Skip to main content

Az Ybl hitelezői

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az Ybl bank sorsát, több más botránybankhoz hasonlóan, a szívén viselte lapunk (Beszélő, 1991. 33., 1992. 28., 29., 30. szám, Népszabadság Vendégoldal, 1992. június 27.). Tulajdonosa, a Hepta–Gewinn–Autoklinik-csoport (honi csoport, némi német háttérrel) nem saját vagyonából jutott az Ybl-ben többségi részesedéshez ’91 nyarán, hanem váltómanipulációkkal, s egyszersmind a megvásárolt bank tőkéjét megcsapolva. Oly jól időzítve vették rá a vagyonügynökséget (ÁVÜ) a többségi pakett eladására, hogy sikerült megfúrni a privatizáció tőkeemeléses útját, amely a bank biztonságát növelhette volna. Ugyanez a csoport részesedést szerzett az ÁVB nevű középbankban (Általános Vállalkozási Bank) és más vállalkozásokban is, amely körülmény összeütközésbe került az utóbb életbe lépett pénzintézeti törvénnyel. Az ÁVB-vel szemben a bankfelügyelet, ahogy Mádl dr. a parlamentben rejtélyesen beszámolt róla, már ez év április végén „célzott vizsgálatot” végzett, s ekkor már „napvilágra kerületek az Ybl bank felé mutató kérdéses ügyek”; májusban pedig, folytatta a miniszter, fény derült arra, hogy már márciusban feltűnően megugrott az Ybl forgalma, igencsak megnövelte aktivitását a bankközi pénzpiacon. Ez túlzottan kockázatos hitelezési üzletmenetre utalt, amihez mohó forrásgyűjtéssel kellett előteremteni a fedezetet.

Tulajdonképpen a tőkehiány miatt keletkezett réseket igyekezett az Ybl a forgalom fölpörgetésével betömni. De honnan szerezte be ehhez a pénzt, kik voltak az Ybl hitelezői? Jó részben, mint erre még visszatérünk, költségvetési szervek és intézmények, amelyek a nekik törvényileg megszavazott, és rendszeresen kiutalt pénzekkel sáfárkodtak, „jó gazda módjára”. A hitelezők pénze azonban bentragadt a bankban, mert egy május végén megkezdett vizsgálat után július végén, a Bankfelügyeleti Bizottság (ahol bankfelügyelet mellett többek közt a PM és az MNB is ott ül) augusztus elején felszámolási eljárást kezdeményezett az Ybl ellen (és egy vele szintén összefonódó takarékszövettel ellen is). Mádl dr. írásos beszámolója szerint június 30-án (amikor is a Magyar Nemzeti Bank megszüntette a további finanszírozást), az Ybl hitelállománya a következőképen oszlott meg:

– vállalkozók, vállalatok
és magánszemélyek                5,1 milliárd Ft

– bankok, pénzintézetek          2,2 milliárd Ft

– MNB                                    0,9 milliárd Ft

takarékszövetkezetek              1,1 milliárd Ft

– központi költségvetési
szervek és önkormányzatok     2,1 milliárd Ft.

Még nem tudni, írja jelentésében a miniszter, hogy ezekből az összegekből mennyi lesz a hitelezők vesztesége (az 5 millió forint alatti kisbetéteseken kívül, akiknek kielégítését államilag garantálták). De várható, hogy nagy átlagban pénzük 80 százalékát elveszítik a hitelezők. Másutt Mádl dr. azt a „számszerűsítést” veti papírra, hogy a költségvetési szervek és az önkormányzatok legjobb esetben 2 milliárdot veszítenek majd. (Az állami veszteségeket növelik még ezen kívül az MNB bukott befektetései, a hitelezők kompenzálásához szükséges többletkiadások, és esetleg annak állami tulajdonú banknak a ráfizetése, amelyik valamiképp fölvásárolja az Ybl csődjét.) A legrosszabb esetben esetleg 3 milliárdot is bukhatnak a költségvetési intézmények, ámbár e várakozást akkor értjük, ha azt is megmagyarázzák, miként nő az imént említett 2,1 milliárd 3-ra.

Enyhén szólva igencsak hiányos és pontatlan a Mádl-dolgozat. Nem derül ki, például, hogy pontosan milyen személyi összefonódás honolt az Ybl és a másik két csődbejutott bank között. Talán e ponton is az általános bizodalom védelme lebegett a bankfelügyelet előtt: e bizalom persze alaposan megrendülne, ha más kapcsolatok is kiderülnének. Egyedül csak a vezérigazgatónő, Jamniczky Zoltánné nevét olvashatjuk a jelentésben. Ő a bűnbak. Ő ellene úgyis büntetőeljárást indítottak már (s tudomásunk szerint mások ellen is), emellett a bankfelügyelet 500 ezer forintra is megbírságolta (tudniillik, olvashatjuk, „véleménye és tapasztalata az, hogy a személyre szóló kisebb összegű büntetés is hatékonyabb, mint a bankot sújtó nagyobb összeg”), továbbá ígéretét vették a vezérigazgatónőnek (mármint még májusban, jóval a felszámolásról szóló döntés előtt), hogy számolja föl a törvényileg meg nem engedett tisztségeit más társaságokban. Utóbbit megpróbálták később ellenőrizni Mádl dr.-ék, de nem sikerült.

Nem felelős Mádl dr. szerint sem a bankfelügyelet, amiért nem avatkozott közbe időben az Ybl felelőtlen gazdálkodásának és visszaéléseinek megakadályozására, és nem felelősek azok a költségvetési szervek sem, akiknek révén az adófizetők pénze az Ybl-ben ragadt. Soós Károly Attila természetesen ezt a kétféle felelősséget firtatta interpellációjában: szerinte a bankfelügyelet „felelőtlensége, mondhatni hanyagsága, netán kényelmessége” közvetett vagy közvetlen módon, de hozzájárult a történtekhez. Ami pedig a költségvetési szerveket illeti, ők a törvények szerint csak a számlavezető bankjukban tarthatják fölös pénzüket, vagy állampapírokat vehetnek rajta. Amikor az Ybl-nek hiteleztek, állítja az interpelláló képviselő, „színlelt állampapírvásárlási ügyletekbe” bonyolódtak. Tették ráadásul április–májusban, sőt némelyek még júniusban is, amikor a csőd már köztudomású volt.

„Ha igaz lenne – vitázik Mádl dr. –, amit a képviselő úr állít (mármint a köztudomásról – a szerk.), legalábbis a pénzintézeti szférában közismert lett volna az Ybl bank helyzete, akkor az ott elhelyezett pénzügyi betétek nem haladták volna meg a 3 milliárd Ft-ot.” (És ha úgy féltették a pénzüket, hogy nem merték kivenni onnan? Erről sincs semmilyen adat.) Szakmai körökben az Ybl, úgy tudjuk, már egy évvel korábban sem állott makulátlan hírben. A bankfelügyelet csak utólag, a bizonyítékok alapján intézkedhet – védekezik tovább a miniszter. Az összeférhetetlenségekre legfeljebb a cégbíróságoknál bukkanhatnak rá, de itt rossz a nyilvántartás, ráadásul sajnos a törvény nem adott mérlegelési jogot a bankfelügyelet kezébe a működési engedély kiadásánál. Különben is nagyon könnyű eltüntetni a „mögöttes érdekek” (az összefonódások) nyomait. „Nincs olyan ellenőrzési rendszer – mutat rá a jelentés a bűnbakra –, amely megakadályozhatná, hogy egy bankot »ellopjanak«, ha azt a bankot belülről, a menedzsment akarja »ellopni«…” A felügyelet két malom között őrlődik: érheti az a vád is, hogy túl későn intézkedik, de az is, hogy elhamarkodja a dolgot, és így azt mondhatják, hogy „maga csinálja a csődöt” (mindkét irányból támadva beperelték már a felügyeletet). A felügyelet egyébként – dobja odébb a labdát Mádl dr. – már július 8-án javasolta az Ybl felszámolását a Bankfelügyeleti Bizottságban, de ebbe akkor az MNB nem ment bele. Egy szó, mint száz, a jogállamiság béklyói megkötik a szegény felügyelet kezét. Ám a jelentés készítője nemigen merészkedik a közgazdaságtan, a tájékozottság vagy a ráérzés jogon kívül eső (mégsem feltétlenül törvényellenes) szféráiba.

A színlelt állampapírvásárlás vádjára is a jogállamiság jogias szellemében felel meg a miniszter: a törvényellenesség szerinte nem bizonyítható. Az Ybl-lel kötött „szerződések nem tartalmaznak konkrét határidőt arra vonatkozóan, hogy a bank mikor köteles megvásárolni a kötvényeket”, mármint amire a költségvetési szervek megbízást adtak. Mádl dr. ugyan nem közöl sokkal többet az „állampapírvásárlás” feltételeiről, ám egy érintett központi apparátusban úgy informáltak minket: a szerződés tartalmazta azt is, hogy sikertelen állampapírvásárlási kísérlet esetén az Ybl a rábízott pénzt betétté alakíthatja át. Ám Mádl dr. szerint „A bank csődje szempontjából mindenképpen indifferens, hogy a költségvetési szervek ügyletei a jogszabályoknak megfelelőknek… minősíthetők-e, és a tétel fordítva is áll.” Vagyis egymás csődjétől függetlenül járhatnak el a jó gazda gondosságával. Jogilag makulátlan felfogás ez.

Sem Kupa úr, sem Balsai úr, sem Boross úr nem tett feljelentést azok ellen a pénzügyi vezetők ellen, akik feltehetően szabálytalanul, gondatlanul bántak a közpénzekkel. De akkor ki a felelős?




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon