Elment talán az eszem? A korán elérkező estében – mely éppoly melegnek tűnik ma, mint a tegnap volt március 25-i – az utcákat járom, s igyekszem leolvasni az emberek arcáról elszántságukat, a dacot, mely olyannyi grimaszra adott okot az elmúlt fél év során. Elment tehát az eszem? – gondolom néhány sikertelen próbálkozás után, minthogy semmilyen eredményre sem jutok. A korzón csellengő japánoknak fogalmuk sincs arról, hogy ma megfontolt ábrázattal illenék róniuk a magyar utcákat – persze csakis, hogy beleüljenek hangulatomba –, s hasonló rezerváltság lenne talán ildomos a Belvárost mindinkább a magyar koldusoktól elhódító vietnami, orosz és lengyel zugárusok részéről is. De mire ez a nagy világátforgató ajánlgatása a „miheztartásnak”? Talán csak nem abban sántikálnak vágyaim, hogy megilletődést kényszerítsek mindenkire, azon egyszerű oknál fogva, mert változást szeretnék, s mert a változás számomra e pillanatban – keresetlenül és oly kevéssé ésszerűen – valamiféle helyhatóságiaskodáshoz kötött?
Ó, de igen! Mily esendő is az ember – állapítom meg a kudarc rezignáltságával –; az ember, aki a választás profán rutinját sem képes világraszóló érzelmektől függetlenül, amúgy vegytisztán gyakorolni, gyakoroltatni. És még mindig reméli, hogy tétekkel dobálózhat, hogy még hihet a visszahozhatatlanságban és abban, hogy egyetlen voksának, ha nem is világraszóló, de legalább világbosszantó tétje van. S anélkül hogy különösebb okságot gyanítana benne – ezen az estén az a bizonyos ember lépteit a Lendvay utcai Fidesz-kampányközpont felé szaporázza, ahol garantált megváltóhangulatot ígér az est fénypontja, a két körözöttes szendvics között megemészthető bejelentés: túlgyőztük magunkat!
És az ember örül, merthogy ezúttal – kivételesen – demokratikusan osztozhat az ifjonti magabiztosságban, melytől immáron oly antidemokratikusan megfosztatott, és kissé bennfentesen – persze mértéktartón, csak a ma estére, hogy túlzásokba ne essék – maga is beleszédül a mámorba, és rockos ütemben ismételi el százszor is: politikát racionálisan csinálni nem lehet; meg hogy: az MDF nemzeti hevületével csak a Fidesz személyes érzelmi telítettsége veheti fel a versenyt. Az a bizonyos ember pedig ismét csak örül, hogy legalább itt nem kell éberen emberközpontú repetát kérnie a moráladagjához; hogy kis politikai kockázattal az orra előtt nő fel a következő felelős magyar politikusnemzedék; hogy erotikus érveit sem kell észérvekre váltania, ha polgármesterjelölt-nőjük nevét akarja beikszelni a szavazócédulán.
A Bem tér hangulata viszont ma egészen más. Istenem, talán nem esett az MDF a racionális politizálás eredendő bűnébe, s talán nem hagy minket nemzeti érzelmek híján – jut eszembe, amikor a pártház kapujában hosszasan vizslatni kezdi újságíró-igazolványomat egy gorilla. Aztán beenged – hiába na, magyar itt ma mindenki, ebből is látszik –, ingyen kapunk kávét, almalevet, alkohol nincs, de a nemzet sorsával terhes, komor hangulat annál inkább, mely – az érkezgető választási eredményekkel egyenes arányban és demokratikus keresetlenséggel – a szimpatizánsokból kiállított vendégsereg arcára mindinkább kiül. Aztán rögvest kiderül az is, hogy az ellenzék provokál, konspirál, melyre – persze méltó válaszképpen – a kormánypárt a pótválasztások utóbbi két hetében madáretetőket aggat majd szerte a fővárosban. Naná, magyar itt minden – lám, nemcsak a narancs, de – a madár, továbbá: fű, fa, virág. S ha ez mind együtt lesz, akkor valószínűleg végre-valahára a rög is.
Elment talán az eszem – kérdezem harmadszorra, amikor a Mérleg utcába éjféltájban bekóválygok – mi zajlik ma itt, múlt március vagy valami egészen más? A lelkesedés a régi, az óvatosság valami egészen új. Előkerül vadonatúj barátom, KP, aki kávéjából föltekint: te, te az MDF-nél jártál, ne is tagadd, látom – ha lehetek ily szertelenül népies – a szemed járásán, s invitál máris egy sörre, annak örömére, hogy rajtakapott. Tudod mit – mondom –, holnap szeretném azzal kezdeni a napot, hogy valami vaskos komiszságot írok az SZDSZ-ről, ha már ma rá szavaztam én is; ennyi csak elkelne a lelki egyensúlyom megőrzése végett. Pompás ötlet – nyugtázza –, azonkívül kész érzelmi politika, no meg ez már egyenesen harmadik út is. Rögökkel bár, de enyhítve a hivatáselv által.
Hú, de jó lesz holnap, hú, de jó lesz aztán. Mert hát azért – fúj, egykori tavaszi parlamenti választások – nagyok voltunk ma, meg aztán kicsit győztünk is, nemdebár?
- Belföld [6]