Csalog Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt napokban csúcsra járatott fővárosunk nyomasztó élménye, gondolom, sokunk elcsigázott lelkében maradandó nyomokat hagyott.

Mintha csak arra az amúgy már időszerűtlen kérdésre kereste volna a választ ez a pár rémálom nap, hogy „miért nem lehetett volna világkiállítást rendezni Budapesten?” És a válasz, amelyet most oly kézzelfoghatóan megkaptunk: hát azért, mert anélkül is kicsivel többen vagyunk itt, mint amennyien az „európai normáknak” megfelelő módon elférnénk.

Pedig ez a mostani vendégkoszorú nem is próbált telefonálni a szétvert fülkéinkből, eszében sem volt besétálni a kutyaszaros mellékutcákba, vagy netán a szibériai színvonalon kivilágított, boszniai mértékben közbiztonságos külvárosokkal ismerkedni, ideje sem lett volna ilyesfajta kalandokra – a hajam áll az égnek, ha elképzelem: mi lett volna, ha ezek az urak és úrnők komótosan hozzáfogtak volna legalább amúgy turistamódra belakni ezt a várost, megpróbáltak volna egy-két hétig élni benne…

Volt itt hajcihő így is, a négy évvel ezelőtti taxisblokád óta nem volt ekkora. Nem véletlenül az jutott eszembe, hiszen – a pápalátogatást és Mr. Michael Jackson vizitjét is beleértve – akkor volt muszáj utoljára ennyire lemondanunk a közlekedésről. Habár persze a hasonlat sántít: a különbség a két kozmikus dugórendszer közt óriási. Például annyiban is, hogy akkor számosan felhördültek: micsoda pimasz jogsértés a szabad mozgásunkban korlátozni minket! Most meg valahogy elfelejtődni látszott ez a szempont. Amennyire ez tudható, senki nem kapta le a könyvespolcáról a Magyar Köztársaság Alkotmányát, hogy megkeresse benne azt a minden bizonnyal létező passzust, mely szerint ilyesmit tenni velünk – ráadásul a megkérdezésünk nélkül! – tilos. Úgy látszik, nagyot változtak azóta az idők: áthelyeződött az ingerküszöbünk, jóval edzettebbek lettünk, lényegesen jobban bírjuk már a gyűrődést. Most már még ha a fejünkre tojnának is…

Ámbátor lehet, hogy másfajta, tartalmi jellegű eltérésekből is adódik az örvendetes különbség. Például abból, hogy két éve közemberek építették az úttorlaszokat. (Mindnyájunk okosan felfogott érdekében, amúgy.) Most meg ugyebár VIP-ek hozták ránk a dögvészt. (Mellesleg: számomra erősen homályos érdekek okán.) Ami azért egészen más.

És akkor most hadd merengjek ezen egy menetet. Hogy miképpen is vagyunk ezekkel a különös lényekkel. Úgy látom, a magyar ember valamennyire már megtanult együtt élni velük, kivált a budapesti polgár, hisz módja volt gyakorolni: jó pár még a normál (mit nem mondok!, „normál”… – szóval hát a mindennapi) létünk során is jut belőlük, és úgy vélem, sokunknak még imponál is, hogy (még ha látni nem is igen szoktuk őket, meg nem is paroláznak velünk – nincs mindig választási kampány! – de:) legalább mégis átérezhetjük, hogy egyazon kipufogóbűzt lélegezzük velük, és akkor ez valahogy olyan felemelő. A tömeglélekbúvárok lehetnének a szakavatott megmondhatói, de azért én is megkockáztatom kinyilvánítani a dilettáns véleményemet: bizonyos optimális dózisban szinte még jót is tesz a VIP-ek köztünkvalósága a közember emésztésének. Különösen ugye a saját VIP-jeink, hát hogyne, akik hát felfoghatók úgy is, mint minták, mint köztünk járó (illetve hát autókázó) eleven példák – arra, teszem azt, hogy (ha meg nem innánk a rávalót) lehetne belőlünk is valami, önérzettől fénylő tekintetű ember, vagy netán, ad absurdum, akár még VIP is! – ami ugyan egy szemenszedett szamárság, de attól még stimulálhat!

Csakhogy itt most valami különleges eset esett. Így summáznám: Valakik (úgy vélvén, hogy – az ég tudja, honnan – joguk van megtenni) ránk eresztettek sok, hú, nagyon-nagyon sok VIP-et. Egyszerre. A nyakunkra, rá. Ugyan ez piszok sokba került az amúgy kínosan és egyfolytában önmagán takarékoskodó magyar államnak, de azért megcselekedték. Valamely (mondom: számomra váltig homályos, de bizonyára rettentő fontos) államérdek okából (például: hogy zsenáns lett volna nemet mondani az ötletre – vagy mittudomén). Mi meg hát nyögtük a súlyt – habár kellő illedelemmel.

A „VIP” annyit teszen, mint Very Important Person. Vagyis, hazánk nyelvén (bár az már eléggé kezd kimenni a honi divatból): Nagyon Fontos Személy. És bár eléggé tudjuk, hogy leginkább csak önmaga számára Nagyon Fontos (meg még a biztonsági szakemberek hadának, persze, akik ebből élnek), nyugival viseljük a dolgot, mert amíg a VlP-ekből nincsen túl sok, nincsen igazi nagy baj. Csakhogy… Egy VIP puszta létezése is feltételezi a VUP létét; sőt, Very Unimportent Person-ök, Nagyon Nemfontos Személyek sokaságának a létezését – hiszen ennek a dolognak csakis így van értelme („értelme”: erős szó – de hirtelen nem találok jobbat). Ennek az összefüggésnek az értelmében eléggé logikus: mihelyt a VIP-eknek a VUP-ok lakó- és életterének adott négyzetkilométerére eső száma túllépi az optimális (megint egy rossz kifejezés, később javítandó!) arányt (avagy másképpen: megközelít egy bizonyos kritikus arányt), kínos jelenségként ütheti fel fejét a VUP-ok Unimportent (vulgo: Nemfontos) voltának tömegméretű felismerése. Valamint a hirtelen ráébredésből adódó különféle nemkívánatos konfliktusok jelentkezése.

Tudom, tudom: ezúttal tényleg nem szakadt el a cérna. Dehogyis szakadt: végül is mindnyájan győztük cérnával. Ha hinni lehet a rendőrfőnöknek, „a lakosság megértése, türelme, fegyelme…” satöbbi. Mégis, az ilyen Kelet-Európában készült cérnát talán nem okos dolog a végsőkig feszíteni!

A fenti meggondolások alapján – a VIP-ek iránti legmélyebb sznobizmusom tiszteletteljes hangsúlyozása mellett! – javaslom, hogy a legközelebbi Nagy Nemzetközi Baromifontos Ködpaszírozást szíveskedjenek – tekintettel az ottani tömegközlekedési rendszer kevésbé érzékeny voltára és a kisebb népességkoncentrációra – inkább Gyűrűfűn rendezni. De természetesen ott is csak egy előzetes népszavazás igenlő eredménye esetén.

Egy Vup:

• Belföld