Arckép csata után

„Ismét meg kell indulnom”

mondta Pozsgay Imre Pintér Dezsőnek a november 20-i MH-extrában. „A közvéleményben van egy nagyon jelentős réteg, amely kezdeményezésre vár. Arra, hogy nagyobb lépésekkel folytassam utamat… Nyugodtan megtehetném, hogy időnként magam is elvonulok az engem ábrázoló régi kép előtt, s csak az emlékeimre fordítok figyelmet… Felemás módon nem akarom lezárni politikai pályámat: résztvevője lehettem a rendszerváltoztatás kezdeményezésének, de nem az jött ki belőle, amit a társadalom szeretett volna, és amit magam is kívántam tőle. Harcomat folytatom tehát” – világítja meg közelebbről a kategorikus imperatívuszt Pozsgay. Nocsak. Újabb megmentő kopogtat az ajtón, aki helyrebillentené a világ elferdült tengelyét. Vagyis nem új, csak újra.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc

Bizony, nem is olyan régen, jó négy évvel ezelőtt még széles körben osztották a Pozsgay megmentői tevékenységéhez fűződő várakozásokat. E körbe beletartozott a nyolcszázezer MSZMP-tag zömén, a közvélemény-formáló értelmiség tekintélyes részén és a szólásszabadság gátszakadásától kába állampolgárok tömegén kívül Bush elnöktől Margaret Thatcher asszonyig a művelt világ politikusainak színe-java is. A Nemzeti Demokrata Szövetség elnöke erről a daliás időről emlékezik 1989 című, a Püski Kiadó gondozásában megjelent kis fehér könyvében; kedvtelve „elvonul az őt ábrázoló régi kép előtt” – hogy az idézett interjú megfogalmazásával éljek –, amely pályája csúcspontján, az utolsó MSZMP-kormány politikai főminisztereként, az MSZMP-végjáték négytagú elnökségének tagjaként, köztársaságielnök-jelöltként ábrázolja. Tagadhatatlan, nem könnyű elszakadni egy ilyen arcképtől. S Pozsgayt egy paraszthajszál választotta el attól, hogy így maradjon, hogy műve beteljesedjék, s Magyarország Moszkva utáni története Pozsgay-korszakkal kezdődjék. Mint tudjuk – Pozsgay maga is így értékeli –, ezt a perspektívát a liberális pártok, az SZDSZ és a Fidesz zárták le 1989 őszén, amikor népszavazást kezdeményeztek az általános parlamenti választásokat megelőző közvetlen köztársaságielnök-választás megakadályozására. Ezért hát stílszerű, hogy az 1989-es Pozsgay-portrét egy prominens szabad demokrata, Haraszti Miklós szavaival fejezzük be. „Az utókommunistának komoly képességekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy pártja végzetét némileg kicselezze, és a maga javára fordítsa. Hiszen ha vezető volt, nincs meg az a lehetősége, hogy ő maga kiugorjék, és más színekben fusson. Talán Pozsgay volt az egyetlen, aki ezt többször is sikerrel megtehette volna.” (Beszélő, I. évf. 2. sz.)

Az új program

Az elnöki terv nem sikerült, a sokáig lojális partnerként viselkedő ellenzék, az MDF felrúgta a hallgatólagos koalíciós megállapodást (Interjú Pozsgay Imrével, Beszélő, III. évf. 39. sz.), Pozsgaynak nem sikerült megmentenie pártja befolyását, s ezután nem is volt már benne soká maradása. Új mozgalmat, majd pártot alapított, mely – ahogyan ő maga mondja – „viszonylag hosszú ideig hallgatással leplezte szándékait”. (MH, nov. 20.) Ennek most vége, a Nemzeti Demokrata Szövetség beleveti magát a választási küzdelembe.

Felmelegíti az 1988–89-es megrázkódtatás nélküli, észrevétlen átmenet MDF-es ígéretének maradékát, feldíszíti a hajdani népszerűségi listák másik éllovasának, Németh Miklósnak a képével, megfűszerezi egy csipetnyi kereszténydemokrata vonzalommal, és azt kínálja föl. „Kiszámítható és megtervezhető jövőről gondolkodunk”, olyan programról, „amelynek végrehajtásával újabb felfordulás nélkül javulhat az életünk”. A legcsábítóbb falat kétségkívül az ország külső eladósodásának feszegetése. Nem csupán arról van szó, hogy esetleg enyhíteni lehetne az országot sújtó nettó kiáramlásból adódó hátrányon, hanem arról is, hogy meg kellene keresni az 1973 óta mindmáig folyó hibás gazdaságpolitika titokzatos felelőseit. (Nem új motívum ez Pozsgaynál. Találkozunk vele például a Püski Kiadó egy korábbi kis fehér könyvében is, amely Bíró Zoltán beszélgetését tartalmazza Pozsgay Imrével. Beszélő, I. évf. 16. sz.)

Kit mozgósít?

A felelősök persze nem olyan titokzatosak. A – hogy is mondjam – nemzeti alapon nem mélységesen elkötelezett, a késői Kádár-korszakban és ma is mérhetetlenül befolyásos liberálisok például biztosan köztük vannak. A sok alapjában véve retorikus általánosság között talán ez az a világos gondolat, ami politikai partnerként kívánatossá teheti egyéb antiliberális erőknek a Nemzeti Demokrata Szövetséget. Most nem is állnak rosszul. Úgy tűnik; övék a televízió, az MTI, Lezsák Sándoron keresztül az MDF és Boross Péteren keresztül a kormány. Ha valamiben, akkor ebben szilárdan egyesül Boross, Lezsák, Pálffy G., Chrudinák, Alexa, Pozsgay – és Csurka.

Kedves Pozsgay Imre! A liberálisokkal szembeni ádáz ellenszenv az 1989-es események fényében érthető. De ennek az indulatnak az oltárán kár feláldozni azt az akkori, hízelgő, de kétségtelenül létező Pozsgay-képet. Pedig ebből a formálódó szövetkezésből más ki nem sülhet. Mert mi is valljuk Pozsgay Imrével: „Tagadom, hogy egy népet félre lehet vezetni.”