni, hogy a kisebbségi gazdasági jogviszonyok dokumentált figyelemben részesüljenek, de remélhetőleg a moszkvai értekezlet – valamilyen formában – erre is sort kerít.
1989-ben a Párizsban megrendezett értekezlet volt az első, mely külön állásfoglalásban tért ki az NGO-k (Non-governmental Organisation – Nem Kormányzati Szervezet) tevékenységének méltatására. Ez a forma is átalakulóban van; a korábbi szervezetek – különösen magyar szempontból – ma beépülőben vannak a hivatalos delegációkba. A New York-i központú Magyar Emberi Jogok Alapítvány elnöke, Hámos László például az USA delegációjának tagjaként vett részt a konferencián. Magyar szempontból azonban eléggé lehangoló a kelet-európai demokratizációs folyamat selejttermékeinek NGO-szerű megjelenése, különösen a korlátolt, agresszivitásukkal a konferenciát megtisztelő és a magyar kisebbségek ügyét kompromittálni kész, egyes újdonsült RMDSZ-tisztségviselők, illetve nyugati ötletgazdáik személyében. Csak remélni lehet, hogy ha „több lábon álló” külpolitikánk figyelembe veszi őket, nem válik majdan agyaglábakon állóvá.
- Belföld [6]