Auschwitz és Baracska

Neményi László [1]

Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvény a kárpótlandók körét részben a két, még pártállami törvény és a hatvanhárom utáni politikai ítéletek semmisségét kimondó, még el nem fogadott törvényjavaslat alapján vonja meg. Ezek alapján kártérítésre tarthatnak igényt az 1956-tal kapcsolatos vérbíráskodás áldozatai és mindazok, akiket 1945 óta összesküvés, lázadás, izgatás, egyesülési joggal való visszaélés, tiltott határátlépés, hazatérés megtagadása stb. miatt megbüntettek. A javaslat nóvuma – azon túl, hogy az indokolás szerint „a teljes sértetti kör számára megnyitja a kárpótlásra való alanyi jogosultságot” – abban áll, hogy a kárpótlandók körébe az 1939 és 1945 közötti zsidóüldözés áldozatait és a szovjet hadsereg által elhurcolt civil és katonai személyeket is bevonja.

A törvényjavaslat nemes célokat akar megvalósítani, de ezt sután kísérli meg – jelentette ki Gadó György a hétfői általános vitában. S valóban a „suta” a leghízelgőbb jelző, amely valakinek e javaslattal kapcsolatban eszébe juthat. Noha a törvényelőkészítőknek kétségkívül nehéz feladatot kellett volna megoldaniok, az a szuverén magabiztosság, amellyel bakot lőttek, mégiscsak csodálkozásra késztet.

Egyéni szenvedéseket kvantifikálni nem lehet. Egy ilyen jellegű törvénynek mégis ezt kell megkísérelnie: a lehetetlent. Tehát nem lehetne rajta számon kérni azt, hogy nem tökéletes. De igenis számon kell kérni rajta azt, hogy hihetetlen mértékű történelmi és erkölcsi léptékvesztés terméke.

A törvényjavaslat az 1939 és 1989 közötti ötven évet homogénnek látja, a magyar történelem azon fél évszázadának, amelyben „a különböző megkülönböztetéseken alapuló törvénysértések mérhetetlen károkat okoztak az ország polgárainak”. Nemcsak a sztálinizmust azonosítja a hitlerizmussal és magyar kisöccsével – ez szerintem általában még rendjén való lenne –, hanem a kádárizmust is. Ily módon a törvényjavaslat szerint hat hónap Auschwitzban ugyanannyit „ér”, mint hat hónap Baracskán a puha diktatúra éveiben. Az állampolgári egyenlőség nagyobb dicsőségére a recski „üdülés” is ugyanilyen elbírálás alá esik.

De vannak a törvényjavaslatnak más anomáliái is. Kárpótlás az élet elvesztéséért csak azok családjának jár, akiket magyar bírósági ítélet alapján végeztek ki, illetve akik „a büntetőeljárás vagy a büntetőügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztett[ék] élet[üket], hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt”. Nem jár tehát kárpótlás – ahogy erre Gadó György rámutatott – a nyilasok által Dunába lőtt zsidókért, de az ávós sortüzek áldozataiért sem.

A törvényjavaslat kilencedik paragrafusa megszavazása esetén a „bizarr törvényes rendelkezések” kategóriájában könnyedén Guiness rekordot dönthet. Ez a paragrafus átalány-időtartamokat állapít meg, amelyeket abban az esetben kell figyelembe venni, ha „a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt”. Ennek értelmében a deportálás során Auschwitzban elszenvedett halál 8 hónap börtönnek felel meg. Radnóti Miklós „jobban járt”. Az ő mártíromsága két év börtönnel lenne egyenértékű – ha lennének kárpótlásra jogosult hozzátartozói. A Rákosi-rezsim által elrendelt internálások során elpusztultak esetében másfél évet, a szovjet szervek, által kényszermunkára elhurcoltak esetében három évet kell figyelembe venni. A két utóbbi kategória közötti különbségtevés – ha a dolog természeténél fogva morbid is – érthető és indokolható. Az internáltak többsége túlélte a megpróbáltatásokat, a hadifoglyok esetében ez az arány sokkal rosszabb. De mi indokolja, hogy a deportáltak feleannyit sem érnek, mint az internáltak?

Az már csak hab a tortán, hogy a törvényjavaslat csapás azon politikai elítéltek számára, akik nélküle jogosan igényt tarthatnának elkobzott javaikra. Így viszont csak kárpótlás jár nekik. A törvényjavaslat hátrányos megkülönböztetésben részesíti a politikai elítélteket a köztörvényes vádakban tévesen bűnösnek talált személyekkel szemben.

Zétényi Zsolt két fontos, a törvényjavaslat logikájának megfelelő módosítási indítványt fogalmazott meg. A képviselő szerint a kárpótlás hatályát ki kellene terjeszteni egyrészt azokra a magyar anyanyelvű személyekre, akik az ország jelenlegi határain kívül szenvedtek el faji, vallási vagy politikai okból szabadságvesztést, másrészt pedig azokra, akik az üldözéstől félve Magyarországra menekültek. A képviselő szándéka kétségkívül nemes. A kérdés pusztán az, hogy miért nem jut Zétényi Zsolt eszébe, hogy a magyar hatóságok által külföldiek ellen elkövetett bűncselekmények is kárpótlandók legyenek. Mi szól tulajdonképpen a kárpótlásnak azokra a tisztázatlan állampolgárságú zsidókra való kiterjesztése ellen, akiket a magyar hatóságok 1941-ben dobtak a határon túlra a német SS és ukrán segédcsapatai martalékául?

A törvényjavaslat szűkkeblűségét részben magyarázza az üres államkassza. Valóban aligha van többre lehetőség, mint szimbolikus jóvátételre. Anomáliáiért is lehet részben felelős az ártatlan tehetetlenség, valamint a probléma nehézsége. De a törvényjavaslat szemléletében tetten érhető annak a penetráns történelmi revizionizmusnak a hatása is, amelynek csak leghíresebb, de korántsem legrosszabb példája a miniszterelnök beszéde a Hadtörténeti Intézetben. A törvényjavaslatot erősebben motiválja a magyar zsidók holocaustjáért viselt magyar állami felelősség csökkentésének a vágya, mint az a szándék, hogy az áldozatoknak elégtételt nyújtson.

A második kárpótlási törvénytervezet az alapkárpótlási törvény logikus – és alapjában véve az Alkotmánybíróság által előírt – folyománya. A tervezet az alaptörvény kárpótlási elveit terjeszti ki az 1939 és 1949 közötti időszakra. Aki a kárpótlás gondolatát elveti, vagy nem ért egyet az alapkárpótlási törvényben előírt megvalósítási módjával, annak a második kárpótlási törvénytervezet sem tetszhet különösebben. Ugyanakkor elfogadása elkerülhetetlen.

Azonban ebben a törvénytervezetben is van egy disszonáns bekezdés, mégpedig a 2. § harmadik bekezdése, mely szerint nem jár kárpótlás annak, aki más államtól kárpótlásban részesült.

A Nyugat-Németországtól némi kárpótlást kapott zsidók, akikre a törvényjavaslat előkészítői bizonyára gondoltak, tehát nem lehetnek a második kárpótlási törvény kedvezményezettjei. Nehéz megérteni, miért. Nehéz megérteni, mi köze van a nyugatnémetek által azokért a szenvedésekért és károkért adott jóvátételnek, amelyeket a náci Németország okozott, a magyar állam kártérítési kötelezettségéhez, amely azért áll fenn, mert a magyar állam okozott károkat állampolgárai tulajdonában.

Dénes János független képviselő a parlament hétfői ülésén hallhatóan beleborzadt abba a gondolatba, hogy „egyesek” esetleg kétszer-háromszor is kárpótlást kaphatnak „ugyanazért”. Nos, Dénes képviselő úr aggodalma teljesen alaptalan. A holocaust túlélői semmiképpen sem lesznek „érdemeiken felül” túlfizetve.

Érdemes felidézni a magyar zsidóknak adott nyugatnémet kárpótlással kapcsolatban néhány alapvető tényt. A Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete, azaz voltaképpen a magyar állam globális kártalanítási összegben állapodott meg 1971-ben az NSZK pénzügyminisztériumával. Az összeget az Értékforgalmi Bank Rt.-nek utalták át, és az érdekvédelmi szervezet osztotta fel 1974-ben. Bár a kárpótlás kizárólag vagyoni károkat kívánt reparálni, a tényleges károkat egyáltalán nem vizsgálták. Azok az igénylők, akik maguk voltak lágerban vagy munkaszolgálatban, 13 ezer forintot, akiknek közvetlen hozzátartozójuk pusztult el, hullánként összesen 6500 forintot kaptak. A globális kártalanítás márkaösszegéről, a felmerült költségekről és az átváltási kulcsról sem az érdekvédelmi szervezet, sem az Értékforgalmi Bank Rt. nem hozott nyilvánosságra semmiféle tájékoztatást, elszámolást.

Van azonban még egy olyan csoport, amelyet a szóban forgó bekezdés kizár a kedvezményezettek köréből, és amelyre a törvényjavaslat előkészítői gyaníthatóan nem gondoltak: mégpedig a háború után Magyarországról Nyugat-Németországba kitelepített németekre. A Lastenausgleich, a teherelosztás elvének megfelelően ugyanis a keletről elűzött népi németek kaptak Nyugat-Németországban némi kártérítést. A cseh–szlovák kárpótlási törvény német kritikája alapján könnyű megjósolni, hogy a kitelepített németeknek a kárpótlásból való kizárása nem fogja Kohl kancellár tetszését elnyerni.

• Belföld [7]