Skip to main content

Az ecloga nem számít

Vissza a főcikkhez →


Még tavaly novemberben készítettem egy interjút Tímár Györggyel (Magyar Nemzet, 1991. november 15.), amely többek között arról szólt, hogy a kárpótlási törvényjavaslat még csak nem is utal a holocaust áldozataira, miután őket nem bírói ítélettel pusztították el. Zimányi Tibornak ez a kifogás nem tetszik (Magyar Nemzet, 1991. december 12.). Magyarországot – állítja – valójában két holocaust érte, s Recsk igenis elviselhetetlenebb volt, mint Dachau. Olvasta ő ezt egy mindkét helyet megjárt szociáldemokrata könyvében. A képviselő úr – csakúgy, mint a törvény-előkészítők – az áldozatokat két csoportba sorolja. Az egyikbe tartoznak azok, akik aktívan szembeszálltak a megszálló hatalommal, a másikba a „passzív áldozatok, akik csak úgy belekerültek a szórásba”. S még szemükre is veti a zsidó áldozatoknak, hogy „nem fejtettek ki ellenállást az elvitelük előtt”. Tímárnak arra a kérdésére, hogy „miért nem esik ugyanolyan elbírálás alá, aki munkaszolgálatosként megfagyott, mint aki Recsken vesztette életét”, Zimányi lényegében azt válaszolja: „a recskiek mindig az egész ország érdekét nézik”. És Szerb Antal és Gelléri Andor Endre és Radnóti Miklós és apám – nyomdai betűszedő volt mielőtt munkaszolgálatosként, fegyvertelenül Delatyn közelében megfagyott –, ők ugyan kinek az érdekeit nézték? A gyávaságukat kell felhánytorgatni, mert fizikailag teljesen legyengülve nem ugrottak a hóhéraik torkának, s ehelyett például Radnóti eclogákat írt?

Miért gyalázat, ha áldozat és áldozat között nem teszünk különbséget? Zimányi Tibor barátilag azt tanácsolja a holocaustot s egy koncepciós pert Kádár börtönében túlélt Tímár Györgynek, hogy „ne járjon különutakon, s ha valóban a Holocaust-áldozatok Magyarországi Szövetségét képviseli (melyhez, mint tudjuk, négy zsidó szervezet tartozik – K. P.), álljon be a magyar közösség sorába”.

Ami engem illet azt tartom, fogantatásom pillanatától s már azt megelőzően is évszázadokkal, minden felmenőmmel ott álltam s hitem szerint ott áll mind a három gyerekem is, akiknek ez ideig nem volt szándékomban elmesélni, milyen érzés volt az, mikor hétéves gyerekként együtt fertőtlenítettek lemeztelenített, kopaszra nyírt nőkkel, akik között ott volt az anyám is.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon