Skip to main content

Minden kényszer nélkül

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Kurdi Zoltán, Virág Tamás: Nyílt levél a Független Rendőrszakszervezet tagjaihoz


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretnénk, ha véleményt nyilvánítanának a következőkről:

– Mit tudnak tenni Önök azért, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő a jövőben?

– Szükségesnek tartják-e a folyamatos – nem sajtó útján történő – kapcsolattartást Önök és a hajléktalanellátó intézmények között?

– Tudnak-e elég figyelmet fordítani napi munkájuk során arra, hogy a hajléktalan nem feltétlenül bűnöző?

Azért fordulunk Önökhöz, mert véleményünk szerint a Független Rendőrszakszervezet létrejötte nagymértékben elősegítette a re











A Menhely Alapítvány munkatársainak leírása az áldozatok elbeszélése szerint.

1991. november 20-án este fél 10 körül a II. kerületi Józsefhegyi úton lévő, félig kész épületben megjelent három rendőr. A házban június óta laknak hajléktalanok, ezen az estén két férfi, P. Z. (45 éves műszerész) és Gy. I. (35 éves betanított bádogos) aludt ott. Az egyik rendőr megállt az ajtó helyén, zseblámpájával világítva, a másik fegyverrel biztosította P. Z.-t ébresztgető társát. P. Z.-nek fel kellett állni, és átadni zakóját, benne irataival, melyeket az intézkedő rendőr zsebre vágott. Ekkor ébredt fel Gy. I., akitől szintén elvették hajléktalanigazolványát. A kérdezősködés során kiderült, hogy P. Z. másnap állna munkába.

„Maga nem fog dolgozni, arról mi gondoskodunk. Tudja, mi vár magukra? Jól meg fogjuk magukat verni. Azért fogjuk megverni, mert irataik rendben vannak, és így nem tudjuk magukat bevinni.” Majd Gy. I.-t hasra fektették, arccal a fal felé, P. Z.-t pedig az intézkedő rendőr többször állon és gyomron ütötte. Mikor P. Z. összeesett, tarkón, vesén, arcon rúgta, majd a falhoz térdepeltette, orrát a betonba verte. Átsétálván a földön fekvő Gy. I.-hez, falhoz térdepeltette őt, hátulról sarokkal a veséjét rugdosta, közben gumibotjával P. Z.-t ütötte. Utána hanyatt fektette, mellkasán és gyomrán rugózott, majd a hason fekvő Gy. I.-n végiggyalogolt. Mindkettőjüket újra falhoz térdepeltette, és bokájukra állt. Az intézkedés végeztével falhoz állította őket:

„Patkányok, mi elmegyünk, fél óra múlva visszajövünk, ha itt vagytok, agyonlövünk benneteket.”

Búcsúzóul gázpisztollyal többször a padlóba lőttek, gépkocsiba szálltak és elmentek. A két hajléktalan felkapta cipőjét, kimenekült a gázból. P. Z., vérző fejét egy törülközőbe csavarva, nagy ívben elkerülve a II. Kerületi Rendőrkapitányságot, társával besétált a Péterfy Sándor utcai kórházba.

V. T.– K. Z.




Fölöttébb meg lennék lepve, ha a fenti rémtörténetet valaha is bizonyítani tudnák az áldozatok. A II. Kerületi Rendőrkapitányság majd cáfol. Jó esetben nem fog tudni semmiről, rosszabb esetben majd a két hajléktalan támadta meg a rendőröket. Az esethez annyit tudnék hozzáfűzni, hogy – mivel a közelben lakom – a Józsefhegyi úti félbemaradt építkezésen találkoztam már pisztolyát éppen tokjába helyező rendőrrel, aki elmondta, hogy itt hajléktalanok vertek tanyát, közöttük, fülesük szerint egy körözött személy is van. Őket jött kifüstölni. Csak éppen „nincsenek itthon”. (A járőrkocsi egy másik rendőrrel pár méterre várakozott.) Elmesélhetem még egy lidérces élményemet. Télen, az Irak elleni háború kellős közepén, némileg konspiratív körülmények között a Beszélő interjút készített egy itt élő iraki emigránssal. Ez idő tájt ballagtunk haza gyalog késő éjjel innen a szerkesztőségből a néptelen utcán, ketten. Egyszerre egy megkülönböztető jelzés nélküli autó szegődött a nyomunkba, követett egy darabig, majd megállt, két oldalról két civil fiatalember pattant ki belőle (két további benne maradt), kezük a belső zsebükben. Elbúcsúztam az élettől, mert azt hittem,  pisztolyt  rántanak. De csak rendőrigazolványt rántottak. Felszólításukra átadtam országgyűlési képviselői igazolványomat. Nem hatódtak meg, és nem kértek elnézést, hanem kijelentették, hogy a személyi igazolványomat kérik, és nem tartoznak semmiféle magyarázattal, hogy mitől vagyok gyanús, írtam az akkori rendőrfőkapitánynak, és kifogásoltam a stílust. Néhány hét múlva azt a választ kaptam, hogy nem sikerült azonosítani á fölöttébb férfias intézkedőket. Hát ezért vagyok többek között egy kicsit szkeptikus. Apropó. Egyik képviselőtársam a minap feldúltan érkezett a Parlamentbe. A fiát összeverték a férfias rendőrök. Ma már talán ő is hajlik arra, hogy elhiggye, amit a Menhely Alapítvány munkatársai beszélnek.















Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon