solt

Nyomtatóbarát változat

A Demokratikus Charta, Konrád Györgytől Keserű Imréig

A charta, amit mellesleg a Beszélő szerkesztői is aláírtak, szóvivői útján maga nyilvánította ki, hogy a demokratikus ellenzék folytonosságát jelképezve a hagyományos helyszínekre hívja táborát. 10 óra, Petőfi-szobor, majd a Kossuth-szobor, az egyiktől a másikhoz együtt vonulunk. Árnyékot csupán az vetett a liberális demokraták nagy találkozójára, hogy a charta programja némiképpen keresztezte Demszky főpolgármester ünnepségét, melyet 13 órára tűztek ki megint csak a Petőfi-szobornál; meg a köztársasági elnök beszédét reggel 10 kor a Parlament előtt. A chartás szervezők elfelejtettek időben egyeztetni barátaikkal. Hiába, a politikai pluralizmus bonyolult dolog.

A chartás közönség higgadtan és türelmesen vette tudomásul, hogy 10 órakor váratlan vendégek érkeztek, s különféle szabadságharcos egyesületek kezdték koszorúzni Petőfi Sándort. Csak ez után kezdődhetett Konrád György szép beszédével a charta ünnepsége. Illedelmesen végigállták az MSZMP aktivistái is, kezükben Szabadság című lapjuk kötegeivel s néhány parlamentellenes transzparenssel. Jöttek sorba a liberális demokrata szónokok, majd a vonulás (a menet betöltötte a Duna-partot a Lánchíd és a Petőfi-szobor között, legalább tízezren lehettünk), végül Keserű Imre, a két év óta háttérbe húzódó hajdani szentesi radikális reformkörös beszéde majdnem délután 1 óráig tartott a Kossuth-szobornál; már már futásra kényszerítve azokat, akik Demszky kedvéért megint Petőfinél akartak lenni. Azért tömve volt a Március 15 tér, főleg hűséges szabad demokratákkal. Örömmel és meghatottan ünnepelték a köztársasági elnököt, aki a főváros ünnepségén elsőnek koszorúzta meg a költő szobrát. (Reggel a Kossuth téren nem volt ilyen egységesen baráti a közönség.) A veterán március 15-i tüntetők némi derűvel szemlélték, amint a peckes egyenruhások nem Göncz Árpád és Demszky mögött, hanem előttük lépdelnek… Ekkora közjogi méltóságok ugyanis nem személyesen viszik a koszorút, nekik díszkatonák járnak.

Demszky főpolgármestert a beszéde miatt már aznap délután leckéztetni kezdte Antall miniszterelnök úr a Kossuth- és Széchenyi-díjak átadását követő fogadáson. Este A Hét műsorában értesülhettünk róla. Ha valakinek kétsége támadt volna, kire, mire is célzott a miniszterelnök, amikor arról beszélt, hogy egyesek, megszegve a politikai jó modor szabályait, a nemzeti ünnepen nem átallják szóba hozni az aktuálpolitikát, kétségeit hamar eloszlathatta. MDF-es politikusok már 15-én estére eljuttatták Demszkynek címzett rosszallásukat a televízióhoz, s a kormánykoalícióhoz közel álló sajtónak azóta is ez az egyik fő témája.

Demszky Gábor követte régi szokását, s arról beszélt a polgári forradalom évfordulóján, ami a polgári demokratikus követelések közül ma is aktuális, ahogyan ma aktuális. Kormánypárti körök szerint ez illetlenség.

Az ’56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség, a Sajtószabadság Klub, meg a skinheadek

Szerintünk meg más az illetlenség. Például az, amikor kormányon lévő pártok az alkotmányos rend ellen uszítanak. Érdekes módon erről a miniszterelnöknek semmiféle mondanivalója nincs, elegánsan hallgat. A kormány apparátusa, vagyis a rendőrség, belügyminiszterestül nem látott és nem hallott semmit, amiben kivetnivalót találna. A KDNP parlamenti képviselőcsoportja egyenesen kikérte magának, hagy kimarad a forradalmi dicsőségből. Gáspár Miklós kereszténydemokrata képviselő március 16-án a parlamentben napirend előtt utasította vissza a tévé előző esti híradását, mely szerint pártja elhatárolta volna magát a tévé- és rádióelnökök elleni tüntetéstől. A legkevésbé sem. Sőt.

A fent említett szervezetek (a bőrfejűek nélkül) ugyancsak 13 órára hirdették meg „nemzeti nagygyűlésüket” a Szabadság térre, mint Demszky a maga megemlékezését. Talán nem teljesen véletlenül, hiszen felhívásuk a hivatalos programok nyilvánosságra kerülése után jelent meg. Mindenesetre a liberális demokraták újabb válaszút elé kerültek. Ha a Kossuth térről át akarnak vágtatni Demszkyhez, nem védelmezhetik a televíziót a jobboldal rohamától. A helyszín már déltájban, amikor a chartás menet érintette, sokat ígérőnek látszott. „Keresztény médiákat” – hirdette egy transzparens, s már állt a vártán vagy ötven elkeseredett magyar, aki nemzeti televíziót követelt. Rá-rákiabáltak a chartásokra egy-egy „nemzetárulót”, egy-egy „kommunistát”. Akik a Szabadság tér érintésével igyekeztek vissza a Petőfi-szoborhoz, szembetalálkoztak a laza tömbökben érkezőkkel. (Alighanem a múzeumkerti hivatalos ünnepségről jöttek.) E sorok írója például egy csapat kopasz-félkopasz tinédzserrel is, akik éppen nem túl magabiztosan zsidóztak, csak úgy egymás közt. Abban erősítgették egymást, hogy a televízióból ki kellene söpörni a zsidókat. „Hankiss, Gombár, mondjon le!”, „Kutyafülű Elemér” – hirdették az újabb transzparensek. Sorok írója aztán szembetalálkozott még Szeleczky Zoltán MDF-es képviselővel, majd Sárossy MDF-es államtitkárral. Persze lehet, hogy csak szemlélődni mentek arrafelé. Majd Demszkytől a Szabadság tér felé visszaindultában találkozott Eörsi Istvánnal, aki beszámolt róla, hogy a Szabadság téren felismerték, s a szónok a hangosbeszélőn át hívta fel rá a sokadalom figyelmét. (Eörsi néhány nappal előbb a Naptévében csőcseléknek minősítette azokat, akik a tévé elfoglalásáért szándékoznak tüntetni.) Eörsi testi épségének megtartásával, ám sűrű fenyegetőzések közepette jutott át a téren. A Szabadság tér (déli) szélén sorok írója szabad demokratákba ütközött, akik riadtan, ám rettenthetetlenül követték az eseményeket. Majd megérkezett Pető Iván, s erre már felfigyeltek a közelben álló nagygyűlésezők. „Haraszti dugja ide a képét!” „Menjen ki az emelvényre, ha mer!”, „rohadt bolsevikok” stb. Beljebb a téren Fidesz-jelvényes fiatalok feleseltek a tüntetőkkel. Arról folyt a vita, hogy fényképezhetnek-e a fideszesek a modell engedélye nélkül. Az érkező, felismert szabad demokrata elvonta a figyelmet a témáról, s egy úr gyalázkodni kezdett. „Menjen ebből az országból Gadó György, az a patkány!” – ordítozta (megemlíteném, hogy az Új Magyarország szorgalmasan propagálja Gadó személyét), majd sor került az ezeréves szent koronát svájcisapkázó Kis Jánosra. S mivel sorok írója barátjának nyilvánította nevezetteket, sor került rá is. Egy síszemüveges fiatalember elküldte a Jointhoz, majd szabad, asszociációit követve a Szetához, ki az országból, a „saját hazájába”. A fent már említett másik úr szenvedélyesen ordítozott, miszerint torkukra tesszük a kést. (??!) Sorok írója visszaordítozott tőle telhetőén. Kifejtette, hogy maga sem tiszteli különösképpen a szent koronát, le is szavazta a koronás rímért, mikor erről volt szó. Továbbá: ez az ország pontosan annyira az ő hazája, mint a kiabáló uraké, semmivel sincs kevesebb joga, mint bárki másnak, pl. a kiabáló uraknak stb. Ám nem történt semmi tragikus. Például nem nyúltak hozzá egy ujjal sem. Továbbmentében még felszólított egy rendőrt, hogy igazoltassa a nyilvánosan antiszemita uszítást folytató polgártársakat, mivel fel akarja jelenteni őket; a rendőr azonban a képébe vigyorgott. Ő ugyan nem igazoltat, neki az a dolga, hogy itt álljon, s innen el ne mozduljon.

A tudósító négy-, ötezer főre becsülte a Szabadság téri sokadalmat, amelyben azonban, mint az eddigiekből kitűnik, jelen volt számos megfigyelő is. Balogh János budapesti közrendvédelmi rendőrfőkapitány-helyettes érdeklődésünkre azt nyilatkozta, hogy 2500-an, maximum háromezren voltak ott.

Március 16-án meglepve olvastam az Új Magyarországban, hogy húszezres tömeg óhajtott szabadságot a Szabadság téren. Az Új Magyarország tudósítója csak nyugalomra, méltóságra intő transzparenseket látott. Csupa tiszta, felemelő pillanatot. Csakúgy, mint Balogh János, csakúgy, mint a belügyminiszter.

Konrád György és Makk Károly inzultálását ők nem látták. (A Konrádék közelében tartózkodó György Péter odament egy motorosrendőrhöz, és védelmet kért Konrádéknak. A rendőr füle botját sem mozgatta.) Az élénk zsidózást nem hallották.

A mi szép nemzeti ünnepünket egyes-egyedül Demszky Gábor zavarta meg. Ja, meg Kőszeg Ferenc, aki állítólag látni vélte Csurkát. (Esti Hírlap, március 16., március 17.) Ezzel kapcsolatban az MDF szintén nyilatkozatot bocsátott ki: Csurka nem lehetett a Szabadság téren, Csurka New Yorkban van. Másról az MDF nem nyilatkozott. Minden más teljesen rendjén való.

Ha eddig nem tudtuk, most megtanulhattuk: az agresszív, uszító antiszemitizmus, az agresszív antiliberalizmus az MDF mértékadó körei és a kormány támogatását élvezi. (Ja, bocsánat. Ne feledkezzünk meg a Kereszténydemokrata Néppártról, ne beszéljen már hiába Gáspár Miklós!)

Ha valaki megfigyelte az utóbbi hetek lépéseit, az újabb tévéalelnök felterjesztésétől, az egyházak rádiós követeléseitől, a miniszterelnök azon indítványáig, mely szerint Hankiss alkalmassága vizsgálandó, az Esti Hírlap MDF általi bekebelezésén át a Sajtószabadság Klub március 14-i MÚK-ká lényegüléséig, s közben olvasgatja az Új Magyarországot, a Magyar Fórumot, meg hallgatja a rádióban a Vasárnapi Újságot, akkor az is világossá válik, hogy az agresszív gyűlölködést onnan, a kormány és az MDF mérvadó köreiből gerjesztik.

Bizonyos elégedettséggel hozzá kell tenni: mérsékelt sikerrel. Annyi odaadó munka, szervezés, gondos előkészítés után az istenadta nép egyetlen liberális, sőt bolsevik fejet sem tört be. Pedig kizárólag az ő szándékán múlott. Az az érzésem, hogy a rendőrség, mely nem lát, nem hall, s helyéről nem mozdulhat el, nem akadályozta volna meg.

• Belföld