Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Próbáljunk meg időbeli sorrendben haladni. 1990 elején egy parlament számára készített gyorsvizsgálat jelezte, hogy az Ingatlanbank fölöttébb problémás ingatlanspekulációkba keveredett. Többek között jellemző volt, hogy fedezet nélküli hitelből vásároltak, s hogy adott ingatlanok és velük együtt kft.-k újraértékelésével manipuláltak. E spekulációk – a tervezett Expóra is gondolva – egy folyamatos és nagyon jelentős áremelkedés reményén alapultak, a „gazdaságossági számítások” csak ilyen feltétellel bizonyulhattak valósnak.

A jelentésnek, amely egy alapos ellenőrzés szükségességének a bizonyítását tűzte ki célul, a sajtóban rendkívül szerencsétlen visszhangja volt. Olyan állítások láttak napvilágot, amelyek nem feleltek meg a valóságnak, vagy amit a jelentés nem is tartalmazott.

De ettől függetlenül: a már ekkor jelzett folyamatok vezettek ahhoz, hogy 1991 elejére kritikusra fordult a bank helyzete, tavaly nyár végén, hosszas huzavona után fölfüggesztették, idén május végén pedig véglegesen megvonták a bank jogosítványait. A késlekedés – amit kis rosszindulattal halogatásnak is nevezhetünk – egyik alapvető oka az volt, hogy roppant bizonytalannak látták, visszaveti-e egy bankcsőd a tavaly éppen erőteljesen növekedő megtakarításokat. A mostani bankcsődökkel ellentétben az is könnyebbséget (haladékot) jelentett, hogy az ingatlanra specializálódott bank válságának hatásai lokalizálhatónak látszottak. Mint Csoór Klára, a Bankfelügyelet akkori vezetője és mostani elnökhelyettese egy minapi sajtótájékoztatón fogalmazott, az Ingatlanbank esetében likviditási válságról volt szó. A források és a kihelyezések lejárata nem volt egymással összhangban, de a bank portfoliójában értékes ingatlanok voltak, amelyek értékesítésével ki lehetett (vagy lehet még most is) elégíteni a bankkal szembeni követelések nagyobb részét.

Mindez azonban azzal is együtt járt, hogy a tulajdonosokon kívül más, az Ingatlanbanknak hitelező pénzintézet is komoly veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Akadtak olyan bankok, amelyek még tavaly nyáron is – a szokásosnál nagyobb kamatra – több százmilliós hitelt nyújtottak. Ez jelzi, hogy még a problémákkal tisztában lévő bankárokban is milyen mélyen gyökeret vert a megmentő állami beavatkozásra való számítás.

A késői beavatkozás valószínűleg növelte a veszteségeket, s ami ennél talán lényegesebb, a közvélemény továbbra sem hitte, hogy a bankok csődbe juthatnak, s homályban maradtak ennek következményei. Súlyos a sajtó felelőssége is, hiszen ezzel az üggyel a HVG, a Magyar Hírlap kivételével az írott sajtó alig, a tévé és a rádió pedig szinte egyáltalán nem foglalkozott. Az újságírókat inkább csak a személyi kérdések tudták fölizgatni.

A három pénzintézet mostani fizetésképtelensége némileg eltér az Ingatlanbankétól. Az Ybl Bankot és a gyomaendrődi Vállalkozói Takarékszövetkezet az úgynevezett Autoklinik–Gewinn–Hepta vállalkozói csoport – amelyet a jelek szerint több tucat, egymással a kívülálló számára átláthatatlanul összefonódott cég alkot – szerezte meg, s az Általános Vállalkozói Bankban (ÁVB) is közel 20 százalékos részesedéshez jutott.

Az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy a csoport nem saját tőkéből, hanem különböző manipulációk révén szerezte meg tulajdoni részesedését, ráadásul éppen e bankok forrásait megcsapolva (erről lásd a Beszélő múlt heti számát s a Népszabadság június 27-i mellékletét). Ezután pedig jelentős részben saját magukat hitelezték, súlyosan megsértve mind a formális, mind a közgazdasági banküzemi szabályokat, tönkretéve a bankokat. Az Ybl Bank és a Vállalkozói Takarékszövetkezet felszámolása elkerülhetetlennek látszik, s az ÁVB esetében is kicsi az esély a bank megmentésére. Csak becsülni lehet a veszteségeket, amelyek a tulajdonosokat, a bankok hitelezőit érték (a betétesek is hitelezik a bankokat). Mindenképpen milliárdokról van szó, egyes szakértők szerint akár 5 és 10 milliárd forint közé is eshet a veszteség.

Ez a folyamat figyelmeztet arra, hogy népszerűségükkel szinte egyenes arányban veszélyesek azok az elképzelések, amelyek megfelelő intézményi háttér és fedezet nélkül az olcsó és nagy mennyiségű hitelekért szállnak síkra.

A bankok kritikus helyzetben vannak. A nagybankok kétes kinnlevőségeiről viszonylag sok szó esik. De a magyar tulajdonú középbankok helyzete legalább ilyen kritikusnak minősíthető. A különbség az, hogy a nagybankokat az állam, kerül, amibe kerül, semmiképpen nem hagyhatja csődbe menni, mert ezzel példátlan gazdasági összeomlást kockáztatnának. Így van a világ minden országában. A középbankok mögött viszont nem áll olyan tőkeerős tulajdonos, amelyik akár átmenetileg is vállalni tudja a veszteségeket.

A kereskedelmi bankok reagálása az új helyzetre három részre osztható. A nagy kereskedelmi bankok a korábbinál óvatosabb politikát folytatnak, de nagyon jelentős arányban benne ragadtak rossz hiteleikben (erről lásd Iványi György előadását a 16. oldalon). A kockázatkerülőbb magatartásról tanúskodik a (korrigált) mérlegfőösszeg stagnálása, ami arra utal, hogy visszafogták a hitelezést.

A vegyes tulajdonú bankok még óvatosabbak, elöljárnak a hitelminősítési rendszereik szigorításában, információs rendszereik javításában. Ügyfeleik a többiekénél általában jobb helyzetben vannak, s – részben ezért is – könnyebb kivonulniuk pénzükkel a mégiscsak megrendült helyzetű cégekből. Emiatt tevékenységük szűkülése s ezzel a veszteségek kockázatának csökkentése is megfigyelhető.

Más a helyzet a hazai középbankoknál, amelyek nagymértékben részt vesznek a bankközi piacon, s mindent elkövetnek forrásaik bővítésére, akár irreális költségek árán is.

Ez jelzi likviditási problémáikat, vagy éppen azt – mint például az Ybl esetében –, hogy a banki szempontokat figyelemén kívül hagyva hiteleznek adott vállalkozói kört.

A helyzetüket, pontosabban a megítélésüket tovább rontja, hogy egyre több rejtett ügylet kerül nyilvánosságra. Mint a Bankfelügyelet hétfői közleményében olvasható, „az utóbbi, hónapokban robbanásszerűen megszaporodott a nem szabályszerűen lebonyolított »pénzügyi innováció« (határidós ügyletek, értékpapír-vásárlási ügyletek, garanciák, váltóműveletek) jelentkezése”. Ezeknek az ügyleteknek a célja a kötelező jegybanki tartalékolás elkerülése (Beszélő, 1991. 44. és a múlt heti szám).

Ezeknek a bankoknak a nagy része a mai helyzet és a kilátások szerint idén veszteséges lesz, s ez a költségvetésnek újabb bevételkiesést okoz. Várható, hogy e bankok egy részének jegyzett tőkéje 1 milliárd forint alá kerül, vagyis az alá a küszöb alá, amelyet a tavaly elfogadott pénzintézeti törvény egy újonnan induló kereskedelmi bank minimális tőkéjének fogad el.

Egy tovagyűrűző pénzügyi csődhullám menthetetlen helyzetbe sodorhat egyes bankokat, akár milliárdos nagyságrendű költségvetési pénzek bevonását kikényszerítve. Ilyen helyzetben különösen fontos tehát, hogy tisztázódjék, hogy az állam és a Bankfelügyelet milyen normákat követ. Erről viszonylag keveset tudni. A Bankfelügyelet ugyanis hallgat olyan kérdésekben, amiről nem lenne szabad hallgatnia.

Lássuk a mostani esetet. A bankfelügyeleti bizottság június 15-én döntött arról, hogy korlátozza a három pénzintézet jogosítványait. A Bankfelügyelet ezt annak hatására tette csak közzé, hogy újságírók érdeklődtek az ÁBF-nél, s kiderült, hogy az egyik napilapban másnap megjelenik a hír.

Az ÁBF az információk nyilvánosságra hozatalában továbbiakban is egyfajta lépéskényszerben volt. Az üzletviteli, illetve a pénzintézeti jogosítványok fölfüggesztésének a bejelentését állítólag a tévések kényszerítették ki, s az e heti, nagy hirtelenjében megszervezett, estébe nyúló sajtótájékoztatóban a Népszabadság aznapi cikke lehetett „ludas”, legalábbis a Bankfelügyelet elnök asszonya bevezetőjében lényegében az ott leírt állításokra reflektált.

Ráadásul Botos Katalin, aki oly szívesen nyilatkozott korábban a sajtónak, a botrány nyilvánosságra hozatala óta hallgat, lapul. Múlt héten az Esti egyenleg nézői láthatták, amint a pénzintézeti tevékenység fölfüggesztésének rövid bejelentésekor nem volt hajlandó válaszolni semmilyen kérdésre sem. Ugyanezt tette a hétfői sajtótájékoztatón is, ahol bevezetője után látványosan távozott, semmilyen kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, átadva úgymond a terepet munkatársainak (akik egyébként Csoór Klárával az élén derekasan állták az újságírók kérdéseit).

Emlékeznek még a parlamenti választási kampányra? Botos Katalin már ott is a hitelezés értőjeként tűnt föl, s átható derűvel, szárnyaló fantáziával ígérte kicsiny népünknek, hogy megválasztásuk esetén rögvest megoldják a vállalkozók hitelezési problémáit. A reklám az Egzisztencia Hitel átható erejét hirdette.

A reklám és utána az E-hitel számos tervezete, majd bevezetése jócskán rombolta a bankárok idegeit. Többek szerint rosszul kialakított kedvezményeket kínáltak, nem vették figyelembe a pénzintézetek kockázatát, és a kedvezmények nagyon leszűkítik a rendelkezésre álló hitelkeretet, és ez olyan túlkeresletet idéz elő, ami önmagában megakadályozza a hitelek leghatékonyabb szétterítését.

Az E-hitel nem akkor, nem akkora összeggel és nem olyan megváltó hatással kezdett működni, mint ahogy ígérték. Botos Katalin karrierjét ez nem befolyásolta különösebben. Pénzügyminisztériumi politikai államtitkár, tárca nélküli miniszter, majd a Bankfelügyelet elnöke lett. Mivel azt az állítást elvethetjük, hogy bankszakemberként került ez utóbbi székbe (a makrogazdasági pénzügyi ismeretek nem jelentenek egyet a speciális banki jártassággal), feltételezzük, hogy a kinevező kormány politikai posztnak is tekinti ezt a helyet – mint ahogy részben tagadhatatlanul az is.

De ezért is megengedhetetlen, hogy ilyen kritikus szituációban az első számú felelős nem vállalja a nyilvánosságot a meghozott döntésekért. Nem csupán a laikusok körében, de a vállalkozók, sőt a pénzügyi szakemberek között is zavar támadt a botrány múlt havi kipattanása után. Sokan nem tudták, mire terjed ki az állami garanciavállalás, milyen állami szerepvállalásra lehet számítani, mennyire lokalizálható a három pénzintézet válsága.

Ez bizalmi válsághoz vezethet, ami nemcsak az Ingatlanbank kapcsán emlegetett megtakarítási hajlandóság elbizonytalanodását idézheti elő, de magukat a bankokat is a szükségesnél nagyobb visszafogottságra ösztönözheti, növelve a veszteségeket, esetleg súlyosbítva a recessziót.

Botos Katalin többször jelezte rövid tájékoztatójában, hogy már a banktitok miatt sem mondhat el többet. A piacgazdaságok pénzintézeti csődjei bizonyítják, hogy éppen egy válsághelyzetben van szükség a korábbinál is több információra. Nem elég egyes intézkedéseket papíron meghozni, meg is kell magyarázni, csak így lehet visszaszerezni a bizalmat. S a megtakarítóknak, pénzintézeteknek azt is világosan kell látniuk, milyen játékszabályok mentén avatkozik be az állam. Ha ez is homályban marad, megint csak nő a bankrendszer és a betétesek vesztesége.

Mindez politikai feladat is. Válaszolni kell olyan vádakra, amelyek szerint a Bankfelügyelet is felelős abban, hogy a jövőben nehezebb lesz a magyar bankokba a külföldi tőkét bevonni. A Westdeutsche Landesbank engedélyt kapott a kormánytól, hogy megszerezze az ÁVB részvényeinek több mint 50 százalékát. A részvények megvásárlására, miután többször átvizsgálták a bankot, előszerződést kötöttek, többek között az ÁVÜ-vel. A tényleges vásárlásra csak a kormányengedély megszületése után kerülhetett sor. Állítólag az opciós szerződés létrejötte és az állami engedély kiadása közötti időben kötötte a bank azokat a szerződéseket, amelyek a fizetésképtelenségbe sodorták. A német álláspont szerint nekik ebben az időszakban nem volt befolyásuk a bankra, s az alapvetően megváltozott helyzetért az ÁVÜ és a Bankfelügyelet felelős.

Mindennek természetesen egészen más lenne a súlya, ha a Bankfelügyelet országosan ismert vezetője, a legnagyobb kormányzó párt egyik gazdasági szakértője nyilatkozna, és magyarázná meg az indokokat. A pénzintézeti törvény szerint az elnök „képviseli a Bankfelügyeletet”. Botos Katalin most inkább a megfutamodást választotta.

• Beszélő