Nyomtatóbarát változat

Mert a milyen ítélettel ítéltek,
olyannal ítéltettek,
és a milyen mértékkel mértek,
olyannal mérnek nektek.
Miért nézed pedig a szálkát,
a mely a te atyádfia szemében van,
a gerendát pedig,
a mely a te szemedben van,
nem veszed észre?
Máté 7, 1–2.

Az 1990-es kiadású Ki kicsodában Földesi József életrajzából kimaradt több mint 30 év. Megtudhatjuk, hogy hol és mikor született, hogy miként alakult a pályája, amíg újságíró nem lett, majd azt is, hogy 1951–1956-ig a Szabad Ifjúság szerkesztője volt. Az 1956 utáni időszakról viszont csak annyi derül ki, hogy a Ki kicsoda nyomdába adásának időpontjában az Új Tükör munkatársa. Földesi életének ezt a harmincegynéhány évét, s benne azt a közel tíz évet, amíg a Lapkiadó Vállalat függetlenített párttitkára volt, úgy látszik, említésre sem tartja méltónak. Mint ahogy művei között sem sorolja fel a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában 1958-ban megjelent Vaskerület című riportkönyvet, amelyet Mezei Andrással közösen írt az 1956-os forradalom angyalföldi eseményeiről – nyilván a fiatalok épülésére.

Ennek megfelelő a tónus. A könyv egyik pozitív hőse, Lucz Istvánné, a fiatal jutagyári szövőnő például így adja meg az alaphangot: „Nem a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása, nem a Varsói Szerződés veszélyezteti hazánk függetlenségét, hanem azok, akik háborút akarnak: az amerikai tőkések, a világ kapitalistái, a régi rendszer hívei, akik most is azon mesterkednek, hogy mi, munkások, ismét kizsákmányolt proletárok legyünk.”

Ivicz Józsefné, az „idős párton kívüli fonónő” pedig így licitál rá: „Mi munkások hajtjuk magunkat, dolgozunk, áldozatokat hozunk azért, hogy az egyetemisták nyugodtan tanulhassanak. Még ők merészelnek tüntetni ellenünk! Megmondom kereken: ez disznóság!”

És ennek megfelelő a folytatás is. Az egyik oldalon csupa talpig becsületes, semmilyen áldozattól vissza nem riadó, vonzó külsejű, vasakaratú munkásember, DISZ- és párttitkár, katona- és rendőrtiszt a kommunista hatalom védelmében. A másikon durva beszédű suhanc, nikotintól sárgásbarna, horgas körmű alvilági nő, aranykeretes szemüvegű értelmiségi, szadista esőkabátos, sunyi tekintetű siheder, koncleső csuhás az „ellenforradalmárok” táborában. A jó és a gonosz harca.

Persze a jók sem egyformák. Közülük is kiemelkedik Biszku elvtárs, vagy a kommunista „fészekben”, de nagy szegénységben született Kőrösiné, aki tíz éve a rendőrségen dolgozik, ünnepnapokon partizánérem, kitüntetések díszítik a zubbonyát, és sok-sok nagyszerű tett van a háta mögött. „Az ő szíve is megremegett, amikor arra gondolt, hogy talán ilyen fiatalon kell meghalnia, a családját is féltette, de – ha lehet – még jobban féltette azt a családot, amelynek boldogsága nélkül az ő élete, a két kis tündér, a vasgyúró jövője sem lehet boldog. Mert a kommunisták sorsa, boldogsága elválaszthatatlan a munkásosztálysorsától, boldogságától.”

És a kiemelkedő hősök közé tartozik Ország Róbert, „a 35 éves, magas, szőke, kék szemű, munkásfiatalból lett katonatiszt” is, akinek az útja, miután „a katonaeskühöz híven – a munkásosztályhoz méltóan” becsülettel helytállt az „ellenforradalmárok” elleni küzdelemben, november 4-ét követően magától értetődően vezet a karhatalmisták közé. Nem csoda, ha a könyv utolsó fejezete már a kádári „konszolidálás” apoteózisa:

Öcsi barátsága

– Mit gondoltok! Miért akarok én KISZ-tag lenni? Én karrierista nem lehetek, én trógermunkán dolgozom. Mondjátok meg: ha érdekből akarok belépni a KISZ-be, akkor miért meséltem el nektek mindent, amit csináltam az ellenforradalom alatt? Hát nem voltam mellettetek, veletek már december elején? Tudtatok olyan munkát adni, amit ne végeztem volna el? Én azért akarok KISZ-tag lenni, mert közétek tartozom. Én mindig melós voltam. Apám is melós.

Szívből jöttek a szavak. A kerületi KISZ-bizottság tagjai feszülten, néma csendben hallgattak.

– Tudtál te arról, hogy Lali fegyvereket rejtett el a gyárban? – kérdezte a bizottság egyik tagja.

– Tudtam – mondja Öcsi lehorgasztott fejjel.

– Miért nem szóltál vagy nekünk, vagy a rendőrségnek?


A válasz sokáig késik. Végül halk hangon, könnyeivel vívódva megszólal:

– Nézzétek, gyerekek! Engem az utca nevelt. Otthon sok a gyerek, nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy nincs senkim, egyedül vagyok. Évekkel ezelőtt barátom lett Lali. Nagyon összeszoktunk. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Mindenhová együtt mentünk. Mindenünket megosztottuk… November 4-e után én többször is mondtam Lalinak, hogy bízza rám a fegyvereket, én eljuttatom a rendőrségre. Tudtam, hogy veszélyes, de Laliért meglettem volna. De Lali félt. Félt, hogy a rendőrségre kerül, és akkor baj lesz… Értsétek meg! Lali a barátom volt. A legjobb, az egyetlen barátom. Nem tudom, hogy ti hogy gondolkoztok erről. Én soha nem tudtam volna feljelenteni a barátomat. Tudjátok, mit jelentett nekem a barátom? Többet, mint apám és anyám együttvéve. Mondjátok meg! Ti mit csináltatok volna a helyemben? Feljelentettétek volna a legjobb barátotokat?

Az arcok, mint a tükör mutatják az érzéseket. Több arcon bizonytalanság tükröződik. Küszködnek a gondolattal! Nehéz kérdés: Én mit tettem volna? Ezen rágódnak a bizottság tagjai. A hosszú csend már nyomasztóvá kezd válni, de úgy látszik, senki sem akar válaszolni. Végül halkan, kissé akadozva szólal meg egyikük:

– A barátság énszerintem az egyik legszebb és legnemesebb dolog a világon. Az az ember, akinek nincs igazi barátja – olyan barátja, akiért az életét is kockára tenné – az olyan, mint a sündisznó. Az ilyen ember nem szeret senkit, csak saját magát… Nekem van igazi jóbarátom, több is, de Feri volt a legjobb. Októberben és novemberben csak ritkán találkoztunk. November 6-án Újpesten találkoztam vele. A lélegzetem is majdhogynem elállt. Katonaruhában volt, géppisztoly volt a vállán, géppisztoly az oldalán, öve tele kézigránáttal. Köszönni is elfelejtettem neki.

„Mit csinálsz te itt? Hová mész?”, kérdeztem. Kissé idegenül, nem a szokott módon nézett rám, és hetykén válaszolt:

„Megyünk megtámadni a ruszki tankokat.”

„Ferikém! Tudod te, kik a társaid? Tudod te, miért harcolsz? Hisz ezek gyilkolnak, nemcsak az oroszokat, de magyar kommunistákat is!”, mondtam neki szinte kiabálva.

„Jól teszik! Elég embert kinyírtak a kommunisták!”, mondta ingerült hangon.

„Ha ezt mondod, akkor lőj agyon engem is! Mert én kommunista vagyok, és az is maradok!” Feri elsápadt. Ijedten hátralépett egyet, majd sarkon fordult és továbbállt társaival együtt. Lehet, hogy az sem fájt volna jobban, ha a szívemet kitépnék…

És feljelentettem! Én az embert, a barátot szerettem benne. November 6-án farkassal és ellenséggel találkoztam Újpesten… Neked is ezt kellett volna tenni, Öcsi, éppen azért, mert közénk, a munkások közé tartozol.

Öcsi hallgat. Mások is megszólalnak, az igazi barátságról beszélnek. A vita végén Öcsi már másképp látja a barátságot, de még bizonytalankodik.

A KISZ-bizottság úgy döntött, hogy Öcsit három hónap próbaidőre felveszik KISZ-tagnak, ez alatt az idő alatt tisztázza magában – segítségükkel – többek között az igazi barátság fogalmát is. Öcsi még nem látja elég világosan, de már sejti, hogy a barátság két ember olyan szövetsége, amelyet az tesz erőssé és időtállóvá, hogy azonosan gondolkodnak, azonosan éreznek és cselekednek a legfontosabb kérdésekben. Ha a barátok ellentétes politikai nézeteket kezdenek vallani, ha eltérnek érzéseik és cselekedeteik – ez gyöngíti a barátságot, és szét is törheti. Kommunistának, KISZ-tagnak – nem lehet ellenforradalmár barátja. A kommunista érzés és az ellenforradalmár barát nem kap helyet ugyanabban az emberi szívben.”

Jó 30 évvel később az Új Tükör hasábjain (Önigazgatás akkor és most, 1989. 27. sz.) Földesi József már egy kicsit másképp látta ezeket a dolgokat:

„Hogy 1956-ban a munkástanácsok és a különféle nemzeti forradalmi bizottságok milyen sikeresen működtek, mennyire képesek voltak szinte egyik napról a másikra a legnehezebb feladatokat is megoldani, hogy abban a kiélezett, indulatoktól, sőt gyűlölettől terhes időszakban is milyen magasrendű humanitással gyakorolták a dolgozók, illetve a lakosság bizalmából kapott hatalmukat, azt már magam is tapasztaltam. Csak példaként említem meg: tudjuk, hogy 1956. október 26-ára a gyárak többsége a munkástanácsok kezébe került, október 31-én pedig már összeült a munkástanácsok országos parlamentje. S noha az egész országban okkal volt kommunistaellenesség, mégis: a munkástanácsokban mindenütt nagy számban ott találtuk a kommunista párt (MDP) tagjait, s a választások során sehol sem engedtek teret a szélsőséges demagógiának. Vagyis amikor ítélni kellett, nem a párttagságot nézték, hanem az alkalmasságot, a szakértelmet, az emberi tartást, a tisztességet, a vezetésre való képességet. Ugyanez volt a helyzet a lakóterületi nemzeti forradalmi bizottságoknál, sőt, a hadsereg és a harcoló felkelők különféle alakulatainál, egységeinél is.

1956 tehát ma is a jövő alternatíváját kínálja: egy valódi népszuverenitást és nemcsak többpártrendszert, amelyben senki számára sem adatik meg a korlátlan hatalom, amelyben valóban szabadon szerveződhetnek a különféle civil, politikai és szakmai közösségek, amelyekben az egyén szuverenitása összhangba kerülhet a munkahely, a lakóterület, a társadalom érdekeivel, ahol az önigazgatáson és a helyi önkormányzati szerveken keresztül folyamatosan és közvetlenül valósulhat meg az ellenőrzés s a döntésekben való aktív részvétel.”

És megint másként látja Földesi József ma, amikor a Ring című hetilap főszerkesztőjeként hétről hétre szorgalmasan közli a Vasárnapi Újság legutolsó adásának teljes szövegét.

Megértjük, hogy a történelmi távlat sok mindent nyilvánvalóvá tesz abból, ami az eseményekben benne élve még nem egészen világos. Csak azt nem értjük, hogyha 1988-ban (Új Tükör, 32. szám) azt írta Győrffy Miklósról, hogy: „Mindezek mellett a legfontosabbnak én a magában megőrzött és másokban is tisztelt szuverenitást tartom, a toleranciát a mássággal, a különbözőséggel szemben”, akkor ma miért lép be egy olyan klubba, amelynek tagjai többek között Győrffy Miklóst is a félretájékoztató, hazudozó, gyűlöletet szító, klikkek terrorját előmozdító újságírók közé sorolják?

Lehet persze, hogy manapság három év is elég a történelmi távlathoz.

• Belföld