(–kd–) [Kiss Daisy]

Nyomtatóbarát változat

Igazságügy-miniszter, legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Bíróság elnöke

Szovjet mintára, az 1953. január 1-jén hatályba lépett polgári perrendtartás vezette be a törvényességi óvás lehetőségét. Kezdetben csak a legfőbb ügyész élhetett vele, ha a bíróság határozata törvénysértő volt. (1953 nyaráig nem lévén ügyészi szervezet, a legfőbb ügyész óvási jogát az igazságügy-miniszter gyakorolta.)

1954-ben a Legfelsőbb Bíróság elnöke is megkapta a jogot, hogy – már tágabb körben, nemcsak törvénysértés, hanem megalapozatlanság esetén is – törvényességi óvást emeljen.

Törvényességi óvással lehetett élni büntetőügyekben, polgári ügyekben, ingatlan-nyilvántartási eljárásban, a védjegy- és mintaoltalom, valamint a cégnyilvántartás területén.

A törvényességi óvás szolgálhatta ugyan a felek közvetlen érdekét, de elsődleges célja a törvényesség biztosítása volt. Ugyanis akkor is megvolt rá a lehetőség, ha a konkrét jogvitában érdekelt felek nem kívánták megtámadni a határozatot, akár sérelmes volt az rájuk, akár nem. Az adott ügyben hozott érdemi döntést nem érintve elvi irányú óvást is lehetett emelni bármikor, a megtámadott határozat jogerőre emelkedését követő egy éven túl is, amikor az óvás folytán hozott határozat már nem hatott ki a felekre.

Ezért rendelkezhetett valamennyi, a törvényességi óvással kapcsolatos jogszabály úgy, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökének, illetve a legfőbb ügyésznek a mérlegelésétől – és nem a jogvitában érdekelt felektől – tette függővé az óvás emelését.

Ami a peres feleknek maradt

A felek maguk csak felhívhatták a figyelmet a bírói határozatban ténylegesen meglévő vagy meglévőnek vélt hibákra. Hosszú évek átlagában nézve az óvásoknak kb. 10 százaléka indult kérelemre. A kérelmek száma nem érte el a peres ügyek 5 százalékát sem. Az évi 9-10 ezer kérelemből 800-1000 óvás született. 1991-ben például 6841 kérelemből 5900-at elutasítottak.

Az írott jog nem rendezte az óvásért benyújtható kérelmek, panaszok jogosultságát, azok kötelező elintézésének módját.

A felek beadványa pusztán az általános bejelentési jog körébe eső jogosultság volt.

Hogy járt el a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság?

A legfőbb ügyészhez címzett bejelentés esetén az az ügyészség járt el, amelynek területén a megtámadott határozatot hozó hatóság működött. Erre a célra külön osztályokat hoztak létre az ügyészségen, ezek a kérelem beérkezése után az iratokat beszerezték, majd tanulmányozták, és végül állást foglaltak. Amennyiben a kérelmező a döntéssel nem volt megelégedve, újabb panasszal élhetett.

A Legfelsőbb Bíróság elnökéhez címzett kérelem elbírálásának mechanizmusa az volt, hogy a kérelmet (indítványt) a hivatalból beszerzett ügyiratokkal együtt a Legfelsőbb Bíróság egyik bírójának mint előadónak osztották ki. Az megvizsgálta az ügyet, majd javaslatot tett a kérelem elutasítására vagy óvás emelésére. Ha óvást javasolt, tervezetet készített, amelyet be kellett nyújtani az óvás emelésére jogosult személynek, aki arról belátásától függően döntött.

A Legfelsőbb Bíróság elnökét ebben a körben az utasítási jog is megillette. Előfordulhatott tehát, hogy az iratokat alaposan áttanulmányozó előadó indokoltnak tartotta az óvást, az óvás emelésére jogosult személy azonban nem kívánt óvni, s ezért a kérelem (indítvány) elutasítása mellett döntött; vagy fordítva.

Ilyenkor a bíróság által hozott jogerős határozat értékelésére került sor. Arról kellett dönteni, hogy az eljárt bíróság a törvényességnek megfelelő határozattal rendezte-e a felek közötti jogvitát, valóban igazságot szolgáltatott-e a hatályos jogszabályok helyes alkalmazásával. Ha nem, a Legfelsőbb Bíróságnak lehetősége volt a törvénysértés megszüntetésére, és egyúttal a hasonló ügyekben követendő bírósági gyakorlat alakítására.

Ha az adott ügyben nem történt jogszabálysértés, illetve a határozat megalapozott volt; vagy a jogszabálysértés, vagy a megalapozatlanság nem volt olyan jelentős, hogy indokolttá tette volna a jogerő megbolygatását, a kérelmezőt levélben értesítették arról, hogy a törvényességi óvás emelésére nem kerül sor. A döntést nem indokolták részletesen, és az jogorvoslati eszközzel nem volt támadható. A törvényességi óvások – egyébként méltányolható – célja sajnos a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy óvásra (tisztelet a kivételnek) csak protekciós ügyekben került sor.

Aggályok

A jogirodalomban már az 1980-as évek elejétől felmerült a diszkrecionális jogkör megszüntetésének gondolata. Az előterjesztett kérelmek elbírálásánál fontos érdekek forognak kockán, ezen érdekek védelmét aggályos egy-egy személy mérlegelésére bízni még akkor is, ha a személy a bírói, illetve az ügyészi ranglétra legmagasabb fokán áll.

Rendkívül vitatott volt a panaszos tájékoztatásának módja is. Elvárható lett volna, hogy az ügyfélre nézve hátrányos döntés, az óvás emelésének megtagadása indokait rögzítsék, noha a határozat ellen jogorvoslat nem vehető igénybe, a döntés további felülvizsgálata már lehetetlen.

Ellenséges a jogállamisággal

Ezeket a kifogásokat érvényesítette nemrégiben az Alkotmánybíróság, amikor határozatában megállapította, hogy a törvényességi óvás jogintézménye alkotmányellenes, és az óvás emelésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket 1992. december 31-i hatállyal megsemmisítette, sőt azokat a büntetőeljárási szabályokat, amelyek szerint a törvényességi óvás nyomán az eredeti jogerős határozatban a megállapítottnál hátrányosabb rendelkezést lehetne hozni a terheltre nézve, már 1992. január 30-ától eltörölte.

A határozat indoklása szerint a törvényességi óvás intézménye ellentétes a jogbiztonság követelményével, a felek rendelkezési joga sérelmén keresztül az emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési joggal, nélkülözi a jogorvoslat elemi alkotmányos garanciáit, egyúttal sérti a bírák függetlenségének elvét, tehát nem fér össze a jogállamisággal.

Most jobb?

Kérdés, mi sérti jobban a jogerős határozat megváltoztathatatlanságához fűzött alkotmányos érdeket: annak lehetősége, hogy a jogerős határozat kihirdetését követő egy éven belül – a döntés konkrét hibája miatt – a felekre is kiható óvást emelnek; vagy annak lehetősége, hogy a jogerő beálltát követő öt éven túl – mert az eljárásban alkalmazott jogszabályt utólag alkotmányellenesnek nyilvánítják – a konkrét ügy tényleges vizsgálata nélkül, egyes személyek családi jogállására kiható hatályú alkotmánybírósági döntést hoznak? Az 57/1991. (XI. 8.) AB-határozatban az Alkotmánybíróság ugyanis konkrét ügyben elrendelte egy 12 éves gyermek családi jogállására vonatkozó korábbi anyakönyvi állapot visszaállítását, harmadszor bolygatva meg a gyerek önazonosságát.

Kérdés, hogy a határozat törvénysértő (= jogszabállyal ellentétes) és megalapozatlan (= a való tényállástól eltérő vagy nem megfelelően bizonyított) volta valóban olyan határozatlan fogalom-e, amely nem teszi kiszámíthatóvá a felülvizsgálat eredményét.

Kérdés, hogy az alanyi jogon igénybe vehető fellebbezés mellett biztosított rendkívüli jogorvoslati eszközöknek rendelkezniük kell-e a jogorvoslathoz való jog elemi alkotmányos garanciáival, vagy – mint ahogy saját magával ellentmondásban maga az Alkotmánybíróság is állítja – a jogorvoslathoz való jog követelményét az egyfokú fellebbezési rendszer is kielégíti.

Kérdés, hogy mennyire lehet befolyásolni egy döntést utólag; hogy mi sérti jobban a bírák függetlenségét; az óvásemelés vagy a végrehajtó hatalomtól való függés anyagi és személyi (egzisztenciális) kérdésekben. (Az 53/1991. [X. 31.] AB-határozatban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az igazságügy-miniszter bíróságok felett gyakorolt jogai – a működéshez szükséges anyagi és személyi feltételek biztosítása, a bírósági elnökök igazgatási tevékenységének irányítása, a bírósági ügyvitel rendjének szabályozása – nem sértik feltétlenül a bírói függetlenséget.)

Akárhogy felelünk ezekre a kérdésekre, a törvényességi óvás emelésének lehetősége megszűnt, és ezzel nemcsak a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke hatásköre szűkült, hanem megszűnt az alsóbb szintű bíróságok tévedései ellen beiktatott „biztonsági szelep” és az országos bírói gyakorlat egységesítésének eszköze is.

Bokros teendők egy évre

Folyamatban van az ügyészség szerepének megváltoztatása, a bírói szervezet többfokúvá alakítása, a büntetőeljárási törvény és a polgári perrendtartás átfogó újraszabályozása.

Az előkészítő munka jelenlegi állása szerint a bírósági szervezet négyfokú lesz. Első fokon – az ügyek jelentőségétől függően – a helyi, illetve a megyei bíróságok járhatnak el. A helyi bíróságon indult ügyekben a megyei bíróság, a megyei bíróságon indult ügyekben az ítélőtábla jár el másodfokon. Az adatok alapján Magyarországon egy vagy három táblabíróságot fognak fölállítani, bár olyan álláspont is van, amely szerint minden régióban el kell helyezni egy-egy táblabíróságot. A fellebbezésen kívül bevezetésre kerül a felülvizsgálat intézménye. A felülvizsgálat csak a törvényben meghatározott esetekben vehető majd igénybe – ez feltehetően az ügyek jelentőségétől függ majd – a felülvizsgálati fórum minden esetben a Legfelsőbb Bíróság. Így megoldhatóvá válik a bírósági gyakorlat egységesítése is. Az Alkotmánybíróság határozatában azt javasolja ugyan, hogy a Legfelsőbb Bíróság másodfokon „minden ügyet” magához vonhat, ám ez nem látszik kielégítőnek, különös tekintettel arra az alapelvre, hogy senkit illetékes bírájától elvonni nem lehet.

Minderre a jogszabály-előkészítő, jogalkotó, és szervező munkára az Alkotmánybíróság egy évet adott. Ez idő alatt kell megtalálni és felszerelni az új bíróságok épületeit, megtalálni és munkába állítani az új bíróságok bíráit, kialakítani egy olyan bírósági szervezeti rendszert, amely kellően kielégíti a különböző eljárási szabályokban rögzített igényeket.

Most már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan látja ennek realitását az Alkotmánybíróság, vagy egyáltalán megfordult-e ilyesmi a fejében. Lehet bizony, hogy az egész bonyolult jogi konstrukció odavezet, hogy az ügyek végére ugyanazok a legfelsőbb bírósági bírák tesznek pontot, akik addig is tették mint az óvás iránti kérelmek elbírálói.

• Belföld